„Az igazak emlékezete áldott.”/Péld 10: 7/
Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt, nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke. Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s hogy bevonul közénk — nem, mint élő valóság, hanem, mint tiszta szó — a történelem. Dédapám félkarú volt. Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott, még mielőtt felnevelhette volna három közös gyermeküket. Későbbi nagyanyám tíz esztendősen szembesült egy teljes háztartás minden gondjával, így egy derűs napon az oltár előtt találta magát, mint koszorús lány, s a szertartás végeztével új asszonya lett a portának: Perczel Borbála. Honvédtábornokok igazlátó bölcsességét sugározta tört kalász tekintete, s zsoltáros esküt az út végén tavaszi rét illatú keresztneve. S mily érett gyümölcszamattal ejtette ki a szót, „Galambocskám!”, ha utánam vágyódva, kutatva fürkészte a hatalmas kert horizontját, s kacarászva szedett ki az óriásira fúvódott görögdinnyék közül, mint egy éretlen, de már kártékony indaágat. Az az utolsó pócsi búcsú aztán mindennek véget vetett.
„Hol van Bori mamám, az én drága húsvéti barikám?” – kérdeztem Gyuri dédit, aki pipáját talán ma sokkal óvatosabban, nesztelenebbül töltötte, s még mélyebbről eregette illatos füstkarikáit, mintha folyamatosan sóhajtozna, s záporoznának könnyei.
„Máriapócson eltörött a gerince. Idős volt már ahhoz, hogy ekkora tömegbe menjen, de hitte az Igazságot, s ott fekszik, nézd, ez az ő utolsó passiója, lelke már a fényes egek igaz lakója.
Nem találtam értelmét ezeknek a kusza szavaknak, sem annak, hogy csupa ismeretlen asszony üli körbe a hatalmasra növesztett asztalt, s mindegyikük szipákolva törölgeti szemét, miközben oly furcsán nyivákolnak, mint az éppen megszületett pici cicák. S miért öltözött mindenki feketébe, s mire való kezükben az a feketeárnyékos szélű patyolatkeszkenő /vallattam halkan a magam nyiladozó eszmélését/?
Majd — mikor mindenki magába zuhant — óvatosan fellopóztam egy székre — csaknem leverve a négy hatalmas fehér gyertya egyikét —, s abban a furcsa ágyban arcon csókoltam felidézhetetlen illatú, de engem még ma is körül-körüllengő, s egy életen át elkísérő, sőt vacogós hajnalokon gyomrom zsigereiben felzizzenő faggyúárny-foszlányú dédimet, az émelygetős Édest. Aztán hosszasan kanalaztuk a gulyáslevest, fogaink között őröltük egymás után a húsokat, de a süteményeknél már kiszaladtam az erdő szélre, ahol évezredek fájdalmait zokogtam ki magamból, s csak a zászlós körmenet csalogatott vissza a házba, mert az ő angyalaik vitték el végső helyére Csipkerózsika álmot aludni a dédit.
„Nagyon jó lehet ott neki, ahol most van” — gondoltam még lefekvés előtt, amikor a szürkület már olyan furcsa, növekvő szörnyárnyakat vont fejem fölé, hogy inkább gyorsan magamra húztam a takarót — nemsokára rátalál Jézusherceg, felébreszti, s visszahozza hozzánk.
„Annak, aki engem küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.”
/ Jn 6, 39 /
Háromszor tagadtam meg magam életemben. Hömpölygött a tömeg, zsolozsmázva szállt az ima, akár a középkori szerzetesek ajkain a fohász. Középen álltak az Úr katonái és a Mária lányok.
— Térdelj le! — szólt nagymamám és húzta a kabátom alját.
— Nem tehetem, még itt van a TV, pásztázza az embereket, megláthatnak az iskolatársaim, s te is tudod, hogy Vegyipari Szakközépiskolába járok, így nem szabad templomba belépnem — suttogtam 1978 húsvétján, amikor Hajdúdorogon még a családtagok is csak így köszönthették egymást a sáros, de fekete-termékeny utcákon tocsogva, hogy „Feltámadt Krisztus!”
A válasz is ilyen prózaian egyszerűen hangzott: „Valóban.” Így rendeltetett már ősidőktől fogva. Ennek a két szónak szentségereje volt, s magában hordozta a közösség dinamizmusát éppúgy, mint a kiközösítettek megvetését. Aztán persze apám volt, aki felemelt fejjel magával húzott a többiek mellé, és megcsókoltatta velem a keresztet, amit előttem már több százan illettek sebes-ráncos ajkaikkal /Szegény Apám! Azóta üveghalszeme mered csak az égre, és búsan vacog koporsómagányában!/.
Zagorszk elég messze esik Moszkvától, s ez a távolság nem is a relativitás, sokkal inkább a mentalitás kérdése. Magyarországon elég nehéz megemészteni, hogy a „Rúkaj padáty /szabadon fordítva „Egy köpésre”/ akár 500 km is lehet.
Gyönyörű pravoszláv templom, hagymakupolái aranyfénnyel fürödtek az isteni hitben. Később a 80—as évek közepén leégtek ezek a falak, maradványait helyreállították, de ezt már itthon tudtam meg /Aznap gyászlobogókat tűztem szívembe, s megalkottam a belső hallgatás parancsát/. Véletlenül vetődtünk ide, pontosan a pravoszláv Pászha, azaz húsvét ünnepén. Jásznaja-Poljanába készülődtünk, csak sajnos az Elektrícskán nincs WC. Társam, akivel utaztam, pedig jókora gyomorrontást kapott a nem éppen bizalomgerjesztő orosz virsli ebédtől.
Ahol legelőször leszálltunk, meglepődve láttuk, hogy létezik még az orosz iga a lovak nyakán, és eltüntettük kesztyűinket és kendőt kötöttem a fejemre, mert egyféleképpen lehet csak az indulatokat túlélni, ha az ember beolvad, és nem keresi másságát, énjét, felejti nyelvét. Zagorszkban még él a mese, burjánzik a hagyomány és nagyon szép az öreg muzsik. Nagyapám volt ilyen szép ember hófehér hajával, rizsbajszával és világoskék szemével. /A húgom állítólag tőle örökölte világos smaragd tekintetét./ Itt hallottam először egy távoli országról, Afganisztánról, ahol csata dúl, s nem jönnek vissza otthonukba a gyerekek. Titokban karjukba tetoválják nevüket a leendő katonák, s az apóka mesél focimeccsekről, képkiállításokról, lovas rendőrökről, s szavainak a vállára szálló galambok adnak hitelt. Valahogy egy körmenet közepébe keveredünk, nincs visszaút, óriási a tömeg. Tátogni kell, muszáj úgy tenni, mintha az ősidőktől kezdve idetartoznánk. Közelünkben felsír egy gyermek; folyik az orra. Papír-zsebkendőt adunk neki, amiért is majdnem kiseprűznek. Idegen anyag, idegen funkció. Nem tudunk elmenekülni. Az út vége egy fahíd, ahol kezünkbe nyomnak egy szelet kenyeret, egy tojást és egy gyertyát. majd utánam fordul a pópa:
— „Gyévuská, ti véris?”
— „Vérju /Hiszek/” — felelem, s nagyon sokáig őrzöm még itthon is a bizonyítékokat, hitem foszlányait.
. . .
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: M. Fehérvári Judit
