Egy kis barátn?m kérdezte t?lem a minap, melyek azok a tájak, amelyek szívemhez a legközelebb állnak. A szül?földemhez köt?döm leginkább, évtizedeken át minden nyarat ott töltöttünk. Ezek a meleg családi együttlétek, és az ott megismert emberek meghatározóak voltak számomra. Alig ért véget a tanév, máris vonatra ültünk. El?ször Édesanyával, majd kés?bb, amikor már rábízhattak n?véremre, ketten mentünk. Édesapa kés?bb jött csak utánunk. Hosszú volt az út, gyermekkoromban személyvonattal mentünk, hajnalban indultunk és az esti órákban érkeztünk meg Mórahalomra. Néha megszakítottuk, és Babuséknál, nagynénéméknél töltöttük az éjszakát, másnap utaztunk tovább. Alig félóránk volt Szegeden, kirohantunk nehéz csomagjainkkal a Széchényi térre, a Tisza-partra, majd vissza a kisvonathoz, hogy le ne késsük a csatlakozást. Szegedet gyönyör? sugárútjai, szecessziós épületei, parkjai kis hazánk legszebb városává teszik. Igaz, ezt egy hatalmas árvíznek köszönheti, és az európai nagyvárosok szolidaritásának, de az ott él? emberek szellemi légköre hat igazán az oda látogatókra. Édesapám ott járt egyetemre, párját ott ismerte meg, már ott nyugszanak együtt. Sok történetet meséltek fiatalságuk idejéb?l ?k és nagyszüleim, talán ezért is kedves nekem.
Mórhalmon várt bennünket Nagyapó az állomáson, Nagyanyó a kapuból figyelte, mikor t?nnek fel unokái a távolból. Morzsi kutyánk kiszaladt a ház elé, ott ugrált körülöttünk, Nagyanyóhoz alig tudtunk férni, hogy megöleljük. Az a szeretet, amit t?lük kaptunk, végigkíséri egész életemet. Az akkor még poros kis falu számtalan élménnyel ajándékozott meg. Ott ismertem meg a földjüket nehéz munkával megm?vel? kisemberek bölcsességét, vendégszeretetét. Náluk mindig úgy éreztem magamat, mintha mindegyikük a rokonom lenne. Els? barátn?immel is ott melegedtünk össze, Babival, Zsuzsival ott kezdtük felfedezni a világ kincseit. Miskolcon is voltak barátaim, érdekes emberekkel találkoztam, de az ottani rohanó életben nem tudtunk egymással annyi id?t eltölteni, mint a vakációk idején barátainkkal. Talán ezért is lett olyan szoros a barátságunk, hiszen minden apró kis dolgunkat megosztottuk egymással.
Évikéék, unokatestvéreim Szegeden laktak, néha pár napra bementünk hozzájuk. Végigjártuk a szüleim számára nevezetes utcákat, épületeket csodáltunk meg, h?söltünk a parkban, fürödtünk a Tiszában. Feri bácsi frissen kifogott keszegjei, amik Juckó néni keze által hamar az asztalra kerültek, azóta is érzem a ropogós, sült hal ízét. Évikéék is gyakran látogatták meg Nagyanyóékat. Szüretek alkalmával nagy év?dések, nótázás kísérte a munkát, a prés mellett sokáig beszélgettünk. Kés?bb, amikor a kis öregeinkhez kijártak, fát vágtak, vagy orvos barátjukat hozták ki, gondoskodásuk mellett szeretetük volt a nagyobb. Úgy viselkedtek velük, mintha gyermekeik lennének. Sokszor jártam náluk feln?tt koromban, szabadtéri el?adások, séták a Tisza-parton, nyaralás a Balatonnál mind-mind kedves emlékeim. Évike finom f?ztje, sürgése körülöttünk, Zoli ágyas pálinkája, sodrott cigarettája, vidám történetei – kés? éjjelig tartó beszélgetéseinket gyakran felidézem. Nagyszüleim, szüleim, nagynénémék sírja Szegeden van, amikor ?ket temettük el, Évikééknél gy?ltünk össze. Szeretetükkel a gyászunk perceit megkönnyítették, a közös emlékezés fájó szívünket gyógyította.
Szül?földemen rácsodálkoztam a nagy távolból is látszó templomtornyokra, a délibábos rónaságra. Hegyvidékhez szokott szememnek ez furcsa volt, a horizont kiszélesedett. Nagy h?ségeket és hatalmas viharokat éltem át, a természet erejét ott tapasztaltam meg igazán. A kert virágainak, gyümölcseinek illatát, a sz?l? ízét, a távoli háztáji föld búzatáblái közt a pipacsot, a ritkás liget fáinak h?sét, a homokos föld lágyságát jelenti nekem ez a táj. Azok az illatok, ízek mélyen beivódtak lelkembe. Ezért vonz még ma is e vidék, a gyökerek nem eresztenek, visszahúznak.
A Bükk a másik kedves táj, ott élek a hegyek aljában. Ha kitárom ablakomat, a smaragd erd?k karéját láthatom. Máshol nem is tudnék lakni, a hegy mindennap más és más színekkel örvendeztet meg. Sok-sok kirándulás emléke villan fel, Édesapa, Judit vezetésével gyalogoltunk fel a fennsíkra, kés?bb kis családommal, barátainkkal jártuk a rengeteget. A Bükk vadregényes erdeit jártuk unokatestvéreinkkel, találkozókat évente tartottunk, ilyenkor 40-50 rokon vett részt, a pár hónapos csecsem?t?l a kilencven évesig. Andor nagyapám és testvére, Adolf alapították a Bükk Egyletet, tiszteletükre utakat neveztek el, ahol a kiterjedt család ünnepelte ?ket az avatásokon. A férjem erd?mérnök, édesapja emlékére forrást avattunk. Mindkett?nk családja a természet közelében élt, híres turista- és erdészdinasztia utódai vagyunk. Így gyakran nagy csapat járja a Bükk erdeit. Az erd?k hercegei, a bükkfák fenségesen uralkodnak, a sziklákról távoli csúcsok tárulnak szemünk elé, szinte sólyomszárnyon repülünk, lelkünk felüdül a tiszta leveg?ben. Bársonyos f? közt gyöngyvirág, harangvirág, kökörcsin bólogat, madarak trilláznak, puha avarban vagy méteres hóban ballagunk ?seink nyomában.
Andor és Adolf turistaszervez? munkájának számos dokumentumát örököltük, Édesapa, Judit, Pali bácsi túráiról krónikák, versek, fotók emlékeznek. Az értékek megbecsülésére, ?rzésére t?lük kaptam indíttatást. Der?s, kedves, szeretetteljes lényüket a természet iránti imádatuknak köszönhetik. Hosszú életük hét évtizedét erd?t járással töltötték, minden vasárnapot túrával szentelték meg. Unokatestvéreim: Barni, Erzsike, Nóra, Micu, Tomi, Gyurka, Andris, Péter, Pirinkó, Gyöngyike családjaikkal szintén a természet ölében pihentek meg, egész napos, vagy éjszakai túrákat tettek. A távolabb él?k is ideutaztak, hogy kedves Bükkjükben túrázhassanak, szarvasb?gést hallgassanak, megismerhessék az erd? flóráját és faunáját. Enik?ék szinte minden szabadságukat erre áldozták, sok szép útra, együtt töltött napra emlékszem. Gyermekeinkkel, unokáinkkal mi is járjuk az erd?t, az el?dök adták a jó példát. Remélem, ezt ?k is továbbadják majd, és együtt gyönyörködhetnek a természet csodáiban. Eszembe jut, amikor a viadukt alatt haladva Édesapával és tanítványaival mentünk. A zoknim begy?r?dött, feltörte a cip?met. Az egyik nagyfiú vállára vett, úgy vitt fel a hegytet?re. Enik?vel gyakran mentünk kettesben is, egyszer szánkóval kapaszkodtunk fel, amikor Micu és Gyurka sível haladt el mellettünk. Segítettek felvinni a szánkónkat, így hamar felértünk. Lefelé már nagyon gyorsan csúszott a szánkó, a régi bobpályán percek alatt leértünk. Igaz, a jeges úton többször kicsúsztunk, felborult velünk a szánkó, de nem bántuk, újra ráültünk, és már lent is voltunk a hegy aljában. Keresztlányomat, Barbarát Judittal együtt már pici korában is elvittük nagy túrákra. Amikor érezte, hogy Barbara kezd fáradni, akkor Judit kitalálta, hogyan lehet arra ösztönözni, hogy tovább gyalogoljon. Azt játszottuk, hogy ki látja meg hamarabb a turistajelzést a fákon. Így eltereltük figyelmét arról, hogy még félórát kell megtenni ahhoz, hogy feljussunk a fennsíkra. Szinte szaladva tettük meg ezt az utat. Ott elénk tárult a hatalmas Nagymez?, a tebrekkel teli gyönyör? táj. A teber alján – augusztusban – hó fehérlett. Feny?k ölelésében a mez? csodás virágsz?nyegén pihenhettünk meg. Elborított a nyár minden szépsége, a nap forró tüze, az illatok, színek kavalkádja. Messzebb a ménest is láttuk. A szépséges lovak ott futkároztak szabadon, vidáman. Ahogy közelebb értünk hozzájuk, nem zavartuk meg ?ket, továbbra is ?k birtokolták a hatalmas teret. Azóta is gyakran gondolok ezekre a zeneiséggel teli finom mozdulatokra.
Szarvasb?gésre édesapa gyakran vitte a tanítványait, vagy a közeli barátokat. Ilyenkor mi gyerekek is elkísérhettük ?ket. Az els? ilyen alkalommal nagyon élveztem, hogy a sötét éjszakában barangolunk, felettünk a csillagok és a Hold világít csak, az ösvényen tapogatózva megyünk, körülöttünk a szél zúgatja a fákat. Addig még csak nappal láttam az erd?t, ez az éjszakai túra különleges élmény volt. Távolból id?nként felhangzott a bikák hangja, akkor megálltunk, és csendben maradtunk. Egyszer Szentlélek közelében figyeltük a szarvasokat, egészen közel jöttek a bikák, szinte mellettünk szólongatták egymást. Amikor a Bükkben összegy?ltek a rokonok, több napot töltöttünk együtt. Napközben nagy sétát tettünk az ?sök nyomában, esténként sokáig beszélgettünk, nótáztunk. A pici babák édesapjuk ölében, a gyerekek szaladgáltak, a feln?ttek ütemesen gyalogoltak, az id?sebbek lassabban haladtak, de mindenki eljutott ahhoz a szikláig, ahol nagyszüleim emlékére édesapáék állították az emléktáblát. Visszafelé már gyorsabban jöttünk, a jó leveg?n hamar éhesek lettünk. Ebéd után játszottunk a kisebbekkel, kis csoportok alakultak ki, ahol megbeszéltük, kivel mi történt az elmúlt évben. Régi történeteket meséltek az id?sebbek azokról a túrákról, amikor még mi sem éltünk. Az unokák csillogó szemmel hallgatták ?ket. Családunk tagjai nagyon összetartanak. Ha a mindennapokban nem is találkozunk gyakran, de ilyenkor bepótoljuk ezt. Gondolom, hogy amikor feln?nek a pici gyermekek, ?k is ugyanígy összejönnek majd, hogy együtt legyenek a csodás Bükk erdeiben.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.06. @ 12:19 :: Kühne Katalin
