Talán sebei által jobban megértem őt, s egész elrontott életét…*
Ezt az írást Pinczésné dr. Palásthy Ildikónak ajánlom, aki valamikor megkedveltette velem a pszichológiát, s átadta azt a bölcsességet, hogy az, az igazi szeretetélmény, ha az ember képes levetkőzni görcseit; miképpen a dolgok is egyszerűek, csak a mi gondolkodásunk bonyolult.
„Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem ehető között, hanem, mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte lévőre.”
/Weöres Sándor/*
Ez a történet bárkivel megeshetett volna, hiszen valahol mindnyájan egyetlen picike rugóra vagyunk feltekerve, aminek lassanként csak a neve kapcsol össze bennünket. Ez a szó egy főnév, azon belül is köznév, sőt tovább is osztható, de a mi szempontunkból már az előbb leírtaknak sincs semmi jelentősége — ámbár az is megeshet, hogy mégis csak van.
Talán, ha annyi információt még szabadon hozzáasszociálok az előzőekhez, hogy csakis és kizárólag ő az egyetlen a fajok között, aki a könnyű utakért bonyolult játszmákba kezd, miközben szomjazza az igaz tanítást, de magát azért nem adja fel, mindenki kitalálhatja, hogy az EMBER-ről lesz szó.
Ez a történet nem az enyém, de mégis számtalan szál kapcsol hozzá, mert az okozott lelki sérülések miatt nekem is bűntudatom volt, s egy ideig megpróbáltam én is hárítani, aztán úgy döntöttem, a projekció leghelyesebb útja, ha mindazt, amit az emlékfoszlány-mozaikokból ki tudtam hámozni, leírom. Persze a dolgoknak nem ismerem minden részletét, de talán éppen ez benne a nagyszerű, mert az embert mindenekelőtt nem gondolkodni kell megtanítani ahhoz, hogy igazán kiteljesedhessen és boldog lehessen, hanem felejteni. Erre az egyszerű tényre számtalan nagy író is rájött már — elég megemlíteni Márquez híres művét —, s én nem szeretnék semmiféle irodalmi babérokra pályázni, csak megosztani egy nem mindennapi történetet az elejétől a most sincs végéig.
Még a harmincas éveik elején jártak mindketten. A nő idősebb volt három évvel és huszonhárom nappal. Egyikkőjüket sem zavarta e szösszenetnyi korkülönbség, hiszen egy ismert pszichiátriai szanatórium betegei voltak történetünk kezdetekor. A férfi állítólag depressziós volt, a nőnek szociális fóbiái voltak, s elege is lett a kinti világból, mert ekkor elég sok közszereplést vállalt. Megunta már, hogy a tévében visszanéz rá önmaga sohasem igazán őszinte arca, így a benti falak között megtanulta azt, amit a kinti világban sohasem tudott: élni. Harsány volt, derűs, jól öltözött, s állandóan nevetett. A férfi mindig feketében járt. Soha meg sem szólalt, de a játékterápiákon feszültségét állandó lábmozgásaival vezette le. Mindig ült. Így csak hintázott a székkel, ami meg-megremegett ingaóraszerű dobolásaitól. Tengerkék szeme fölött szemöldöke színe a nappalokkal együtt változott, hol rozsdabarna vértócsák, hol meg az őszi, érett avar színe, máskor pedig a nyár zamata varázsolta el érinthetetlennek tőnő, szúrós arckifejezését. Ez egy szabad intézet volt. Senki nem kényszerített senkit semmire. Itt a betegek maguktól gyógyultak, szerelmek születtek, s haltak el, de a szenvedés valahogyan a falakon túl maradt. Persze mindenki érezte, hogy csak néhány lépés, s ott leselkedik, tekergődzik vágyakozó-mohón, mint egy vipera a halálos marás igézetére, s az okozott lázra szomjazva, de a világ most mégis békés, kipihent karjával ölelte át a gyógyulásra várókat.
A nő sokat csavargott. Élvezte a régen vágyott szabadság minden pillanatát, a nyári természet fenséges pompáját, a fagylaltok ízét, az ellógásokat, sőt még az amúgy teljesen irracionális magyarázatait is, hogy miért is nem tudott itt vagy ott megjelenni. Különben is kiemelt figyelmet kapott orvosaitól, mert nem tudták beosztani egyetlen terápiás foglalkozásra sem, hiszen mindenhez — igaz csak egy picit, de — jobban értett, mint a szociális munkások. Egy idő után a pszichiáterek is csak a vitapartnert látták benne, s nem a gyógyítandó pácienst, s valahol ekkor kezdett kisiklani a nő élete végérvényesen, de ezt ekkor még nem tudhatta.
A férfi egy idő után elkezdte követni a nőt. Annak ez természetessé vált, miután éppen a szinglik életét élte — igaz, csak éppen három hónapja —, de az ő temperamentumával, kapcsolatfüggőségével már ez az idő is végtelennek tetszett, így boldog volt. Reménytelenül a fellegek tetején evezett a nap huszonnégy órájából csaknem mind a kétszáznegyvenben.
Egy hónappal később együtt távoztak az intézményből, s az ősz már a nő lakásában találta a férfit, mert az eddig édesanyjával élt. Úgy tűnt, ez egy igaz pár, valódi érzésekkel, hiszen mindenről beszélhettek, ami csak bántotta őket, s szerelmüket semmi, de semmi sem árnyékolhatja be. A nő munkahelyén enyhe féltékenységgel, irigységgel, s sok bántó megjegyzéssel nézték kollegái, ahogyan a férfi minden egyes nap eléjön, akármikor is végez. Az első figyelmeztető jel is lehetett volna e tény, hiszen a férfit valamiért nem vették vissza a munkahelyére. A nő boldog volt, mert minden ideje, szabadsága csakis a férfié volt, aki gyermekének is igazi játszótársa lett. Ez utóbbi kifejezés igen fontos, mert az ekkor még kisiskoláskorú lánygyermeknek sohasem adatott meg, hogy édesapját megismerhesse, hiszen az születése után egyetlen esztendővel tragikus hirtelenséggel, s váratlanul, akár a szirteken felbukkanó gyopár, szavak nélkül, fakófehéren átszenderült ama másik létbe.
Vannak sorsszerű dolgok, olyanok, amelyektől utólag mögéjük kandikálva az ember gerincén végigfutva egészen agyvelejéig hatol a borzongás zsibbadásérzete, de ez akkor senkit sem érdekelt. Érdemes lenne így utólag megkérdezni ezt az emberpárt, tudtak-e ekkor vajon valóban örülni magának a létnek, vagy csupán a neves pszichológus, Eric Berne játszmáit játszották egészen addig, amíg már nem voltak képesek egymásra nézni sem, mert soha többé nem kerültek azonos én-állapotokba.
Az első felhőszakadást a nő édesanyjával való megismerkedés okozta, mert – ezt senki sem tudhatta előre —, de valaha, igaz, egészen más beosztásokban, egy munkahelyen dolgoztak a férfival. Az édesanya jegesen őszinte volt, mint mindig, ha az élet dolgairól beszélt. Azon kívül, hogy szélhámosnak, nőcsábásznak, bolondnak, tolvajnak nevezte a férfit, azt is elmondta lányának, hogy a férfi négy gyermekét hagyta ott, csakhogy elválhasson egy szerelem miatt. Sőt, szellemileg milyen ember lehet az, aki az összes gyermekének nemtől függetlenül ugyanazt a keresztnevet akarta adni, természetesen a sajátját. Az, hogy már munkahelye sincs, csak parázs vitát szült. A nőnek ugyanis két előző házassága minden szülői tartalékot felemésztett. Ugyan mindkét férjét eltemette, de olyan sikertelenek voltak e boldogságkísérletek, hogy szerelemből magába szívott ugyan több emberöltőnyit, de anyagilag csak zsombékost tapogatott, akármerre is fordult. Édesapja – az általa is imádott második hitvese után másfél esztendővel —, akár sűrűn gomolygó cigarettafüstje, oly éterien illant el magával rántva nemcsak daganatokkal hemzsegő tüdejének összes ki nem köhögött lélegzetvételét, hanem lánya rajongó énjének fiatalságát is. Az hirtelen mindenre egyszerre emlékezett, s ez nem valamiféle paranoiát vagy skizoitást szült elméjében, hanem ellopta ifjúsága összes fényét, zamatát.
Az első férj tüdőembóliáját, s ideghasító szörtyögését még csak-csak feledte, mint ahogyan a darázscsípésekre jellemző szemöldökdagadását, majd áfonyába hajló bőrszínét is. Nem volt ez másként a másodikkal sem. Ahogyan ránézett forgószemű párjára, már tudta, hogy ismét búcsúzni kell, s örökre. Az apai szeretet kiáradt, s békésen ringott, hatalmas, tapintható, testvéri kapoccsá, cinkossággá a második férjjel. A nő szerint a Fény összes kvantumjában csakis együtt vigyáznak rá ma is ők ketten, de a családfő halálával — Ady szavaival élve — „Minden egész eltörött”, s a szeretet széjjelhullott.
A nő húga olyan polgárpukkasztó jólétben nevelte saját gyermekeit a főváros legdrágább részén, hogy a nő ebbe igazán soha nem is gondolt bele. Az édesanya idejének zömét a fővárosban töltötte. Valahogyan egészen a halála előtti tegnapelőttig elfeledte, hogy elsőszülött leánya is igényelné jelenlétét. Utolsó évében ugyan az gondoskodott Róla, de ekkorra már kihunytak a szeretetmorzsák, s kegyelemmé alakult mindaz, amit a nő nyújtani tudott.
A nőnek ugyanis hatalmas szíve mellett a van és a nincs fogalma ismeretlen volt egészen a múlt esztendő nyaráig, amikor meglátta egy ismerőse lakásában mindazt, amit ő elkótyavetyélt a hosszú évek folyamán. Elmondása szerint akkor megszakadt benne valami. Olyannyira, hogy abban az idegen lakásban csak sírni tudott akármerre is nézett. Ez megdöbbentette. Vezeklésének kezdete is ezidőtájt kezdődött. Előre szaladtam volna?
Megpróbálom időapó fonalát visszább göngyölíteni, s a sallangostól megfosztani a ma is zokogót. A nő az apa október eleji búcsúja után egy hónappal lett rosszul a munkahelyén. Miután az összes lehetséges szervi megbetegedési okot kizárták, kognitív terápiával próbálták rávenni, hogy emlékezzen gyermek-, ifjú- és felnőttkorára. Ahogyan pszichiáterei nyaggatták, úgy zúdultak rá az elmúlt évezredek archeofájdalmai, s apátia helyett pánik agorafóbiás, majd klausztrofóbiás is lett. Ma sem utazik vonaton, metróban /holott valaha fél Európát végigszáguldozta, s nagyvárosokban élt szabadon, akár egy albatrosz! Repülőkön cikázott, stoppolt, imádta a ködös novemberi kopogóssötétséget, a nagy viharokat, a mennydörgéseket, s a tengereket/, s egy idő óta önállósága védelmében jogosítványt szerzett — még négy esztendeje sincs! —, de csakis olyan útvonalakon jár ma is, amelyeket jól ismer.
Hogy mit várt a nő az intézettől? A végleges gyógyulást. A közszerepléseken kívül rendkívül nyomós oka volt rá, hogy ez megtörténjen, fel kellett nevelnie egyetlen élő gyermekét, amely négy terhességéből megadatott Neki. Édesanyjára és húgára egyáltalán nem számíthatott, mert a nagymama büszkén kijelentette, hogy neki az unoka csak arra kell, hogy gyönyörködjön benne, de nem bébicsősz, jól keres a lánya, fogadjon mellé valami idősebb nénit. Csoda-e, ha így a kisgyermek nyiladozó értelme előbb szólította anyamamának a pótnagyit?!
A nagymamaság büszkeségét azonban meg kellett mutatni a világnak, így időnként elutaztak a Balatonhoz, meglátogatták Veszprémet — a nő kedvenc magyar városa marad ez a kis tündérparadicsom, amíg csak lélegzik —, s már nem is volt olyan szörnyű a vonatozás, mert az előző nyáron csoda történt. Három hónapig ismét külföldön élt a család, s a hatalmas szerpentinek övezte táj csak ámulatot váltott ki az asszonyból, habár lelke mélyén gyűlölte e hegyesszögben aláhulló, s ismét égre meredő hegygerinceket, de mégis megmozgatták fantáziáját a távolabbi vidékek is, s ma sem tudni, hogyan, de még három országon át soha egyetlen rosszullét sem jött rá. Mintha ifjúsága összes vakmerősége egyszerre született volna benne újjá, s nem pusztán felébredtek e szunnyadó érzések, hanem egyre terebélyesedtek, s már kábítószerként hatott rá a következő országhatár, a soha nem hallott városnevek íze, az erdők vedlése itt, s újjáébredésük valahol a nagy hegyek mögött.
Akkor azonban másként rendelkezett a Végzet. A nő már a vonatra sem akart felszállni, s az indulás utáni ötödik percben meghúzta a vészféket. A sínek büdösek voltak a nyár első fellángolásában, az emberek nemkülönben. Bágyadt szemeik döglött halakra emlékeztették a nőt, akiket partra vetett a folyók szennye.
Így aztán — hogy véget érjen e senki által sem érthető fóbiakábulat — a család egyik nagyon közeli ismerőse, maga is neves pszichiáter, rábeszélte az asszonyt, hogy komolyan kezeltesse magát rögvest, a nő már önmaga is vállalta az intézeti bentlétet. /Ami oly annyira függővé is tette, hogy igazából ki sem akart lépni abból a mikrotársadalmi közegből soha többé./
A dolgok azonban mégsem voltak olyan egyszerűek, mint ahogyan azt a neves szakemberek állították. Az ember gondolkodása lehet ugyanis akár naiv is, de valahogyan mindig összekuszálódnak az élethelyzetek, s e gonosz pókcsapdából csak aláhullani lehet, akár az életét vesztett légy a háziasszonyi tavaszi nagy porolások után. Hogy kinek milyen a sajátos valóságélménye, az mások által soha sem tudható, csak a szenvedés görbe háta, s mosolytalan, elrévedő emlékezete utalhat a meg nem értettség fokára, de a kiutak ösvényeit mindig be—beszövik a végső lényeget fel nem ismerő tudatállapotai.
Ebbe az eltévedt hajótörött nyomba lelketlenül osont be az újabb halál ígérete. A nő édesanyja rákos lett. Így, ilyen kelletlenül, senki által nem vártan kapta az áttéteket, hogy egy rutinműtétről kiengedvén — előle gondosan elrejtve — csak szűk családja tudjon a kemoterápiák valódi okáról.
A férfi volt az egyetlen, aki — semmi dolga nem lévén — gondoskodhatott anyósáról, mert a nő pénzt keresett. Ekkor már nem csupán az alkalmazottak életét élte, hanem vállalkozott is. Ahhoz, hogy ezen dolgai működni tudjanak, a férfival végeztetett el több tanfolyamot is saját költségén, hiszen annak még mindig maradt elég ideje, mert az éjszakai műszakot a nő vállalta.
Eleinte csak kisebb dolgok tűntek el a szülői házból, aztán az egyre nagyobbak is. Tavasszal már nem volt mivel megművelni a hatalmas kertet, kiürültek sorra a melléképületek, s a padlások is csak soványan tátongtak egykori gazdagságuk után sóvárgón. A bevásárlási listák is egyre szaporodtak. A nő már észrevette, hogy anyósa és sógornője éléskamráját is ő tölti fel, de csak legyintett.
Édesanyja lelke még el sem illant, a következő nap reggelén máris beköltözött lakásukba a férfi fia, hogy aztán öt teljes hétig ki se mozduljon onnan. Majd a temetés előkészületeit jogi hercehurcák zavarták meg sorra, mert a fiú ott akart felnőni, ahol biztonsága erősebb, zsebpénze több lehet. Mindenre maradt idő, csak a gyászra nem. Van-e ember, aki meg tudná bocsátani e fintorokat a Sorsnak? Meddig maradhat rejtve a bőn, amit a másik terhére ró az elvakultságot saját malmára hajtó akarat? Amíg nem ismertem a történetet, azt gondoltam én is, milyen szép élete lehet ennek a nőnek.
Aztán, érdekes módon, az én profán világomba is betört a Szentírás egy gondolata, átszakítván minden addigi gátat, amellyel körbebástyáztam magam:
„Előtökbe adtam életet és halált, az áldást és az átkot. Válaszd azért az életet…”
Mózes ötödik könyvének eme részlete azzal az asszociációval párosult bennem, hogy Isten végül azt várta ettől a nőtől, hogy megmérkőzzön vele, hiszen mindvégig titkos retesszel őrizte azt, amit igazán féltett, s még maga elől is gondosan elrejtette: a szerelem hazugságát, ezért titrálta ki lelkéből az összes rosszat akaratlan. Mert nem engedhette magának, hogy akár eggyel is több magánéleti pech érje amúgy is kiforratlan gyermeklelkét.
A psziché hang nélkül tőrte a borzalmakat, s hagyott elsorvadni minden értéket, miközben a lélek egyre csak zokogott magányában. A nő gyermeke ebben a légkörben cseperedett, növekedett, s mindebből csak azt érzékelte, hogy valami nagyon gonosz dolog történik velük. Amikor a férfi gyerekei már életvitelszerűen az ő házukat is birtokba vették — mert hogy el ne felejtsem, a nő pénzén építkezni kezdtek, s létre is hoztak egy mindennel felszerelt kertes házat egy vidéki városka szívében. Ott a csöndben aztán a nő megpróbálta megragadni, s visszapörgetni az elmúlt esztendők nyomasztó történéseit, de csak oly sekélyesen sikerült megragadnia mindazt, ami vele megesett, mint a matróznak vitorlába fognia a nem létező szeleket.
Ezidőtájt derült ki, hogy a férfinak hatalmasat romlott a pszichés állapota. Már a neurózis határán álló borderline személyiségzavarral kezelték, de ezt csak a nőnek mondta el az egyik pszichiáter ismerőse, figyelmeztetve őt arra is, hogy rá kellett volna jönnie a férfi gyógyszereiből, hogy az nem csupán depressziós.
Kínszenvedés volt ez az időszak minden családtagnak, de érdekes módon a férfi mégis tökéletesen, értelmesen kommunikált bárkivel, aki nem állt hozzá közel. Ezt teszi ma is. Ekkor a nő úgy döntött, költözzön el tőlük a férfi egy kis időre, amíg megnyugszanak mindhárman. Arra persze álmában sem gondolt, hogy az nem az édesanyjához megy haza, hanem az ő vidéki házában tölti azt a három hetet, amiben előzetesen megállapodtak. A rezsit természetesen ő fizette, mint mindig mindennek az árát ebben az életben. Talán Pilinszky János szavai fejezhetik ki legjobban, mit is érzett ez a teremtmény: „Nekünk magunknak muszáj végül a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk a mondatot… Még ki lehet nyitni, még föl lehet kötni, még el lehet vágni, még meg lehet szülni és el lehet ásni és le lehet zárni.”
Az érzékenység és a szerelem azonban nem így működnek. Akaratlanul is asztalokat terítenek Ég és Föld között, ahol az első fő fogás a menüben mindig is a Remény marad zölden és újrasarjadón. Azóta a mi emberpárunk hol szétköltözik, hol ismét együtt civakodják tovább mindazt, amiért e bolygón élni rendeltettek. Néha segítik egymást, máskor meg hónapokig nem is szólnak egymáshoz. Szerelem volna vagy a kétségbeesés így mutatná ki méregfogait?! Nem tudhatom. Annyi azonban bizonyos: ha a nő nem látja a férfit, megnyugszik, hogy aztán rajta is úrrá legyenek igen furcsa, mások számára érthetetlen fóbiák. Az egyetlen gyógyszer maga a férfi és természetesen fordítva is igaz. Környezetük megszokta a dolgok ilyen rendjét, s azóta titkos barátság szövődött a nő gyermeke és a nevelőapa között, ami fordítottan is így igaz. A gyerekek nőnek, felnőtté válnak, s jobban is látnak olykor minden titkos szándékot, mint szüleik. Valahol megfordult az anyagi kocka is, a férfi igyekszik mindent visszafizetni a nőnek, aki e gesztus mögött semmilyen szándékot nem keres, nem furcsáll semmit, s nem kérdez semmiről. Talán elfásult vagy bölcsebbé vált az eltelt évtizedekben.
Írtam egy történetet, aminek úgy tűnik, se eleje, se hátulja. Szerintem azonban az élet is ilyen. Jaspers írja egy helyen, hogy „Kezdetben volt a tér, a Mindenhatónak félelmetes és kigondolhatatlan találmánya. Tér, tér és ismét tér. A végtelen Istenség, amely körülvesz bennünket. Benne vagyunk mi önmagunk.” S ha egyszer visszautazunk ebben a vákuumban, elérjük mi is a Végső Lényeget, amelyet ez az emberpár nagyon szerencsétlenül, végzetszerűen egymásban talált meg. Ezt a történetet ezért is vetettem papírra, mert tanítani kellene az embereket élni, hiszen egyszer Mindenki előtt lepörög az az életfilm, amelyet panorámatudatával már nem tud meg nem történtté tenni. S mire rádöbbenhetne, hogy melyik kockától kellene kitörölni mindent, s majdnem mindegy, mit, de mást szeretne a továbbiak helyett, már ott fekszik kiterítve, talán senki által sem hiányoltan, hiszen elfeledte a két legfontosabb dolgot, mégpedig a tapasztalatok gyűjtését, hogy tanulhasson hibáiból, s azt a szeretetet, amelyet sikerült közhellyé fokoznia önmaga előtt is.
Talán a görög Tatiosz fényévekre tőlünk jobban ismert bennünket, mint mi önmagunkat, amikor e gyönyörű bölcsességet vetette papírra:
“Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő, a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül — sosem vagyunk maradéktalanul boldogok —, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás, és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.”
Legutóbbi módosítás: 2010.01.23. @ 12:49 :: M. Fehérvári Judit
