Szeretek még napfelkelte előtt a veteményes kertben sétálgatni.
Nézni, ahogy ébredeznek, nyújtózkodnak a növénykéim.
Megérinteni harmatos leveleiket, érezni azt a különleges illatot, amely csak ebben az időszakban érezhető. Ma reggel is sétálgattam, és akkor megláttam.
Nagyon szerényen csücsült ott, szinte megpróbált láthatatlanná válni.
Olyan érzésem volt, mintha csak egy pillanatra kukkantott volna ki biztonságos levélerdő alól.
Lehajoltam, és nagyon óvatosan — nehogy fájdalmat okozzak neki — lesimogattam addigi helyéről.
Muszáj volt azonnal az arcomhoz szorítani, mert annyira friss, hamvas és harmatos volt, hogy érezni akartam az illatát.
Ő pedig belesimulva ölelő karomba, rám hintette hajnalban összegyűjtött, erdő illatú harmatát.
Így sétáltam fel vele a konyháig.
Aztán óvatosan letisztítottam és nagyon finoman vékony szálakra reszeltem.
Meghintettem hófehér sóval, és amikor lágyan összekevertem vele, a bőrömön éreztem még utoljára bársonyos búcsúcsókját.
Ebédre tökfőzelék lesz, kaporral koronázva.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.24. @ 16:00 :: Gazsi Anna