Elértem a nyolcvankét évet. Öreg vagyok, már eleget éltem, és eleget láttam, ha lehunynám a szemem ebben a pillanatban, csöppet se bánnám. Nem tartozom azok közé, akik mindenáron ragaszkodnak az élethez, a telhetetlenek közé. Azt mondjátok majd, hogy képmutató vagyok, mert eltorlaszoltam az ablakokat, s az ajtókat, nehogy bejöhessen a kaszás. Igaz, nincs is ennél hamisabb. Elértem azt a kor, mikor már több az üröm, mint az öröm. Például télvíz idején kimenni a házból, kész öngyilkosság. Kipróbáltam és tudom, mit beszélek, szinte bérletet váltottam a Sürgősségi Klinika baleset osztályára. Az unokám is persze, aki megörökli majd az egész vagyonomat, ha már nem leszek — illetve ezt a szerény lakást, ami telis, de tele van nippekkel, meg ócskaságokkal, melyeknek csupán érzelmi értékük van (az én számomra, természetesen). Igen, az unokám, aki ugyan szemtől szembe nem tartott bolondnak, de a kórház ajtaja mögött szenilisnek nevezett mialatt a szőke doktornőnek csapta a szelet, s aki szólt, hogy tiltsa meg nekem a magas sarkú cipő viselését.
— Ez veszélyes már az ő korában, akár a csípőcsontját is eltörheti, csodálkozom is, hogy megúszta egy egyszerű rándulással, amit azért mégis gipszrögzítéssel látunk el pár napra.
— Sajnálom, mert nagyon szeretem nagymamámat, pedig elég szenilis már szegényke, néha meg sem ismer. De nézzük a dolgot a jó oldaláról: legalább gyakrabban látom a doktornőt.
— Hogyhogy? — csodálkozott.
— Hát, jövök a nagymamámat meglátogatni és ilyenkor alkalmam lesz megkérdezni, hogyan alakul a rándulás?
— Csodálkoznék, ha szolgálni tudnék ezzel az információval, azon egyszerű oknál fogva, hogy a nagymamája nem lesz itt.
Most az unokámon volt a csodálkozás sora.
— Így van, mert egyrészt nincs üres ágyunk, másrészt, ha még lenne is, egy egyszerű rándulással nem is vehetném fel.
— De hát, mint ön is tudja, nem csak rándulásról van szó, baj van a szívével is és… cukorbeteg is — nagyon beteg, megfigyelés alatt kellene tartani…
— Okos gondolat…
Jött, hogy nevessek, és gondolom a szájam sarkában maradt is egy kis gúnyos mosoly, mert mással nem tudnám magyarázni az unokám kérdő tekintetét, mikor rám nézett. Úgy tettem, mintha nem venném észre.
— Nagymama, megyünk haza! — jelentette ki röviden.
— Haza? — tetettem csodálkozást.
Erre csak vállat vont.
— Igen, eléggé lelkiismeretlenek itt az orvosok. Azt mondják, nincs hely, meg hogy nem komoly a baj…
— Hát aztán? Igazán jól érzem magam, kicsit fáj a bokám, de különben…
A hangsúlyommal adtam lovat alája. Éppen így akartam. Most megcsíptem.
— Izé, nagymama, ezek a doktorok nem valami rendesen kezelnek, s ez nem normális. Máshol megröntgeneztek volna, hogy nincsen-e mégis eltörve a csont, nem ütötted-e meg a fejedet is esés közben…
— Máshol? Vagyis hol?
— Azt gondolom, egy másik országban…
— Értem. De mi itt élünk Romániában, nem vehetjük rossz néven, hogy minálunk másképpen van, mint máshol. Gyere inkább és segíts felállnom ebből az átkozott ágyból. És hívjál taxit, én fizetem.
Ez a dolog a bokámmal évente háromszor is megtörtént az utóbbi öt évben. Képzelhetik, mennyire elegem van már abból, hogy évenként háromszor is végig kell hallgatnom az unokám nyavalygását, aki ráadásul csöppet sincs odáig értem. Azaz már nincs, és szerény véleményem szerint ez a helyzet azóta áll fenn, amióta beleszeretett egy nálánál tizenkét évvel fiatalabb lányba. Egyáltalán nem tetszik nekem ez a hölgyike: gonoszak a szemei, gyanakvóak. Amikor először lépet be a házba, úgy jött-ment, akár egy végrehajtó. Minden egyes tárgyat szemrevételezett, mintha el akarná árverezni. Akármennyire is igyekezett kedvesnek látszani. Én átláttam a szitán: ez egy hozományvadász. Gondoltam, egy jobb partiért majd otthagyja az unokámat, különösen, hogy a várható hozomány nem felel meg várakozásának, és ott van még egy fontos tény: az unokám egy nagy szoknyavadász, megállás nélkül udvarol. Csak szoknya legyen, mindegy, hogy aki viseli szép, vagy csúnya. De semmi el nem tántorította ezt a hölgyikét, az unokám nyakába varrta magát, s nem törődött a kiruccanásaival. Ő pedig minden árulása ellenére ragaszkodik a lányhoz, beleszeretett, és hagyja magát általa irányítani. Jól tudom, mivel eteti: ez a vénség — azaz én — eleget élt már, itt az ideje, hogy becsukja a szemeit, és hagyja a fiatalokat — azaz őket — örülni az életnek. És hogyan éljenek ők saját lakás nélkül? Hiába lesz nekik saját lakásuk — mármint az enyém — öt-tíz év múlva, amikor majd megteszem nekik azt a szívességet, hogy behunyjam a szemem, de ők már túl lesznek első ifjúságukon. Ez nem igazság, nekik most van szükségük szabad mozgástérre, a házbérre kiadott pénzre, amiből utazhatnának, öltözködhetnének. Vajon nem direkt teszem az ő bosszantásukra, hogy nem halok meg?
Nem én akarom így, hiszen alig várom már, hogy megszabaduljak ettől, a képmutató világtól. De hát mit tegyek, ha egyszer elkerül a halál? Szomorú lennék, ha megfeledkezett volna rólam… El tudják képzelni, milyen kellemetlen lenne? Mindenki elégedetlen lenne: én a tehetetlenségem miatt, értem a fizikait és a szellemit is, bár kérdem én, ha így lenne, végig tudnám-e gondolni ezt a sok kellemetlenséget; na, és elégedetlen lenne az unokám a menyasszonyával a hosszú, kimerítő várakozás miatt, hogy nem örvendezhetnek a kívánt lakásnak.
Hát, az élet bizony igazságtalan. De ha már ilyen igazságtalan, és akkor ér véget, amikor ő akar, s nem amikor akarod, gondoltam, az alatt a kicsi idő alatt, amim még maradt, azt teszek, amihez kedvet érzek. Így szép lassan, lépcsőről lépcsőre lépegetve lementem mind a három emeletet — ez az átkozott lift soha sem működik, amikor szükség lenne rá — és kisétáltam, mint minden délben 2 órakor a Cismigiu parkba, hogy kicsit megmozgassam öreg csontjaimat, és hogy még szóba álljak néhány hozzám hasonló mamókával, akiket itt felejtett ezen a földön a Jóisten, aki a mi kontónkra szórakozik.
— Mi történik itt, anyámé? — szólítok meg egy a park közepén levő tóhoz igyekvő hátizsákos fiatalembert.
A hangszórókból muzsikaszó áradt, s az embertömeg zümmögése felszárnyalt az ég felé. Úgy gondoltam, valami komédiások adnak műsort, egyet azokból a groteszkekből, ahol nem tudhatod, miért grimaszol a színész — fázik, vagy ez a szerepe.
— Ott a jégpálya. A műjégpálya! — válaszolt röviden, és folytatta az útját mielőtt még köszönetet mondhattam volna.
Ó, milyen gyönyörű — mondtam magamban. — Olyan régóta szerettem volna korcsolyázni… de lám, elröpültek az évek, megöregedtem, és nem tudtam valóra váltani az álmomat. Bár nem csak ez az egyetlen nem teljesült…
Közelebb mentem az elmúlt éjszaka keletkezett körhöz a tó közepén. A csillogó jégtükröt egy háromnegyed méteres kerítés fogta körbe. Mint egy tortát körülvevő kartonlap. Rákönyököltem az alig félméternyire levő kis vaskerítésre, és néztem a korcsolyázókat: minden korosztály képviseltette magát. Négyéves kisgyerekek és hatvanas öregek, egymást kézen fogó párok, a gyakorlottabbak támogatták a kezdőket, ha kicsúszott a lábuk alól a talaj.
— Ugye milyen szép?
Hátra fordultam. A harmadik emeleten lakó bakfis állt mellettem. Két copfba fonta vörös fürtjeit és nevetett. Tizenhatnak néztem, de később megtudtam, hogy betöltötte a húszat és színművészetet tanult.
Egyetértően bólintottam.
— Szeretne korcsolyázni?
— Tessék?
Hallottam én, mit mondott, de nem jött, hogy elhiggyem. A kis csitri meg csak nevetett.
— Gyerünk, jöjjön! — Láttam, hogyan csillogtak a szemei. Nem olyan nehéz, csak mintha rollerezne az ember.
— Igen, egész életemben rollerrel közlekedtem, s most is azzal járok a piacra — mondtam gúnyosan.
— De igazán nem nehéz! Segítek.
Ránéztem, s láttam, komolyan beszél, bár a szája sarkában egy huncut mosoly bujkált.
— No, de miért is tennéd ezt egy ilyen vénségért? Ahelyett, hogy szépen korcsolyáznál, inkább kínlódsz egy ilyen alakkal, mint én? Nem lehet tudni, mi történhet, elesek és még a lábamat is eltörhetem… Ez hiányozna még! Nekem még hagyján, de neked!
— Biztosítom, nem fog elesni! Bízzon bennem.
Az igazság az, hogy majd meghaltam egy kis korcsolyázásért, egyszer legalább az életben. A kis csitri, a kis gonosz megérezte, jó orra volt.
— Véletlenül nem az unokám küldött, hogy törjem ki a nyakam, s így szabaduljon meg tőlem?
— Kicsoda? Ja, az a fiatalúr a gyászos képével, aki csak azt lesi, mikor hull az ölébe a lakáskulcs? Ó, bocsánat — s a szája elé kapta a kezét —, valami nagy szamárságot mondtam. Nem kellett volna megjegyzést tennem rá. Ugye?
— Az én csórika unokámra? Miért ne!
Mind a ketten elnevettük magunkat. Elképzeltem a jelenetet: odatelefonálnak az unokámnak, hogy a nagymamája eltörte a lábát a műjégpályán. Ez, igen!…
— Rajta! — szóltam. — Érdemes megpróbálni. Ha most nem, akkor mikor? Legalább boldogan halok meg…
Elindultunk a kölcsönzőhöz. Egy kölyök, cigarettával a szája sarkában, unottan megkérdezte Angélától — így hívják a lányt —, hányas számú cipőt kér?
— Harmincnyolcast — válaszoltam én, időnyerés céljából, tudtam, úgyis előbb-utóbb rám kerül a sor.
A kölyök közben rájött, hogy a korcsolya nekem lesz, mert az Angéláé ott lógott a vállára akasztva.
— Igen, igen, nekem lesz — mondtam csücsörítve a számmal, amit akkor teszek, ha nem akarom kinyitni a számat. És most nem akartam, mert jött, hogy belevágjam a Dunába ezt a szemtelen kölyköt.
— Tudják meg, semmilyen felelőséget sem vállalunk, ha lábát töri — szólt Angélához a kölyök, és a pultra dobott egy pár ócska korcsolyát.
Angéla egy mozdulattal félreseperte azokat, és a fiú háta mögötti polcra mutatott
— Azokat kérjük!
Tagoltan, hangosan lökte a szavakat. Az emberek mögöttünk kezdtek türelmetlenkedni.
— Gyerünk ember, add már oda nekik, mi is ki akarunk menni a jégre, az idő telik, s maguk meg csak beszélgetnek!
Egy új, fehér korcsolyacipő foglalta el az ócska, rongyos másik helyét. Bár nem volt már hófehér, mert ki törődött azzal, hogy megtörölgesse, de mégis látszott, ez még új. Angéla megvizsgálgatta és elfogadta. Öt perc sem telt és már úgy éreztem, mintha satuba szorítanák a bokámat. És úgy éreztem, nem levegőt sem kapok.
— Kész! — szólott. — Fogja meg a kezem és álljon fel a padról. Kezdődik a tánc!
A világ jó öt centivel megnőtt, de a magasságom adta előny egy kellemetlenség forrásává lett: veszélybe került az egyensúlyom.
— El fogok esni! — szóltam elhalóan elátkozva magamat eltévelyedésemért. Hallj oda, egy nyolcvankét éves vénasszony akar korcsolyázni. Halál a jégen, nem egyéb! Nem hiába mondják a fiatalok: „Mamika, otthon keresi a halál, s maga az úton sétál!” Eddig szemtelenségnek fogtam fel, de ebben a helyzetben tökéletesen igaznak ítélem.
— Ha mostanáig nem esett el, már ezek után nem is fog, javulnak az esélyeink! — nyugtatott Angéla. — Így, így csak könnyedén!
A bejáratnál álló pocakos elnevette magát, mikor meglátott kettőnket, engem rémülten, kigúvadt szemekkel, ahogy Angéla karjába kapaszkodom, s botladozom, mint egy részeg tyúk, mellettem ő, fiatalon, tele életkedvvel támogat egy nyilvánvalóan lökött vénasszonyt.
— Már nem is akarom, meggondoltam magam! — mondtam, ahogy a jobb lábamat a jégre tettem, és éreztem, hogy csúszik előre, én pedig utána pontosan a pálya közepéig, ahol lapáttal szedik össze szerteszóródott csontjaimat.
— Itt vagyok, ne féljen! Így, így váltogassa a lábait, nagyon jó. Ne emelje fel a lábát a jégről, ne, ne emelgesse, csak picikét tolja meg a ballal, mintha csoszogna a földön, gyerünk, gyerünk, tessék csoszogni tovább, mutassuk meg ezeknek a bamba pofáknak ott a pálya szélen! Nagyon jó, kitűnő! Ne! Ne emelgesse a lábát, príma! Itt vagyok, ne féljen, nem engedem el, így, így…
Semmi mást nem láttam, csak a korcsolya hegyét és Angéla mosolygó arcát. Nem tudom, mikor távolodtam el úgy ötméternyire a pálya szélétől, de amikor észrevettem, megmerevedtem. Angéla kezdett nevetni:
— Egészen jól megy, biz’ Isten!
— Igen, igen — mormogtam —, csakhogy rögtön kitöröm a nyakam!
Mit volt, mit tenni? Előttem jég, mögöttem jég, mindenütt csak jég. De ha már beálltam a körbe, táncolnom kell. A térdeim reszkettek az erőfeszítéstől.
— Valéria néni, régebben szeretett táncolni? Keringőzni? Butaságokat beszélek, persze, hogy keringőzött. A jégen is azt kell. Keringőzni. Gyerünk, képzelje el, hogy a világ legszebb férfija karolja át. Keringőzzön, hát vele!
A kis piszok, most meg jön a lélektannal. És működik! Lehunytam a szemem egy pillanatra, és ’43-ban láttam magam, a háború idején. Egy fekete bajuszú, angyalarcú tiszt hajol meg előttem szüleim barátjának, a művészek támogatójának, Kati asszonynak a szalonjában. A háborús viszonyok ellenére minden csütörtök este táncestélyt tartott. Mosolyogva fogattam el a tiszt felhívását, aki egy féléven belül a férjem lett, s egy évvel később özveggyé tett, terhesen ennek a lakásomra ácsingózónak az apjával. Igen, ő is szívesen korcsolyázott volna velem. Hirtelen szokatlan erőt éreztem magamban. Éreztem, hogy viszket a talpam, nem tudok helyben maradni. Nem ismertem magamra. Éreztem, másvalaki költözött a testembe, valaki fiatal, aki átvette felettem, a mozdulataim felett az irányítást. Könnyedén mozogtak a lábaim, már nem voltak sem nehezek, sem bénák, nem fájtak a térdeim, és nem is recsegtek. Egyszerre az volt a benyomásom, hogy két erős férfikar átkarol és vezet. Ott éreztem Flaviust mellettem. Eddig csak álmaimban látogatott meg, csak álmaimban volt alkalmam találkozni vele. És íme, most, fényes nappal, a műjégpálya közepén itt van, és vezeti a lépteimet.
— Kitűnő, Valéria néni!
Angéla tapsolt. Én pedig úgy éreztem, repülök. Olyan boldog voltam! Ha meghalnék ebben a pillanatban, csöppet sem bánnám, legalább Flavius karjai közt halnék meg. Tényleg, mi lenne, ha megbotlanék, és ezzel véget vetnék ennek az életnek, ami már nem bíztat semmi jóval, csak néhány zavaros és egyre ritkább emlékkel.
— Hopp, most megfogtam! — hallottam Angéla hangját mögülem és rögtön keményen meg is ragadta a vállaimat.
— Fantasztikus… fantasztikus volt! — mondtam, és forró könnycseppek kezdtek legördülni az arcomon — Köszönöm!
Angéla úgy tett mintha nem látná, mennyire feldúlt vagyok. Azt a tíz lépést a kijáratig csöndben tettem meg, szorosan markolva a karját, mintha nem is én siklottam volna az előbb a jégen. Azt hiszem, Angéla mindent megértett, esküszöm, hogy látta Flaviust tiszti egyenruhájában, ahogy vezeti a lépteimet a jégen. Másképpen semmi értelme a megjegyzésének:
— Nagyon szép férfi…
— Kicsoda? — rezzentem össze, pedig a megjegyzés a saját gondolataimnak volt a folytatása.
Angéla mosolyogva a szemére húzta a sapkáját, de nem válaszolt.
— Várna itt egy pár percig, ameddig visszaviszem a korcsolyákat? Itt a padon. Máris itt vagyok!
Engedelmesen leültem, mint egy jól nevelt kisiskolás. Felhajtottam a kabátom gallérját, mert kezdett hideg szél fújna, és felhúztam a kesztyűmet is. Aztán, Angélára várva a pályán levőkre függesztettem a szemeimet: fiatal párok, gyerekek, magányos férfiak, félénk, de kutató tekintetű lányok. Emberek. Élet.
— Jól van?
Egy felvigyázó állt előttem. Bólintottam mosolyogva, hogy minden rendben van.
— Bocsánat, de már vagy három órája ül itt, s gondoltam, rosszul van, és meg is fázott. Csak ezért merészeltem szólni.
— Három órája? Viccelsz, fiacskám? Öt perce sincs, hogy ide leültem, az unokahúgomat várom, aki visszavitte a korcsolyákat, a korcsolyámat, éppen most jöttünk le a jégről…
A felvigyázó zavarodott képet vágott. Megvakarta a fejét, és udvariasan így szólt:
— Asszonyom, ne haragudjon, esküszöm, nem mozdult erről a padról. Lehet elszunnyadt és álmodott.
Ideges lettem. Világos, hogy ez a gyerek azt hiszi, egy roncs vagyok. Lehet, tényleg egy vénség vagyok, de tudom, mit tettem! Különösen, hogy kezdett rám törni a fáradtság a korcsolyázás után, minden porcikám fájt, mintha átment volna rajtam a gyorsvonat. Fel akartam emelkedni, de cserbenhagytak a lábaim.
— Hogyan, uram? Ha egyszer mondom, hogy a pályán voltam! Nézze csak itt a jel, csak pár perce jöttem ki, tessék, íme, a bal kezemen itt írja zöld betűkkel: BELÉPŐ! Tud olvasni?
Kicsit felhúztam a kabát úját, lássa jobban. Még éreztem a gumipecsét hidegét, mikor kijöttem egy kicsit megpihenni. Megráztam a kezemet a felvigyázó orra előtt, szinte a szemét is kivertem, fel is emelkedtem a padról, a harag erőt adott. Mi, amiért csak egy kis öregasszony vagyok, már csúfot űzhet belőlem?
— Látod? Tudsz olvasni? Itt írja: BELÉPŐ!
— Sajnálom, asszonyom! — válaszolt a felvigyázó megadva magát. — Ha szüksége lenne rám, itt vagyok a jegypénztár mellett…
Ez hihetetlen! Semmi nem volt a kezemre írva. Hihetetlen! Az előbb még a szemem előtt táncoltak a zöld betűk, még viccelődtem is Angélával: „Mi történne, ha nem mosnánk le, és holnap visszajönnénk, és nem fizetnénk. Átvernénk őket, hahaha.” Angéla ellenben megválaszolta: „Mások is gondoltak erre, és e miatt változtatják a színeket nap és óra szerint.
Másképp mindenki úgy tenne, mint mink.” „Persze” — mondtam nevetve. És most? Semmit nem látok a kezemen. Elképesztő!
— Angéla! Angéla — kiáltottam közelebb lépve a kölcsönzőhöz. — Hol van Angéla? — vontam kérdőre azt a kellemetlen kölyköt. — A lány, aki visszahozta a fehér cipőket, azokat a szinte újakat? A lány, aki másikat kért a rongyos helyet? Együtt voltunk… Hol van?
A gyerek kivette a cigarettát a szája sarkából, és gúnyosan vizsgálgatott. Közel sem volt olyan udvarias, mint a felvigyázó.
— Mamikám, ragaszkosz a bogaraidhoz, he? Miféle Angéla? Miféle fehér korcsolyacipő? Nem tudok semmilyen Angéláról, nincsenek fehér cipőink, nem látod, milyen nyomor van itt a polcokon? Hé, tűnés, otthon keres a halál…
— Mamikám, mit akar ott elől? Csak nem akar kimenni a jégre?
A sor végéről érkező megjegyzésre nevetés volt a válasz a többiek részéről. Fejemet csóválva eltávolodtam. Mi történhetett? Eltévedtem? Nem tudom, mit teszek? Összekeverem az álmomat a valósággal? Ez nagyon súlyos dolog… De nem, mégis igaz volt! Satuba fogott bokák, keringő, Angéla kacagása, Flavius karjai. Igaz volt, igaz kellett, hogy legyen! Egy másik hang azt mondta, kész ez vég kezdete: „Eddig tartott. Mikor kezdesz összezavarodni, már nincs sok hátra. Az unokád álljon készenlétben! Hamarosan megkapja kulcsot…”
Hoppá, a kulcsok! Egyből eszembe jutott, hogy öt órára jön hozzám az unokám, adjak neki pár üveg zakuszkát. Ránéztem az órára: fél hat. Megszaporáztam a lépteimet, pedig olyan kimerült voltam — mitől is, kérdezte egy belső hang, ha minden csak a képzeletem játéka? És ha nem a képzeletem űz csúfot belőlem, hanem valóban úgy történt minden? — hallok egy másik hangot. Már látom is magam előtt az unokámat, ahogy az ajtófélfának támaszkodva szemrehányóan néz rám, amiért elkéstem, és itt tartom az ajtó előtt. Hiszen már annyiszor kérte, adjak oda neki egy pótkulcsot.
— És, ha történik valami? — mondja.
— Mi történhetne? — adom az ártatlant minden alkalommal.
— Hát, elesel, például a lakásban, és nem jutsz el a telefonig, hogy értesíts, s én be se tudok menni… A te korodban…
— Ez legyen a te gondod… — válaszoltam. De azért titokban adtam a szomszédasszonynak egy kulcsot, kiegészítve a szükséges tudnivalókkal. Végszükség esetére. Ha két napig nem jelentkezem, használnia kell a kulcsot. És értesítheti a hitvány unokámat, hogy ő lett a lakás tulajdonosa.
Unokám szemrehányó képével magam előtt másztam fel a lépcsőkön. Csend fogadott a lépcsőházban, olyan gyanús csend, olyan, mint mikor az emberek hirtelen visszahúzódnak az ajtóik mögé, és lesnek rám, úgy érzem, még a szuszogásukat is hallom. Vállat vontam, gondolva, már látomásaim is vannak. Előbb a jégpálya, most a leskelődés. Tisztára lökött lettem. És mégis az ajtók mögül vizsla tekintetek követték minden mozdulatomat, valami nyomasztó levegő vett körül. Megálltam az ajtóm előtt, szusszanjak egyet. Kinyitottam a táskámat, megkerestem a kulcsaimat, és ahogy felnéztem, szembetalálkoztam a szomszédasszonnyal. Hirtelen megrebbentem, nem hallottam az ajtót nyílni, nem hallottam közeledni, csak megjelent előttem.
— Jaj, de megijesztettél! — mondtam a szívemre szorított kézzel. — Ne csináld ezt többet, még infarktust kapok!
— Figyelj! Kell mondanom valamit. Mindenképpen. Gyerünk, nyisd ki az ajtót, mert le kell ülnöd egy székre.
Na, ne! Ez már túl sok egy napra. Nincs már erőm előröl kezdeni a tréfát. Ha a szomszéd szórakozni akar velem, hát most nem! Nincs kedvem belemenni a játékba, túlságosan kimerült vagyok hozzá. Így, minden sietség nélkül, kinyitottam az ajtót, szélesre tártam, betessékeltem magam előtt, kényelmesen levetettem a kabátomat és helyet foglaltam az előszobai hokedlin ölbe tett kezekkel. A szomszédasszony könnyes szemekkel, és reszkető ajkakkal követte minden mozdulatomat, de nem szólalt meg, amíg le nem ültem. Mialatt összekulcsoltam a kezeimet, megállapítottam, hogy jól játszik. Ki tudja, miféle szamársággal jön nekem, hogy most meg átmegy tragikus szerepbe. Csakhogy hiába pazarolja rám a tehetségét, most nincs kedvem játszani.
— Tessék, ülök. Hallgatlak!
— Az uno… az unokád… az unokád leesett a létráról, két órával ezelőtt, és kitörte a nyakát — fejezte be gyorsan és zokogásban tört ki. Térdre rogyott és még hangosabban zokogott, jajgatott.
Megdöbbentem, s nem értettem semmit. A szavak ugyan eljutottak hozzám, de az értelmük nem. Kis idő múlva, látva a sírástól rázkódó vállakat, kezdtem felfogni. Nagy lelki nyugalommal, amilyenre mostanáig nem is tartottam magam képesnek, lenéztem összekulcsolt kezeimre. A balon hat betű kezdett körvonalazódni, hat zöld betű.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: dr Bige Szabolcs-
