Mi tagadás, kellemes látvány volt. A n? egyszer? vászonnadrágot, s számomra – els? ránézésre – egy hozzá nem ill? kabátfélét viselt, melyhez hasonlót úgy harminc évvel ezel?tt hordtak a n?k. A nosztalgia, úgy látszik, utolérte a divat, az öltözködés szokásait is. Diszkréten továbbsétáltam, mintha úticélom máshová vezetne, de érthet? módon le sem vettem szemem az elém tárultakról. Lehet, hogy nevetséges, de úgy éreztem, zavarba jöttem. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Annyit azonban elhatároztam, hogy valamilyen módon akkor is megszólítom, s kiderítem – a mostanra már – egyértelm? köt?désünk okát a közös múlthoz.
Gondolkodóba estem. Van itt valami a leveg?ben – mert a temet? folyosóit járva –, gondolataim ismét a visszaemlékezés felé terel?dtek. A hosszú évek alatt estek meg velem is bizonyos dolgok. Hol valójában semmi sem történt, de az igazán nagy dolgok is semmib?l születnek, és id?vel épp oly semmivé válnak, mint a bennük részt vev? személyek egymás számára. Hiszem, hogy léteznek csodák, s léteznek olyan pillanatok – esetleg órák -, melyek kés?bb bevallatlanul is, de végigkísérik az egész életet, s melyekr?l a látszat ellenére sincs senki, kinek beszélni lehetne róluk. Pedig ott és akkor úgy érzi az ember, hogy átmenetileg ismét ember lehetett. Furcsa az, amikor a b?n mézzé válik, s nem az önz?ség, hanem valami megmagyarázhatatlan lelki kényszer vezérli. Sohasem n?sültem meg. Nem mintha nem szerettem volna, de valahogy mindig úgy alakultak a dolgok körülöttem, hogy a cél el?tt bukásra ítéltettem. Ahogy múlt az id?, egyre közeledett a szembesülés: nekem nem feltétlen kell – átlagosan – boldognak lennem. A boldogság érzetének elvesztése, s az ezzel járó lelki teher mindig is túlzottan megviselt. Egy bizonyos esetben óriásit hibáztam, kés?bb talán még beszélek róla.
Id?közben megérkezett a szél, most már itt is fúj. Fúj és bizony itt, a temet?ben is hideg. A fekete és fehér fellegek sz?nni nem akarón váltják egymást, az ember lassan elhiszi az ?szt. Az egyébként csinos és férfiszemmel kifejezetten szép n? még mindig a sírnál, s én még mindig csak messzir?l figyelem. A „titokzatos idegen” Ádámhoz hasonló kora mindenféle zagyvaságra engedett asszociálni. Hiába, id?mbe belefért… De most aztán! Hirtelen megtörtént, amire oly régóta vártam. Egy pillanat, s máris szemben álltunk egymással. Itt nincs rönkvár, a szembesülés el?l már nem lehet menekülni. Néhány másodpercnyi döbbenet után (már nem emlékszem pontosan) mintha ? tette volna az els? mozdulatot felém. Néhány lépés, majd csendesen üdvözölt. Kett?nk közül ki a meglepettebb, akkor el sem tudtam eldönteni. Utólag azt mondom, hogy én, hiszen köszöntésem els? hangjai torkomon ragadtak. Kedves mosolya azonban gyorsan segítségemre sietett, s mikor kell? közelségbe ért, bájos kéznyújtással bemutatkozott:
– Anna vagyok. Ha nem veszi zokon, szívesen megvárnám a temet? el?tti parkoló kávézójában.
Meg sem várva a kérdés végét, természetesen azonnal igent mondtam, miközben hatalmas k? esett le a szívemr?l, hogy ily egyszer?en megel?zve levette a magamban már hónapok óta fogalmazott els? mondatok terhét vállamról. Ekkor a sír felé intett, s elindult a kifelé vezet? aszfaltoson. Érdekes volt a szituáció, hiszen elméletileg hosszú id?k óta ismerjük egymást, de valódi személyünkr?l és az egymáshoz kapcsolódó láncszemr?l semmit sem tudunk. Ezt a sajátos kíváncsisággal teli várakozást éreztem rajta a meghatódottságon kívül, ahogy fejét lehajtva távolodott. Érezni lehetett az egyre növekv? távolság ellenére is, hogy számára most megsz?ntek a lassú és gyors lépések, nincsenek gödrök, dombok és pocsolyák, melyben az utat lesve is nyakát törné az ember. Csak bokrok vannak, és az ismeretlenben tovat?n? fák a szeme sarkában. E fák a környezet csendes nyugalmában hatalmasra n?ve törtek az ég felé. A sírhoz léptem, elérkeztek az én perceim. Az évtizedek óta tartó önmarcangolás – említettem egy múltbéli hatalmas hibát –, mely az évforduló kapcsán sajnos meghatványozódva van jelen tudatomban. Az embernek legalapvet?bb joga saját életér?l a legmesszebbmen?bb részletekig tudni mindent, még ha rövid is volt. Ádám nem tudott mindent… A mindenkori jelen törvényeinél sokkal fontosabb identitásunk, az eset kapcsán ezt különösen megtanultam. Végül is, ami történt, nem véletlenül szerves része életemnek, minthogy most már egyre valószín?bb, a középkorú hölgynek sem. Jó félórát tölthettem a sírnál, s úgy éreztem, mindent el tudtam mondani. Sikerült mindent „megbeszélnünk”. Egyébként érdekes dolog ez így, sok-sok évtized távlatából. Az állandóan ismétl?d? gondolatokon kívül mindig akadnak újdonságok, melyekr?l beszélni tudunk. Az emlékekb?l összeollózott válaszok sokszor új gondolatokat ébresztenek. Emlékszem, egyszer a párkapcsolatokról esett szó. Azt találta mondani, hogy szerelem kiváltója lehet egy leny?göz? szempár, de akár egyetlen mosoly. Vitatkoztam vele. Próbáltam meggy?zni, hogy a szerelemhez vezet? út jelképes lábnyomatai sokkal mélyebben kell, hogy e göröngyös út porába, (esetleg) sarába süppedjenek. A hosszú távú dolgok igenis ott, a mélyben gyökereznek. Exupery klasszikus gondolatát idézve az „igazán lényeges” dolgokról, melyek a szem számára láthatatlanok, nem gy?zték meg. Hiába! A fiatalság mindig err?l szólt, máshogy látott és máshogy mérlegelt az ember. Ez alól sajnos Ádám sem volt kivétel.
A kifelé vezet? út az izgatottságtól átitatva már sokkal rövidebbnek és kevésbé fárasztónak t?nt. Szinte percek alatt a parkolóhoz értem. Körülnéztem, de el?ször csak a virágárus standok forgatagát láttam. Szemem csak kés?bb tévedt az említett kávézó teraszára, mely (délel?tt lévén) üres volt. Tudtam, reméltem, hogy már csak pillanatok választanak el az évtized rejtélyének felfedésében. Beléptem, s az egyik félrees? sarokban megláttam Annát, aki türelmesnek látszón várt egy könyv és egy kávé társaságában. Mikor meglátott, mosolyogva, apró kézmozdulattal invitált asztalához. Visszamosolyogtam, miközben zavartságom határozott mozdulatokkal próbáltam leplezni.
Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a széklábak éles nyikorgása mégis mindent elárult…
Miközben én is kávét rendeltem, egyszer? hétköznapi dolgok kerültek szóba, szinte közhelyszámba ment a köztünk zajló beszélgetés. Érezhet? volt, hogy találkozásunk tárgyává mindketten azt tettük, amit hallani szeretnénk, nem pedig azt, amit t?lünk akarnak hallani. Ez így elég hosszú ideig fog tartani – gondoltam, de annyira vártam már e találkozást, hogy nem sajnáltam az id?t. Ma úgyis minden kiderül! Nem kellett sokáig várnom, Anna szinte átmenet nélkül a jelenre terelte a szót, de inkább úgy mondanám, hogy közös itt létünk ?t érint? okára. Egyik pillanatról a másikra megnyílt.
Réges-régen, egy hideg téli napon kezd?dött, mikor is megismert egy hasonló korú fiatalembert, kiben semmi különöset nem talált els?re azon kívül, hogy talán egy kicsivel komolyabbnak t?nt. Vele sokkal komolyabb dolgokról lehetett beszélgetni, mint amit megszokott. Számára ez az egyetlen elegend? volt, hogy némi szimpátiát ébresszen benne. Nehezen, nagyon nehezen induló kapcsolat lett bel?le. Kölcsönösen nem éreztek semmi különöst egymás iránt. Valahol legbelül mégis átmeneti társra találtak egymásban. Érdekes id?k következtek. Hosszú hetekig, hosszú sétákról szólt e történet, illetve nagy sétákról az akkori nagy hidegben. Aztán egyszer… Történt valami, ami még itt, a kávézóasztalnál is megnevettette. Mindig szolidan, talán túl szolidan is öltözködött, de megunva a hetek óta tartó „állóvizet”, elhatározta, hogy bedob valamit abból, amit n?i praktika néven emlegetnek. A fiú olyan lelkesen és kitartóan várta minden esetben, hogy úgy érezte, elérkezettnek látszott az id?. Az egyszer? posztókabátot élénk szín? vattabélés? kabátra, a nadrágot sz?k farmernadrágra, az öntött m?anyagtalpú csizmácskát pedig fekete magassarkúra cserélte. Haját felt?zve, egyszer csak igazi N?ként jelent meg. A fiú akkor is türelmesen várta, s mikor szemmel fogható közelségbe került, bizony egy er?s pillantás erejéig rá is tévedt a tekintete – nem lehetett nem észre venni. A fiún látszott, hogy másra várt. ? azt a lányt várta, kivel hetek óta kézfogás nélkül járta a város aszfaltosait. Azt várta, aki belülr?l próbálta megközelíteni a lelkét, s nem külsejével szándékozott levenni a lábáról. A fiú számára a várakozás itt véget ért, hiszen hátulról egy finom és n?ies kéz került vállára.
– Szia!
A meglepett fiú zavarában meg sem tudott szólalni, látszott rajta, hogy alig hisz a szemének, de ugyanakkor az is látszott, hogy nagyon szeretett volna. Az igazi történet talán csak ekkor kezd?dött. A fiú órák és napok után sem tudott magához térni. Sokszor nevetett magában. Tetszett neki, hogy ilyen kellemesen becsapták. Az eset után azonnal közelebb kerültek egymáshoz, leomlani látszottak a kezdeti gátlásokból emelt falak. Felszabadult beszélgetések, s egy kihagyhatatlan kérdés a fiú részér?l – miért volt erre szükség? A lány egy kicsit elpirult a válasz el?tt, hiszen tudta, hogy el?ször fog olyan valamit kimondani, amely már az egyértelm? közös jöv? felé mutat. ?szinte volt, mint mindig. Egyszer?en csak nem szerette volna, hogy a küls?ségek eltereljék a figyelmet a „szemnek láthatatlanokról”. Miután megbizonyosodott a fiúban körvonalazódó tiszta szándékról, így érezte helyesnek. Varázslatos id?k következtek. Kibontakozni látszott valami új, valami nagyon jó. Egyik?jük sem tudta, mi ez, csak annyit tudtak, hogy az együtt töltött órákra megsz?ntek a lassú és gyors lépések, nem voltak gödrök, dombok és pocsolyák, miben az utat lesve is nyakát törné az ember. Még bokrok sem voltak, s ismer?sen tovat?n? fák sem a szemek sarkában, csak ?k voltak, s csak ez számított. Lángoló szerelem szöv?dött. Olyan, ahol megáll az id?, s ahol az ember valamennyi érzékszerve tökéletesnek t?nik. Még az erek bels? fala is érez. Olyan, mikor csak az agyban lejátszódó folyamatok értékel?dnek át, s az ezzel járó gondolatok, a vágyak túlsúlya az, mi képes mindent háttérbe szorítani. Így volt ez velük is hosszú hónapokon át. Egy sorkatonai behívóparancs azonban véget vetett a beteljesedett vágyak korának, s elindított egy új folyamatot. Ezen id?szak túl soknak bizonyult számukra, az együtt átélt örömök feldolgozására. Az átmeneti elszakadás okozta fájdalom mindkett?jüket megviselte, akkoriban ez jelentette a nagy vízválasztót, ez volt az els? igazi próbatétel a fiatalok számára. Náluk is elérkezett… Itt, a kávézóban ez volt az els? pillanat, mikor éreztem, hogy visszafordíthatatlanná vált beszélgetésünk. Ez volt az a pillanat, mikor az érzelmek súlyozta id? majdnem eluralkodott rajtunk, de Anna teljesen váratlanul egy meglep?, ám kikerülhetetlennek látszó kérdést intézett felém:
– Maga miért jár a parkba? Miért hordja a virágot, és miért tölti ideje jelent?s részét az almafa melletti padon?
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Kovács György
