Kovács György : Nyolcszáz lépés

Nyomtatás

Talán éppen ezen gondolkodott Ádám is a szokásos reggeli bevásárlás után, miközben a postát is érintve visszafelé indult. Hihet-e, és higgyen-e még az érzéseinek e lassan már önmagát is fojtogató világban? Rendszerint a gondolat itt megállt, s az ösztönök diktálta felfordulásban már nem szívesen kereste tovább a kiutat. Nekem elmondta egyszer, hogy fél. Ezt senki más nem hallotta még t?le, olyan bels? jel lehetett nála, amit aztán az ember egy életen át magával cipel, de magyarázatot a legelején sem kér rá önmagától. Nem keresi az okát, inkább megtanul vele élni. ? is megtanult. El?fordult, mikor a postánál felnyalábolt napi sajtó- és levélkötegben egy érdekes, halaszthatatlan olvasnivalóra akadt. Ilyenkor megsz?ntek a lassú és gyors lépések, csak bokrok voltak, ismer?sen tovat?n? fák a szeme sarkában. Nem voltak gödrök, dombok és pocsolyák, melyekben még az utat lesve is nyakát törné az ember. Olyankor csak az volt, csak az számított, ami érdekelte, amit akkor és ott olvasott, amire éppen gondolni akart. A posta egy ilyen intézmény, itt mindig történik valami. Az öröm és a fájdalom intézménye ez. Valószín? a többiek is így gondolták, kik egyéb fontos teend?k miatt a dombtet?n vártak, de a várakozás bennük is úgy fokozódott, ahogy az út fogyott. A természetes vágy egy esetleges küldemény után.

Bár azt mondják, szép volt az idei nyár, erre a vidékre nem sok szépség jutott bel?le. Talán a napfény volt az egyetlen, amit itt náluk sem hiányoltak a dombtet?n. Az állandóan er?s, és egy pillanatig sem lankadó szél errefelé elviselhet?vé teszi a legmelegebb nyári napokat, hogy aztán télen elviselhetetlenné tegye a még enyhe, ?szies nappalokat is. Az elmúlt éjszaka nem alakult Ádám számára túl fényesen, így egy kicsit fáradtan az alvatlanságtól, még h?vösebbnek érezte a kés? szeptember hajnalt. Nagyon fázott. Így bukkant el? a dombtet?r?l vezet? erdei ösvény zegzugos ágai közül a tisztást átszel?, föld borította útra. A néhány napja hullott kiadós es? és a szikrázó napsütés új életre keltette a még aratáskor elhullott árpaszemeket. Minden nap hosszasan vizsgálta az út két oldalán elterül? tarlót, csodálta a természet önszabályozásának nap mint nap változó zöldbe hajló árnyalatait. Már ekkor sajnálta, hogy az ?szi munkálatok véget parancsolnak a földeken e folyamatnak. A világ ügyes-bajos dolgai mellett ?t ilyen apróságok is mélyen meg tudták érinteni. Talán ez az egyetlen dolog szól mentségül felületességére, ami így nyíltan kimondva egy kicsit túlzónak t?nhet, de legalább tisztában volt vele, még ha senki másnak nem volt hajlandó ezt beismerni.

A visszaúton aznap sem voltak számára gödrök, dombok és pocsolyák, melyekben még az utat lesve is nyakát törné az ember. Csak bokrok voltak, ismer?sen tovat?n? fák a szeme sarkában… És egy bizonyos pont, az út legfontosabb pontja. Pontosan tudta, hogy az egyre szaporázott lépések közt lesz egy olyan, mikor a súlyosra kerekedett bevásárlószatyrot bal kezéb?l rituális mozdulattal a jobba veszi át. Kívülálló számára mosolyogtató mozdulat volt ez, de én tudtam, hogy e mozzanat elengedhetetlen velejárója a visszaútnak. Ez az út nyolcszázadik lépése. Még hónapokkal ezel?tt történt, mikor is egyéb megrágni való gondolat nélkül vágott neki az ösvényen és a tisztáson át a bolti gyalogútnak, s haladtában számolta lábai nyomán a megtett utat. A bolthoz közelítvén még csalt is egy kicsit, lerövidítette a lépéseket, hogy szép, kerekre osztható számot kapjon. Ott, a megjelölt vadalmafánál ez a nyolcszázadik lépés akkor is a félutat jelentette.

Ádám nem szerette jelenlegi állapotát, s nem szívesen gondolt a társadalomban id?szakosan elfoglalt helyére, szerepére. Sorkatona volt. Katona volt, mint általában ebben az életkorban mindenki. Talán ugyanolyan, mint a többiek is, ott fent, a dombtet?n. De nem. Így visszagondolva külsejére, ? egy kicsit kilógott a képzeletbeli katonás sorból. Haja mindig hosszabb volt az elfogadhatónál, amit a sapka alá gondosan, szertartásszer?en bet?rve viselt. Mozdulatai, de még a járása is nélkülözött minden alakiasságot, önmagában sohasem volt ? a dombtet? katonája. Most, hogy szabaddá vált elgémberedett bal keze, jól átmozgatta rajta ujjait. Az eddigre rendszerint már kétszer is végigolvasott levél keltette melegség, és a szél zöngéit méltóságteljesen átnyújtó almafa közelsége itt megállította az id?t. Hosszú percekig is tartott, míg lassan begyalogolt az útról, hogy egészen testközelb?l érezze azt az energiát, amit a természetfelettiként tisztelt öreg fa sugárzott. Rendszerint csak vele osztott meg mindent: örömöt s bánatot. Nehéz volt hozzá közelebb kerülni, csak ritkán hallottam felszabadultnak, igyekezett minél kevesebbet beszélni. Az egyik ilyen megnyílt pillanatában panaszosan mesélte, hogy nem igazán értik az emberek. Azt már eddig is tudtam, hogy nagyon kevesen vannak, kiket barátjának tart, éreztette is, hogy ez nála teljesen másként m?ködik. Egy valaki azonban biztosan másként érez iránta, akit?l elszakította a kötelezettség, aki elfogadja és megérti ?t, hiszen azon a zsibbadt bal kezén vékony aranygy?r?t viselt, melyen most is ott játszott ujján a h?vös napfény. Úgy t?nt, egy kicsit zavarja, mintha még szokatlan lett volna számára viselése, mert gyakran hüvelykujjának heves mozdulatával forgatta, vagy éppen le-föl tologatta. Legtöbbször olyan szerelmesfélének látszott, de az volt az ember érzése, hogy ez nem egy kamaszkori szerelem, hisz ilyen esetben mindig boldog az ember. Magától soha nem beszélt róla, ezért nem is faggattam e fel?l.

Ahogy körülnézett, hatalmas gomolyfelh?ket sodort a dombtet? fölé az egyre er?söd? északi szél. Úgy érezte, idejében sikerült menedéket találni a már-már csontig hatoló fuvallat el?l, az ösvény cserjékkel ben?tt bejáratánál. A s?r?, egyetlen csapáson járható lomberd? lassan viselni kezdi az ?sz, az elmúlás valamennyi jegyét. A ritkuló bokrokból el?t?n?, ez idáig nem is sejtve rejl? madárfészkek látványa ugyanolyan élmény az erre haladónak, mint az ?sz színes gombáival terített erd?alj. A szem számára e szépség valójában fel sem dolgozható, az ?sz minden percét itt kellene tölteni.. ? is igyekezett. Nála e látvány többszörösen felülmúlta a meredek domboldal és a cipelt súly testre gyakorolt hatását, hisz a nyári melegben is eltörpült mellette minden homlokán gördül? izzadtságcsepp. Így érkezett most is a bázist körülvev? zöldre festett fakerítéséig, hová gyakran együtt vezetett utunk, de itt egy halk köszöntés után mindig elváltunk. Hogy odabent mi is történik vele és velük valójában, senki nem tudja rajtuk kívül. Err?l sem beszélt.

Csak találgatni lehetett, de néha mégis olyan érzésem volt, mintha jártam volna ott. Látom, ahogy az újság és a változó méret? levélköteg a pihen? asztalára kerül. Az elkövetkez? id?t a beteljesült várakozás, a feszültség fokát pedig a levelekben foglaltak határozták meg. A kipakolás mindig így zajlott a pihen? melletti konyhában: feszült, síri csendben. A konyhát valójában csak jóindulattal lehetett így nevezni. Ebben a szegényesen berendezett helységben csak az öreg villanyt?zhely, egy hatalmas asztal (s egy pár kopott tábori aluedény az ejt?tartályos mosogató alatt) emlékeztetett bárkit is funkcionális használatára. Mégis csodálatos világ volt ez Ádám számára, hiszen fiatalember létére nagyon szeretett f?zni. A ritkán adódó kisebb kudarcok ellenére itt sohasem félt. Szabadon engedve fantáziáját, itt alkothatott, s a rendelkezésre álló alapanyagok figyelembevételével általában sikerrel. Gyakran még a kora délutánra húzódott ebéd után is láttam lefelé sietni a faluba vezet? úton. Talán akkor is a postát akarta elérni zárás el?tt. Most, kés? délután is oda mehetett, mert egy jókora, felt?n?en nagy fehér borítékot szorongatott. A szokottnál jóval hosszabb ideig nézett be hozzám, s az üdvözlésre használt jellegzetes kézmozdulata is furcsának t?nt. Mire a kapuba értem, már messze járt, ? mindig fontos leveleket írt. Úgy két hete különösen egykedv?nek és letörtnek látszott. Amikor ennek okáról próbáltam tréfásan faggatni, száját félrehúzva, ? is tréfával felelt. Egy félbehajtott, kisméret? borítékot mutatott felém, mit kés?bb a markába zárt, majd egy keser? mosollyal újra kisimítva a farzsebébe csúsztatott. Ritkán mosolygott, de ez még ebb?l a csekélyke sorból is kit?nt. Nem ? volt. Ett?l a pillanattól kezdve Ádám egyre gyakrabban, izgatottan és az önmagának kialakított szigorú rendszert félretéve járt a küldeményes hivatalba, hiába.

Az örökkévalóságba tartó úton most is megsz?ntek a lassú és gyors lépések, csak bokrok voltak, ismer?sen tovat?n? fák a szeme sarkában. Nem voltak gödrök, dombok és pocsolyák, melyekben még az utat lesve is nyakát törné az ember. Most is csak az volt, csak az számított, ami érdekelte, s amire éppen gondolni akart. A posta egy ilyen intézmény, itt mindig történik valami. Az öröm és a fájdalom intézménye ez. Valószín?, a többiek is így gondolták a dombtet?n. A várakozás bennük is úgy fokozódott, ahogy az út fogyott.

Egyre ritkábban kapott levelet, pedig ez jelentette a legnagyobb boldogságot számára. Olyankor könnyebb volt szóra bírni. Szabadabban lehetett vele kényesebb dolgokról is beszélni, néha még vitatkozni is a politika alakulásától a napilapok irodalmi rovatában megjelen? furcsa és érthetetlenül rossz versekig. Talán err?l, utóbbiról beszélt a legszívesebben. Élvezte, ha átnyújthatott egy sajátos Pilinszky értelmezést, ha magáról a költészetr?l, az írásról esett szó, mely szerinte az ember legtermészetesebb megnyilvánulása. Rendszeresen írt ? is, csak úgy magának, napló helyett. Korán kezd?dött az a nap is.

Azt mondják szép volt az idei nyár – erre a vidékre különösen sok szépség jutott bel?le. A napfényt itt, náluk sem hiányolták a dombtet?n. Az állandóan er?s, és egy pillanatig sem lankadó szél errefelé elviselhet?vé teszi a legmelegebb nyári napokat, hogy aztán ?sz derekán is elviselhet? legyen az elmúlás. Az eltelt éjszaka remekül sikerült Ádám számára. Csak írt és írt, sz?nni nem akarón. Egy kicsit fáradtan az alvatlanságtól bukkant el? a dombtet?r?l vezet? erdei ösvény zegzugos ágai közül, a tisztást átszel? föld borította útra. Elt?ntek a néhány héttel ezel?tti kiadós es?, s a szikrázó napsütés által új életre keltett magvak nyomai, porzott az út.

Hol lehet ez a gyerek? – tettem fel a kérdést magamban hosszú napokkal az után, hogy utoljára láttam. Ennyi ideig még soha nem kerülte el ezt az utcát. Nem jár a boltba, nem látom a hivatalból a dombtet? felé sietni. Talán megsérthettem valamivel, esetleg túl sokat faggattam olyanokról, amir?l nem szívesen beszélt. Tudtam, éreztem, hogy mindig is voltak önmarcangoló, egész testre és személyiségre kiható dolgai, megmagyarázhatatlan oktalan félelmei, melyek lelkét bántották. Büszkesége és jelleme viszont sohasem fogadta el az idegen segítséget. Utolsó találkozásunk után fogalmam sincs, hogyan követték egymást a sorsfordító események. A faluban azóta is csak a máig érthetetlen és felfoghatatlan puszta tényr?l beszélnek: „a csöndes katonagyerek meghalt.”

Hosszú napokba, s?t hetekbe telt, míg a falu, különösen a bolti aszfaltos mentén él?k, a kisbolt és a postahivatal szolgálattev?i magukhoz tértek a döbbenett?l. Lassan, szinte gondolataim meger?szakolva próbálom, azóta is összerakni a képet e megrázó eset kapcsán, de valamiért mindig a mosolyogva félbegy?rt és nadrágja zsebébe csúsztatott levélig jutok. Sohasem tudja meg senki, mit rejtettek a sorok. Azt csak ketten tudják…

Azóta már négy nap telt el, a falu döbbent csendjét egy egyszer?, rövid csengetés törte meg. A postás volt, és egy felt?n?en nagy, fehér borítékot nyújtott felém. Szólni sem tudtam, illetlenül és némán, köszönés nélkül hátat fordítva siettem be vele. Azonnal felismertem. Gyorsan, kapkodva gy?rtem ujjaim a ragasztás alá, s borítottam tartalmát a legközelebb es? szabad területre, a sarokgarnitúra ül?kéjére. A borítékban Ádám verseit, írásait találtam, melyeket esténként írt napló helyett – önmagának. A bélyegen október 16-i pecsét állt. Ádámra másnap, október 17-én találtak keresésére indult társai a bázist körülvev? zöldre festett fakerítést?l nyolcszáz lépésnyire, valahol félúton a falu irányába, egy hatalmas fa közvetlen közelében.

Annak idején azt hittem, itt vége, és lélekben lezárt fejezetként az emlékbe vegyül e látszólag semmitmondó történet, de tévedtem. Az a vadalmafa még ma is természetfeletti túlél?ként idézi a múltat, s maradt egyedüli hírmondóként az egyszer? vidéki lakópark játszóterén. A parkot körülvev? aszfaltutat birtokba vették a lassú és gyors lépések, nincsenek bokrok és nincsenek ismer?sen tovat?n? fák a szemek sarkában. Nincsenek gödrök, dombok és pocsolyák, miben az utat lesve is nyakát törné az ember…