Már második napja erre ébredek. Köd van. Látom, hideg is. Nem kell, hogy kimenjek. Érzem. Ma inkább áttetsző, opálos. Ahogy világosodik, úgy fagy rá a fákra, a bokrokra, a főre.
Így is szép. De ha kisüt majd a nap, ragyogni fog minden, amire rászitált. Mint a gyémánt. Mert ő az ifjonc, fiatal varázsló. Még bolondozik önfeledten. Nem ismeri a hatalmát, csak azzal törődik, szép legyen minden körülötte. Felcicomázza hófehérre, ami útjába kerül. És a természet ámulva fogadja ajándékát. Nem tart sokáig a bűvölet. Elég a téli nap egyetlen hűvös csókja, és már csak egy gyönyörű emlék.
Legközelebb az idősebb testvér jön. ő már komolyabb. Meggondolt, és lassú. Látni és érezni, ahogy puhán hömpölyög. Sötétszürke köpönyegét végigteríti a tájon. Nem, nem takar el mindent. Itt-ott látni enged. De csak egy pillanatra. Hiszen most ő uralkodik. Neki tiszte eldönteni, mi látható, és mi nem. Nem készít hófehér zúzmaracsipkét. Érezni, harcra készül.
Hamarosan eldől, ki lesz ma az uralkodó. Lesz elég ereje sűrűsödő szürkeségével legyőzni a nap ragyogását? Nincs segítsége. Magasan lakó felhőbarátja késik. Csak magára számíthat.
Tudja, nincs sok esélye. Bármennyire igyekszik, mutatja félelmetes, gomolygó köpenyét, nem győzhet. Az egyre fényesedő nap egyetlen öleléssel magába olvasztja. Ahogy elenyészik szürke köpenye, apró cseppek jelennek meg az addig betakart tájon. A vesztes könnyei.
De vannak napok, amikor a természet lehajtott fejjel megadja magát. Nem védekezik, csak elfogad.
Mert megérkezik a legidősebb testvér. Az uralkodó. Általában hajnalban, mikor minden élő alszik még. Sűrű és szinte áthatolhatatlan. Betakar és eltakar mindent. Hagyja, hogy minden belesimuljon karjaiba, de onnan nincs menekvés. Csak ha ő engedi. Titkok gomolyognak a belsejében. Soha nem érzett illatok, és magány. A végtelen magány, mert nem enged látni. Csak emlékezni. Mindenki egyedül marad. Mert a végtelen, lágyan gomolygó szürkeség átkarol, és elringat. Felkínálja a titkait. Marad, ameddig akar. Neki nem kell segítség, nincs szükség felhőbarátokra. A nap hideg fénye nem tud áthatolni rajta, de néha a széllel meg kell birkóznia. Van, hogy nem tud győzni. De harcuk a végtelen óceánok hullázását idézi. Hangtalanul.
Szeretem, ha köd van. Mindegy, hogy opálos, derengő, vagy áthatolhatatlan. Szépségük elbűvöl. Imádom, amikor ragyog az erdő, vagy séta közben hirtelen elővillan egy ki faág a körülöttem lévő szürkeségből. Vagy mikor körülvesz a tejfehér puhaság, és a szempillámról legördül egy odacsókolt ködkönnycsepp. Soha nem kóstolt íze van. Akkor. Egyszer. De…
Emlékszem, volt, hogy már este megérkezett. Mennem kellett, és eltakarta előttem utamat. Eltűnt körülöttem a lent és a fent. Csak úgy tudtam métereket haladni, ha kiszálltam az autóból, és körülnéztem, hol vagyok. Pedig naponta többször járok ezen az úton. Most nem találom, mert nem akarja. Volt, hogy sírtam, mert éreztem különös, hívogató és hideg mosolyát.
— Hiszen te szeretsz engem, akkor hagyd, hadd vezesselek!
Igen, féltem. A gomolygó titkoktól, és attól, ha most hagyom, magam is köddé válok. Mintha soha nem lettem volna.
Igen, féltem, és akkor csak elfogadtam. Én is.
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2010. január 20., szerda, 17:49
Legutóbbi módosítás: 2010.01.20. @ 16:49 :: Gazsi Anna
