Fák oldalán hímez
térképet az id?,
rücskös torzó a világ.
Sima kéreg alatt
szorong a romlás lehelete,
a jöv? megszáradt virág.
Mi van a lomb alatt,
hová kúszott az igéret?
a vigasz csak roncs.
Hiába flörtöl a szél
arcom hideg holdján,
létem kidobott konc.
Sikoltva zihál a gyökér,
nincs már tapadás,
csak a túlélés gyötör.
Szoborba önt az indulat,
s ha lecsap a vihar ostora
testembe törik az égi tükör.
Zöld borostyán szoknyába
bújik a nyár forró keze,
h?s semmittevés a délután.
Csak messze-néz? arcom
méltósága úszik a légben,
s a Nap elpihen a koronán.
Oly könny? a csend súlya,
létemben táncol a fény,
lassan meghal a szorongás.
A költ? tenyere csonkomra simul,
s a percek b?vös ritmusában
szívemb?l kiszakad az odaadás.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.04. @ 09:46 :: csontos marta