hogy nem várunk már semmit a világtól”(Ady Endre)
A napsugár úgy mosolygott be a nyitott ablakon azon a vasárnap reggelen, mintha azt az érzést akarta volna kelteni, hogy az élet ?szinte és könny?, még egy olyan nap és éjszaka után is, mint amilyen mögöttünk van.
A konyhaasztal sarkánál ült, kedvenc kávéscsészémet szorongatva, behunyt szemmel, s arcán a jól ismert szomorkás mosolyal élvezte a nap meleg sugarát, amely kéjesen ölelte át meztelen fels?testét.
Tavasz volt, a leveg? tele élettel, virágillattal, madárcsicsergéssel, s a kávé illata csalogatóan lopakodott be a hálószoba nyitott ajtaján – a bóditó kávéillat, ami azel?tt mindig kicsalogatott engem az ágyból. De most csak feküdtem némán és tehetetlenül, csodálkozva nézve ezt a valójában idegen embert, aki a saját lakásomban, a kedvenc kávéscsészémmel a kezében, olyan otthonosan ül a konyhaasztalnál, mintha mindig is hozzám tartozott volna.
Szinte lélegezni sem mertem, nehogy megzavarjam a mély csendet és nyugalmat, ami körülvett bennünket. Olyan pillanat ez, amilyet csak ritkán él át az ember, amikor mozdulni sem tud, mert minek? Hogy mindent elrontson?
A lélek nyugalma ez, amikor nem kell semmit sem mondani, semmit sem tenni, semminek sem megfelelni… Csak úgy lenni.
Mintha megérezte volna, hogy nézem, lassan, óvatosan felém fordította a fejét, az arca nem változott, de a szemében valami szomorúsággal kevert vágyódás csillogott.
A nyitott ablakon beáramló szell? beletúrt ?szül? hajába. Szótlanul néztük egymást, s éreztem, ahogy lassan átjárja testemet az elmúlt nap és éjszaka szeretetének meghitt melege.
Ajándék – gondoltam -, ajándékot kaptunk a sorstól, egy napot és egy éjszakát. Olyan ajándékot, amit mindketten több mint negyven éveig kerestünk és vártunk. És amikor mindketten feladtuk, amikor már egyikünk sem remélte, hogy megtalálja, akkor egyszer csak itt van.
Két ember, aki nem vár semmire, nem küzd semmiért, két egyenl?en er?s fél, aki egész eddigi életében mindig mások támasza, mások Valakije volt. Két ember, akinek valójában nincs szüksége egymásra, nem akar egymástól semmit, nem kér számon semmit, nem vár el egymástól semmit, csak egyszer?en együtt akar lenni… Csak ennyit.
Aztán a sors, vagy a végzet összehozza ezt a két embert. Mint amikor két fa lassan, s valami véletlen folytán egymásfelé kezd hajolni, addig, amíg a koronájuk összeér, összeölelkezik, de a gyökereik távol vannak egymástól.
El?ször életemben éreztem ezt a mély megnyugvást, hogy minden úgy van jól, ahogy van, olyan lehetek, amilyen vagyok, mert ez az ember nem kérdez semmit, nem furcsál semmit, semmilyen szándékot nem keres, csak itt van. Velem van.
Két szabad lélek találkozása ez, a nyugalom , a szabadság, a csoda megélése.
Lassan, mint aki nem akarja megzavarni a csend nyugalmát, letette a csészét, az egyik kezével végigsimitotta szélt?l felborzolt haját, a másik kezével az inge után nyúlt. De keze megállt a leveg?ben, s arca még szomorúbb lett.
– Ha most maradok, örökre megváltozik a körülöttünk él? emberek élete is. Valóban ezt szeretnéd?- kérdezte alig halhatóan.
– Szeretnék az id?k végezetéig így maradni! – sikoltotta bennem valaki, ott legbelül, de szólni nem tudtam.
Csak a fejemmel intettem nemet.
Többé nem szólt, de gondolatai visszatükröz?dtek az arcán, mert mosolya még szomorúbb lett. S ahogy néztük egymást, lassan folyni kezdtek a könnyeim. Érdekes módon nem éreztem fájdalmat, csak mélységes mély hálát.
Behunytam a szemem, hogy megállítsam a píllanatot, a rohanó id?t. Nem tudom, meddig feküdtem így, de amikor újra felnéztem, már nem volt senki a konyhában.
Csak a napsugár mosolygott be a nyitott ablakon, mintha azt az érzést akarná kelteni, hogy az élet lehet ?szinte és könny? is, még egy olyan nap és éjszaka után is, mint ami mögöttem van.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.25. @ 18:00 :: Kemenes Hajnalka
