Beléd temetem arcom,
te kis szoba, te megtört öreg,
vén tet? alatt nyújtózik
kicsiny testedben a vigasz,
s már magad sem tudod,
hányszor érintett meg a tavasz.
Szívedben hallgatózik a csend,
forog benned a képzelet,
saját történetem vallomását
szelíden fested a falakra.
Beléd töltöm mesémet,
s te lázasan tapadsz a titokra.
Álmom fényedbe rejtem,
te kis szoba,te örök menedék.
Faladon izzik az éjszaka
súlyosan ölel? tenyere,
s remeg? kezem hidegén
kirajzolódik a remény vetülete.
Álarcom dobom az ágyra,
nyílik a tények valódi mosolya,
lassan folyik az olvadó id?
ablakod opálos szemén,
s én végre újjászülethetek
a megmaradás reményén.
Versem táncol a polcokon,
soraim barikádját emelem föléd,
léted táplálja semmibe
horpadt dalom erejét,
te vagy az ünnep illata,
benned lélegzem az alkotás zenéjét.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.03. @ 11:44 :: csontos marta