A hétköznapok monotonitása, s bizony a kimondatlan magány már-már megszokott egyetlen társként múlatja felettem az id?t. Az emlékezés, az ember önmagával való végelszámolásának ideje ez. Hasonló korúaknál már csak így megy, ez alól nincs kivétel. Minket már nem érnek meglepetések. Ami utoljára meglepett, talán az volt, mikor Ádám, a csendes, városi katonagyerek, helybélieket túlszárnyalva beszélt az itteni felvidék szépségér?l, szeretetér?l, a maga szeles és huzatos hegyvonulatain át az amúgy sem magas csúcsokat elmetsz?, szüntelenül vágtázó gomolyfelh?kig. Mára – úgy t?nik – nagyon is igaza volt. A messzir?l jött ember véleménye mindig elfogulatlanabb, s mint mára kiderült, sokan osztoztak ebben vele.
A lakópark két hét alatt benépesült. A faluban nem örültek a másfél évig húzódó építkezés okozta kellemetlenségeknek, f?ként a zajnak, míg mások érthet? módon türelmetlenül várták a lakóparknak köszönhet? infrastruktúra fejl?dését. Egyszóval, a faluban sokat változott és nagyot fordult a világ. Tíz éve is van már, hogy bezárt a posta. Az öröm és fájdalom intézményét a szomszédos nagyvárosba költöztették, s átadva helyét most gyorsétterem üzemel. Az egykori hivatal egyszer? mindentudói, lelkes szolgálattev?i most forgalomtól függ?en hamburgert sütnek vagy éppen mosogatnak. Bezárt a posta f?falán át szomszédos fapadlós resti, hol a helybéli gazdák mellett a hajdani orosz tiszthelyettesek karóráikat és szolgálati „veloszipéd”- ükön keresztül a közvagyont herdálva ( azt italra váltva) hajnalig múlatták torokszakadtukból az id?t. Beköszöntött itt is a XXI. század. Esténként üresek a házak el?tti padok. Talán ezért is fordul velem el?, hogy szinte kivétel nélkül mindig a lakópark felé veszem az irányt. A közel hetven nyugalomban töltött év után azt mondják, az ember egyre inkább kezd ismét gyermekké válni. Biztosan van benne igazság, mert nemhogy zavar, inkább kifejezetten tetszik ez a pezsgés, a gyermekzsivaj. Szemmel látható módon jól érzi itt magát más is. A vadalmafa mit sem veszítve méltóságából mosolyogva t?ri megújult környezetét, s ha kell, állja a szomszédos homokozó s?r? gombóczáporát. Öngyógyítással forrasztja be kérgén az alkalmi szerelmek és világmegváltó légyottok katartikus nyomát, az utókor számára mélyre vésett jegyz?könyveket. Gyakran nézel?döm, s olvasgatok e tekintélyes korona alatt a törzséhez legközelebb húzódó padon, órákon át.
Idén májusban furcsa dologra figyeltem fel, s mint általában a magamkorúak, ilyen esetekben én is akaratlanul, önmagamban kezdtem a vizsgálódást. Minden rendben van? A természetesen akkor is tomboló szél, s az égen vágtázó felh?k közötti (palettán kikeverhetetlen) kékség újfent a szabadba csalt. A kertkapu kulcsra zárása közben meglátott, virágba borult sárga liliom miatt azonban visszamentem, s letépve két szálat a könyvemhez fogtam. A tragédia után az almafára helyezett egyszer? pléhdobozból készült virágtartóba szántam. Tíz-tizenöt percig tarthat az út odáig, de egyszer sem mértem le a távolságot. Soha, egyéb megrágni való gondolat nélkül sem számoltam meg a lábaim nyomán megtett utat. Csak mentem és mentem – folyton vissza az id?ben. Kora délután lévén, a padok igen foghíjasan sorakoztak, s magabiztosan állták a gyér rohamot. El?ször a megszokott helyemre siettem, amely második volt a padok sorában. (Az els?t csak azért hagytam szabadon, mert éppen a bevezet? út sarkán helyezkedett el. Az U-alakú park bejárata számomra túl messze esett a fától.)
A fa felé lépve most is az emlékezésnek szántam az id?t, de mint máskor is az id?t követve, a tér is megváltozott. Ilyenkor kerültek csak igazán el? a múltbéli lassú és gyors lépések, sz?ntek meg gödrök, dombok és pocsolyák, miben az utat lesve is nyakát törné az ember. Számtalanszorta is csak bokrok és ismer?sen tovat?n? fák a szemek sarkában – egy kicsit érthetetlenül. Odaléptem, mint oly sokszor, szinte megszokásból. Most mégis más volt. Hirtelen hidegebbé vált a zavartalan napsütés ellenére a szél, szinte megfagyott kezem, ahogy a fa felé nyúltam. Elt?nt a tizenéve – még talált drótból – feler?sített virágtartó a fáról, arról a fáról, és az a virágtartó. A döbbenetem itt nem ért véget, illetve lehet, hogy igazán csak itt kezd?dött. Új, sokkal igényesebb virágváza, s benne friss virág díszelgett helyén. A megszokott látvány helyett új helyzet teremtetett. Hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek, s a sárga liliommal kezemben tétován vártam – csak telne gyorsan az id?! Másodpercek alatt végigpergett a régi film, az „agyonjárt út”, mely a bolti aszfaltos-mentéken él?kön kívül csak egyvalakihez köt?dött. Akivel csak ketten tudták, már akkor is… Végül a virágokat elhelyezve kérdez?sködni kezdtem, de senkit?l nem kaptam választ. Senki nem látott semmit.
Hét évtized után az ember már meggondol mindent, az alvás hasztalannak t?nik, még ha régebben nem is vágyott semmi másra. Kényszertelenül már más a kényszer? felkelés, furcsa, mikor útjára indít az ágy… Hát akkor, reggel, útnak indított. Nem csak ágyam, a kíváncsiság is hajtott, megannyi sikertelen próbálkozáson túl a rejtély felfedésében. Id?közben már hónapok teltek el úgy, hogy „egymás” virágain cseréltük a vizet, valószín?síthet?en „mindketten” a játszótér egyszer? csobogójából. A „bolti aszfaltosra” lépve egyvalami azonnal szembet?nt. Egy errefelé ritka természeti jelenségre lettem figyelmes. Szélcsend volt. A leveg? páratartalma így, légmozgás nélkül hitchcocki körülményeket varázsolt e tájnak. Egy–egy csuromvizes rigót leszámítva talán csak a klasszikus film fogalommá vált „madarai” hiányoztak. Biztos újra csak a nosztalgia mondatja velem, de rögtön eszembe jutottak az 50-es, 60-as évek mozivásznai, az az id?, mikor saját lélegzetvételünk t?nt a leghangosabbnak az egész mozi ideje alatt. Mikor szívünk visszaidézhetetlenül vert a mellettünk, jobbról leszögelt szék miatt…
A parkba vezet? aszfaltoson már látni a nyomát, hogyan regenerálódik a természet. Látni, ahogy lassan megjelennek az aszfalton áthatoló gyökerek nyomán a gödrök, dombok és pocsolyák, melyekben az utat lesve is nyakát törné az ember. Hosszú és hideg volt a tél. Ma már egyébként is, szinte minden rövidlejáratúan készül. Ez alól ez az út sem volt kivétel. A munkába igyekv? parklakók kisebb tömege mosolyogtatón küzdött a park el?tti buszmegállóban a nyitódó ajtóhoz legközelebb es? helyekért. Tették ezt annak ellenére, hogy bár ritka és zsúfolt volt a járat, még soha senki nem maradt le a városba tartó buszról. Padom vastag páratakaró borította, mint szinte mindent. Eszembe sem jutott helyet foglalni, csak vártam. Úgy próbáltam tenni, mintha céltalanul járkálnék le s föl, tisztes távolságban az almafától. Fogalmam sem volt, miben bíztam, de rendületlenül róttam a magam nyugodt tempójában a sétaköröket. A garázsokból, parkolókból kihajtó autók udvariasan, egymást segítve hagyták el sorban a beköt?n keresztül a lakóparkot. Tetszett, hogy nyomát sem láttam feszültségnek, senki nem volt még ideges. Talán tartogatják… A keskeny körszeletben el?t?n? nap id?közben pazar fényével kezdte szárítani a harmatot. A terepviszonyok miatt ma is a dombtet?re vetette els? sugarait. Nagyon h?vös lett. A felszálló párában gyertyalángként izegtek-mozogtak a fák, táncolt az erd?. A bázist körülvev?, valaha zöldre festett fakerítés már rég az avarban pihen: csúnyán elbánt vele az id?. Nyolc-tíz éve elt?ntek a dombtet?r?l az újabb generációk katonái, a hely enyészetre ítélve t?ri sorsát, s ?rzi a nagy kalandok, hihetetlen katonatörténetek végtelen sorát. Ádám is mesélt, ?t ismerve bizony sokszor meglep?t… Most megint elgondolkodtam. Elgondolkodtam azon, hogy miért hajlamos az ember fájó emlékképek felidézésére, s miért nem csak a szép marad. Miért ne lehetne helyet szorítani, f?leg évtizedek múltán, a fiatalságban kényszer alatt teret nyert önzésnek, mi egyben tiltakozásként lett átnyújtva, akkor, és ott, a kor zsoldosainak számára. A dombtet?n ?k mindnyájan hazulról becsempészett példaképekb?l éltek, hamar megtanultak alkalmazkodni a szolgálat idézte tékozló kényszer?séghez, az akkori jelen igazi arcához.
Addig-addig húzódott magamban eszmefuttatásom, hogy teljesen háttérbe szorult eredeti küldetésem. De még mennyire! Fogalmam sincs, meddig ábrándozott tekintetem a dombtet?n, de akármilyen rövid ideig is, túl hosszú volt. A fára nézve semmi különös, a megszokott méltóságteljes korona, mely a szigorú törzsre er?sítve díszítette fel ezt a hajnalt is. De mögötte, mintha távolodna valaki… Ez az! Egy középkorú n?alak furcsán és siet?sen tart egyértelm?en a fától a park egyik hátsó lépcs?háza felé. Azonnal utána indultam, megpróbáltam én is sietni, de elt?nt a homokozót kettéválasztó rönkvár takarásában. Biztosan bebeszélem magamnak, de az volt az érzésem, hogy valósággal menekül el?lem. Nyugtatni próbáltam magam, hogy csak egy hajnali kutyasétáltató asszonyt láttam. Egy darabig még vártam, de hiába. Jobbnak láttam, ha feladom, s mert ekkor már fáztam, egy gyors búcsúpillantás után hazaindultam.
/folyt.köv./
Legutóbbi módosítás: 2010.01.16. @ 13:58 :: Kovács György