Végre elkészült a kosárkám, amire régóta vágytam…
Nagypapám nagyon régóta “vessz?zik”, s kicsi korom óta körülvett a kaskakötés birodalma.
Vessz?válogatás… Olykor derékmagasságig ér? vessz?halmok a nyáriban, melyeket kicsi koromban öröm volt átlépdelni, s papikám mellette ül a kis fekete széken, válogatja, hegyezi a vessz?t… Aztán kévékbe kötés, s mikor legközelebb dolgozik vele papa, már hangosabb a munka. Piff-paff, hallható a nagy kopácsolás, amint a kaska oldalának minden egyes vessz?köze kap egy-egy ütést, hogy s?r?bb legyen a fonás. Mert hát nem mindegy, milyen munka kerül ki a kezei közül, az csakis precíz, pontos munka lehet! Hiszen “A munka az élet sója, romlástól megóvja, csak az, aki nem hever, várhat áldást és sikert!”.
Ezt én is megtanultam t?le, s mindig nagyon büszke vagyok, ha t?le kapok dicséretet. Ez nekem a legnagyobb érdem. Ha kertet kapálok, ha kidudvázom a szamócást, vagy rendberakom az udvart, mindig azt tartom szem el?tt, olyat csináljak, hogy azzal papa is elégedett legyen. Mert ez már egy mérce. Ha ? helybenhagyja, akkor az úgy van jól, ahogyan.
Egy kis érzelmi “kicsapongás” után visszatérve a kaskakötéshez: nagyon sokan jöttek ide anno. Hozták a vessz?t, hogy egy-egy kaska elkészítésének fejében ?k is, papa is jól járjanak. Egy ideje már nem foglalkozik papa a vessz?zéssel, elég a jószágokat, s a kertet rendben tartani, valamint intézni a mindennaposakat, bevásárolni, ide-oda menni, rokonlátogatások, barátlátogatások rendszeres id?közönként, mert hát az ember ezt sem hanyagolhatja el. Igen, ? még ehhez szokott. Mi már, sajnos, nem, s gyakran felmerül bennem a kérdés, miért hanyagoljuk el a mai világban a hozzánk közelállókat? A legjobb barátn?mmel néhány utcányira lakunk csak egymástól, mégis olyannyira elhanyagoljuk egymást, hogy jószerivel már csak véletlenül futunk össze, s a beszélgetés is leginkább csak az internetes társalgás szintjén valósul meg. H a azonban találkozunk, olyan, mintha nem is telt volna el közben annyi hosszú hét; s úgy csacsogunk bármir?l, mint mindig. Nagyon sok emlék f?z minket egymáshoz, s sosem érzem azt, hogy távol állna t?lem. Olyan, mintha mindig velem lenne. A sok év alatt olyannyira közel kerültünk egymáshoz, hogy bármikor fordulhatunk egymáshoz ?szinte szavakért, baráti jótanácsért. Ez az, ami igazán biztonságot nyújt.
A minap jött papához egy bácsi, vessz?t hozott volna. Mondta, milyen szép vessz?je van, hadd hozza már ide, s papa pedig készítsen kaskát bel?le. Els?re természetesen beleegyezett volna papa. Jó, hadd hozza, odaadom neki azt a kaskát, ami van, magunknak meg majd csinálok ebb?l a vessz?b?l. Jut is, marad is… A bácsi hozta is a vessz?t utánfutóval, de papa végül mégsem vállalta el. Van neki ugyanis egy “kisaranyosa”, aki lebeszélte a vállalt pluszmunkáról, ami tény, nem hiányzik már neki. Nagyon sok munka van a kaskakötéssel, s a kérges kezeknek nem hiányzik már az ilyesféle megterhelés. Hozzá van azonban szokva papa, hogy senkinek se mondjon nemet. ? megy ide, megy oda, segíteni a barátnak, a testvérnek, az unakaöccsnek, mindig lehet rá számítani. Nehéz neki elfogadni, hogy nem fiatal már, s hajtja a megszokott viselkedésforma: segíteni mindenkinek, hasznosan tölteni az id?t, szépet kiadni a kezei közül. Elment tehát a bácsi, s vitte a vessz?t is, mert mama mondta: “Hát nem hiányzik az már neked! Más alszik, pihen, neked meg mindig csak a munka!” Mondta aztán papa, hogy megkönnyebbült, hogy nem vállalta el. Bár ha rajta múlott volna, biztos nem így lett volna, de ? is megörült neki, hogy nem kell hogy normára menjenek a dolgok, nincsen teher a nyakán, hogy “ezt meg kell csinálni”. Mert ugyebár itthon, ha akarja az ember, elvégzi a dolgát, ha nem, akkor kés?bbre hagyja – nem tartozik senkinek sem elszámolással.
Mindezek ellenére ugyanazok a kérges kezek, amelyekre való tekintettel nem vállalta el a pluszmunkát, készítettek ma nekem egy nagyon szép, formás kis kosarat. A “kisunokámnak, mert megérdemli, egyemmeg”. Néhány hónapja kitaláltam, hogy jó lenne nekem egy vessz?b?l font kosár a szobámba, amiben az ovihoz szükséges dolgokat tarthatom, melyekt?l már roskadozik az íróasztalom. Fonalakat tehát, filcanyagot, gyapjút, szalagokat… El?ször a piacon néztem, milyen árban vannak, van-e olyan, amilyet én elgondoltam, s szépen vannak-e elkészítve. Amikor itthon mondtam, hogy mit is szeretnék, papikám egyb?l rávágta, hogy “majd’ megcsinálom én neked!”. Anyuval közben kiterveltük, hogy veszek egyet a piacról inkább, hiszen nem egy ökör ára, s ne terheljük vele papát. Néhány nappal kés?bb azonban kimentünk papával a piacra, s láttam is kedvemre való kosarat, dehát “ó, hát ezt én is meg tudom csinálni, minek adnál érte pénzt, igaz, olyan hajlítás nem lesz benne, nem baj? Mert én olyat nem tudok, akik ezt csinálják, azok formára kötik, úgy, mint én a korsót. Én csak ilyen egyeneset tudok, de megcsinálom én ezt neked, akkorára, amekkorára akarod! Na, jó lesz?” Eltelt ugyan néhány hónap, mire a sok ?szi munka után kezdett kilátszani papa a munkák hegye mögül, de így télire beérett a dolog. Melegbe, a nyáriba behúzódva kiválogatta papa a hozzávaló vessz?t, beáztatta, hogy megpuhuljon, jól lehessen vele dolgozni. Elkészült legel?ször a kosárfenék, a mai nap pedig a kosár oldala is, s már csak a teteje hiányzik. Kicsit ugyan öblösebb lett, mint amilyenre eredetileg gondoltam, ám ez az én hibám, én mondtam ugyanis, hogy legyen még egy kicsit nagyobb a kosárfenék, mert ne legyen már olyan kicsi, hogy’ úgy nézzen ki, mint egy kuka. Így végülis inkább egy kisebb hordóra hasonlít a kosárkám, de az enyém, s nagyon fogok rá vigyázni. Néhány napot várnom kell még, hogy a szobámba kerülhessen, ki kell még ugyanis száradni a vessz?nek, ami beletelik úgy öt napba, aztán lelakkozzuk, s még azután is száradnia kell. Végül, ha ezzel már mind megvagyunk, veszek bele valami nagyon szép, kedvemre való anyagot, s megkérem anyut, hogy varrjon bele nekem bélést, hogy egy igazán szép, kedves kis bútordarab díszíthesse a szobámat. Ahogyan anyut ismerem, ezt szívesen meg is teszi majd, hisz’ ? is szeret a kedvemben járni, s örülni annak, hogy örömet szerezhet.
Tudom, hogy mindezt szeretetb?l kaptam, s ezért mindennél nagyobb értékkel bír a szememben.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.16. @ 06:57 :: Koroknai Évi
