Zenész család vagyunk, le sem tagadhatnám… mosolyodtam el. *
Ahogy múlnak fölöttem az évek, egyre több időt töltök a család régi fényképeinek nézegetésével.
Próbálom rendezgetni őket, és közben az emlékek megmelengetnek, felidéződnek.
Tegnap este egy megkopott kis fekete-fehér kép akadt a kezembe.
Megsimogattam és emlékeztem.
Zenész család vagyunk, le sem tagadhatnám… mosolyodtam el. A képen apukám, nagybátyám, na és ott középen nagyapám, mindhármuk kezében hangszer. Előttük csárdást járva bátyám — a későbbi karnagy — és unokanővérem, aki zenetanár lett. Én még akkor talán csak szüleim képzeletében voltam jelen.
Nagyapámat nézve, nagyon mélyre kell ásnom az emlékeimben. Őt már csak a temetőben lehet meglátogatni.
A képről egy alacsony termetű, erős csontozatú, kackiás bajuszú, nyílt tekintetű, mindig huncut mosolyú kun parasztember néz rám. Valamikor kislány koromban pont ilyennek képzeltem Botondot!
Dávid papa a bátyámnak és nekem „csak” mostoha-nagyapa volt. Azért írtam idézőjelbe a csak szócskát, mert mi ezt soha nem éreztük, nagyon szerettük őt. Hallottuk mi a történetet, hogy édesapánk apja még egészen fiatalon meghalt, és nagyapa a mi mamánk második férje, azt is tudtuk, hogy nagyapának vannak másik unokái is. Egy-egy disznóvágáson össze is jöttünk az igaziakkal. De mi bátyámmal ezzel egyáltalán nem törődtünk, úgy éreztük, minket mintha jobban szeretne, de legalább úgy, mint a sajátjait. Nekünk ő volt a NAGYPAPA.
Nagyon jó volt náluk lenni. Csuda dolgok történtek ott!
Mikor hajnalban kikandikáltam a nagy dunna alól, szerettem végignézni a papa reggeli mosakodását. Mindig, mindent ugyanúgy csinált.
Újra, meg újra a szájába vette a hideg vizet, és a markába köpte onnan, azzal mosta meg arcát, fülét. Ez a víz aztán a földre került, ott náluk földes szoba volt. Azt mondta nagyapa, ezt a fronton tanulta, ott úgy melegítették a vizet a szájukban. Azóta is pontosan úgy tette. Ilyen módon vizezte be a haját is. Aztán odaült az ovális, billegtethető tükörhöz, ami az ablakban szokott lenni, és mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal elválasztotta oldalt a haját, jól lefésülte, majd bekente hajolajjal.
Bajuszát megpödrögette és készen volt.
Öltözete priccses nadrág és csizma. A csizmába nem ám zokni, hanem akkurátusan feltekert kapca dukált. (sokat próbálgattam utánozni, de sehogy sem sikerült a kapcarongyot úgy tekerni, hogy mindenütt befedje a lábfejem, és ne törje még véletlenül sem). A hétköznaplós csizma jó meleg, strapabíró volt, ő muszkacsizmának hívta.
A vasárnapi készülődés annyiban volt más, hogy még meg is borotválkozott a kis tükör előtt ülve. Ennek kellékei a pamacs, kis rúdszappan és a borotválkozó kés, amit a kifeszített nadrágszíjon huzigálva élesített meg. Az ünneplős priccses nadrághoz aztán leakasztotta a szögről a bürgelicsizmát, néhányat ráköpve áttörölgette az amúgy is tükörfényes fekete bőrt, bele a tiszta kapca. Soha el nem maradt a misére menés, és hazafelé a heti olvasni való, a Szabad Föld megvásárlása a trafikban.
Volt nagyapának egy lova, úgy hívták, hogy Szultán. Szultán teljes jogú családtag, mondhatnám, a család szemefénye. Mindig ő volt az első mindenben. Addig nem ültünk le früstökölni, míg nagyapa el nem látta Szultánt… és addig nem vacsoráztunk, míg bármi munka is akadt Szultán körül. Ő volt a kis parasztgazdaság alapja. Ő húzta a kocsit, amivel ki lehetett menni a földre, ami vitte az ekét is, a családot is. Nagyapának — mint a többi hasonszőrű szegény parasztembernek — még csak lőcsös kocsija volt… errefelé szekérnek is mondták. Vasabroncsos nagy fakerekeken gurult, na ezen a kocsin aztán lehetett akkorákat zötykölődni a kotyrokkal teli földes úton, hogy a nevetéstől még a csuklás is ránk jött sokszor! Nem volt ám még flaszter!
Vagyis volt egy, az Kiskőrösre vitt, oda nagyanyával többször is elutaztunk mavarttal… így nevezte nagyanya a buszt… a meleg fürdőbe.
De a földjeinkre girbe-gurba földes utak vittek.
Nagyapa szerint Szultán nem csak erős, de nagyon okos is.
Engem ez állandóan foglalkoztatott, valóban okos lehetett, hiszen mindig tudta, hova kell menni, ha nagyapa felült a lócára, és szólt neki „No”, vagy csak csettintett a nyelvével, finoman meghúzva az istrángot. Én hátul a saroglyában minden sarkon, fordulón lestem, tényleg jófelé megyünk-e.
„Nagyapa! Honnan tudja Szultán, melyik földön van ma munkánk?”— kíváncsiskodtam.
Ő megpödörte a bajuszát, kis fények játszottak a szemében, nagyanyára kacsintott és azt mondta:
„Tudod lánka, amikor befogom a kocsi elé, és a zablát a szájába teszem, akkor belesúgom a fülébe.”
És csakugyan igaz lehetett, mert én láttam a saját szememmel, hogy nagyapa mikor befogta a lovat, gyengéden megsimogatta hűséges társa fejét, és odatette arcát annak bársonyos bőréhez… Szultán ilyenkor kihegyezte a két nagy fülét, nyilván, hogy jobban hallja nagyapa utasításait.
Csakis így lehetett.
A határba indulásnak megvolt a pontos forgatókönyve. A nyári melegek idején hajnalban kelt a család, minden otthoni munkát gyorsan elvégeztek, fél öt körül már a kocsi befogva. Nagyapával bátyám már rendszeresen kijárt dolgozni. Mindketten felültek a bakra, egy pokróccal derékig betakaróztak. Nagyapa jobb kezében a gyeplő, bal kezében az ostor… de csak úgy vállára dobva, mert az „ustort” nem kellett használnia, ám ott kellett annak lenni!
Akkor nagyanyám egy decis kisüveggel kijött a házból, amiben törkölypálinka volt. Nagyapának ez kijárt minden reggel. Bátyám meg egy nagy kockacukorra csepegtetett diannát (sósborszesz) kapott, ezzel mondtak „dicsértesséket”. Amikor ez megvolt, nagyanya tiszte volt kinyitni a kaput a fogatnak. Nagyapa csettintett a nyelvével, rántott egy leheletnyit a hajtószáron, és Szultán értett belőle. Repítette vidáman a csapatot a zötyögő szekéren hol a Vaka földre, hol a Kistagra.
Ezen a kocsin került haza a sok munkával megtermelt kukorica, gabona, tök, krumpli, na és a szőlő is. Minderre nagy szükség volt, hiszen az ólban malac visított, az udvaron meg nagymama tyúkjai, kacsái tartottak már korán reggel hangversenyt mindaddig, míg meg nem kapták a zöldet, meg a szemet.
A szőlőből préselt must meg minden évben megtöltötte a kétakós hordócskát és még valamennyi eladásra is jutott.
Az volt ám a nagy ünnep! A préselés! Annak aztán megadta nagyapám a módját.
Először is egy erre rendszeresített zsákba került a szőlő, mert daráló nem volt. Ezt a zsákot jól megtaposták, így összetörtek a szemek. Majd kiöntötték a nagy lugzó fölé helyezett vesszőkosárba, ezzel átszűrték a levet. A megmaradt csuma a présbe került, közben a csomiszlóval ahogy csak bírták, tömörítették, és több soron, jó alaposan kipréselték. Belecsordogált a sűrű édes lé a lugzóba, onnan aztán bevándorolt a kishordóba.
Mi gyerekek ott sürgölődtünk körülötte, mert húzhattuk a prést, és mindig kaptunk kispohárból kóstolót… persze csak módjával, mert ismertük a mondókát:
„Pifta! Ifol-e muftot?
Nem ifok, mer befofok!”
Hej, de sokat nevettünk, mikor ezt kórusba mondogattuk!
A must aztán napokon belül valaki isteni finom murcivá változott. Édes is volt, csípős is volt. Nagyapa még szűkebben mérte nekünk a kóstolót a pohárba, amit egy kis vékony slagon szívott a kishordóból. Azt mondta, csak egy-két kortyot szabad inni, mert megárt.
Pedig dehogy ártott meg, mindig olyan jó kedvünk kerekedett tőle!
De valami ilyesmi hatása volt nagyapára is, mert… na igaz, hogy ebben az időtájban egyre sűrűbben akadt dolga a kamrában… de annyira jókedvű és vicces volt! Nagyon szerettük, amikor velünk nevetett, ugratott bennünket. Érdekes, nagymama meg csak morgolódott, de hogy miért, azt gyerekfejjel nem nagyon értettük.
Folyt.köv.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.18. @ 11:00 :: Fitó Ica
