M. Fehérvári Judit : Kondor Béla: A szentek bevonulása a városba

Nyomtatás

„…Ne lépjen be ide senki! Hiába.  

Ajtó mintha csukva, ablak zárva. 

— Szád legyen hallgatag, lépésed  

hallgatag; kínokban szerzett  

rossz életed kívül maradjon. 

— És maradjon meg a szándék  

és ne lépjen be a szándék ide.  

— Mint meztelen test, olyan legyen  

szólalásod; a tested, mint a szó…”  

/Kondor Béla: Sötétség/ 

Első elemzési kísérlet

A rajzoló asztalán szanaszét hevernek tusok, tinták, irónok, színes kréták, temperatubusok, üvegek, tollak, ecsetek. Az asztal tulajdonosa 1931-es évjáratú, most 49-et írunk. Magyarországon választások dúlnak, hősünk a Ganz Hajógyárban dolgozik. Előtte hófehér papír. Agyában a terve. Az üzem képzőművész körében rajzol, keze önkéntelen nyúl a holmik felé, s megindul az alkotás. Vonalak kezdenek kergetőzni, kígyózni a felsorolt kellékek lehetőségeiből. A Képzőművészeti Főiskola kapui megnyílnak, a rajzoló festő osztály hallgatójává válik. Kis, teremtődő univerzum a dolgozó tábláján.

Néha a szűz vonal olyan érzéssel szalad, hogy vétek volna tovább fejleszteni. Remeg, törékeny, szinte illat lengi körül. Az egyszerűség, a megismételhetetlenség ömlik el a rajzoló, szerszámainak összejátszása, s valami titokzatos karmester, talán az ihlet vezénylése alatt. Hirtelen megtörik egy vonal; a főiskolán összetűzésbe kerül sajátságos szemlélete miatt. A fehér papíron apró szakadás észlelhető; festő osztályból grafikai szakra kerül. A vonalak tovább peregnek. Az ujjhegyek ösztönösen, évek gyakorlatozása következményeként lerögzítették a legszükségesebbet. A gondolat velejének a zamata, a lényeg sava-borsa érződik itt. A rajzoló fölnevet örömében: hogy sikerülhetett ennyire? A kezdeti út vitát kelt; diplomamunkája, a Dózsa-sorozat már az érett Kondor Bélát tükrözi.

A másik kartonra csak ráalapoz, s a padlóra dobja száradni.

A harmadikra ecsettel színes foltokat sejtet. Ezt is ledobja várakozni.

Előhúzza a tegnapi félbe maradt terveit. Egy kis lökés a tónusoknak — az vörös legyen, vörösebb —, s máris harsog a tárlat. A dátum 1960; első kiállítása a budapesti Fényes Adolf Teremben. A megnyitó beszéd Pilinszky János ajkairól pergett: „Kondor Béla ebben a kivételes értelemben modern és egyedülálló művész. Kiállítása megrendít, és zavarba ejt. Körül a falakon rézkarcok, rajzok illusztrációk, festmények, ikonok, férfi ér női portrék, mozgalmas csoportok, szárnyas lények, mezítelen emberpárok, épülő szerkezetek és lebontott alakzatok. Minden végleges és kiszámíthatatlan. Végleges, mint az álom anyaga, melyben a valóság mintegy summázva jelenik meg, s kiszámíthatatlan, mint ugyanennek a valóságnak az imaginárius felé elszabadult variánsai.” Az alkotó meglát a földön egy újabb papírt. Fölveszi a szikkadt indítást. Újabb máz. Töröl, ken. Ezt elkínozta. Kimossa széles ecsettel. Újra a földre kerül, hátha sikerül még belőle valami.

Hát ebből az absztrakt pancsból meg mi lesz: valami márványerezet vagy egy angyal óvó szárnya. De olyan szép, hogy nincs szíve ábrát, értelmet beleerőszakolni. A naplementének van értelme? A szépnek, csak azért, mert szép, ne volna létjogosultsága? A zúzmarás ágak, az esőcseppek gyémántjaiból elnehezült pókhálóvár, a cirmos almahéj mi fontos feladattal rendelkeznek? Nem nyúl hozzá a grafikus, mappájába rejti. Míg a művész küzd a teremtéssel, a kritika így ír létéről: „nem kap megbízást, nem vásárolnak tőle, tönkreteszi a munka és az ital, olyan viták kereszttüzébe került, amelyben látszólagos hívei és ellenfelei egyaránt félreértik, magára maradt és sem ő maga, sem a képzőművészeti irányítás nem tesz semmit az állapot megszüntetéséért.”

Újból a már kétszer feladott kísérlettel időz. A színhalmaz egyre dúltabb. A kusza véletlenekből elővonaglik valami ajánlkozás: Csak egy kicsit segíts rajtam! A kígyózó indulatokat elég csak érinteni, s máris vinnyognak a sirató asszonyok. Így megy ez nap, mint nap. A belső látomás eszközök után nyúl, hogy megvalósulhasson. Szomorú a halott művész Béke utcai műterme. A tisztán maradt vásznak, csomóba csomagolt fehér kartonok, vésés előtti körtefadúcok, rézkarclemezek, érintetlen festékes tubusok. Egyáltalán az elvetélt lehetőségek. A művész csak akkor hibázik, ha nem dolgozik. 1972 nyarán elkészül egy egész életen át érlelt mű: A szentek bevonulása a városba.

Kondor Béla 1972. december 12-én délután meghalt, talán találkozott a szentekkel, talán ő maga is a Darázskirály birodalmába szökkent… 

A cím bűvöletében  

„A szentek bevonulása a városba” — súgja Kondor Béla. Látni sem kell a művet ahhoz, hogy tudjuk, ez a kép vallásos témájú. Ilyen címmel akár egy reneszánsz kép is „élhetne”. Angyalok, glóriák, épületek, város…

Egy lexikon szerint a szent szónak két értelme lehet: 1. Vallási szempontból tökéletesnek tekintett, a haláluk után az egyház által szentnek nyilvánított emberek. Így gondolhatnánk Szent Istvánra, Gellértre, Lászlóra stb. 2. Csodás tetteket véghezvivő vallásos személyek, pl. Szent Margit. Embere válogatja, kinek mi jut eszébe a szent szóról: valakinek nagy fényesség, dicsőség, míg másnak az édesanyja. Sőt akad olyan is, akinek egy fekete macska…

Bevonulás. Nem látogatás, zarándoklat, hanem valami sokkal dinamikusabb mozgás. A városiaknak nem kell „kopogtatni”, nem kell útlevelet adni, a szenteknek nem kell mondani: „nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta… ”, a szentek mennek maguktól, bármi áron…

Krúdy Gyula álmoskönyve szerint az idegen város, amelyen keresztül vándorolnánk, nagy gondot okoz, a halál látogatását. Ismerős városban járni és meg nem állni: nyugtalanság. Összedőlő város: reménytelenség. A városkapu jelentése: nem várt ítélet.

Ezen babonák szerint baljós jelentés társul a város szóhoz. A szent szónak van valami magasztossága, így némi ambivalencia árulkodik a kép címéről.

„Kondor Béla elvetette a neoavantgardot és általában ellenzett minden formai prekoncepciót”,(Andrási G.; Pataki G.; Szücs Gy.; Zwickl A.: Magyar Képzőművészet a 20. században; Covina Kiadó) mégis művészete összegzés és kifejlet: színekkel és formákkal kimondott világnézet. Filozófia, mellyel egész életén át viaskodott, birkózott, küzdött. Kondor Bélát alapvetően foglalkoztatták korának társadalmi-, politikai- és morális problémái; a puha diktatúra éveiben a jó és a rossz dilemmája.

A magyar festészet történetében ő az a művész, aki kisujjában hordja az izmusokat, s mégis önálló és egyedi. A világcsavargó figyelt, megértette és alkalmazta azt, amivel kifejezhette elhivatottságát. Túl az iskolák és irányzatok szabályain szuverén világot alkotott.

A művész nem hárfával és zengő citerával, hanem festékbe mártott ecsetvonásokkal kezdett élete legszentebb himnuszába, magába az életműbe. Művészetének talán záróakkordja „A szentek bevonulása a városba” című alkotása. A falképet a Kereskedelmi Kamarának szánta. Eredetileg gobelin-kartonnak tervezte, végül táblaképpé állt össze.     „Rajzom, mint a hasonlatok és ugyancsak   

hasonlataim borús, durva ákombákomoké    

hasmánt földbefúrt vékony vonalak, cirok”

Az elkészült művet azonban a megrendelő képviselői nem kívánták a kamara Kossuth Lajos téri új székházában elhelyezni.

Talán az is érdekes lehet, hogy miért éppen ez a mű születik meg a Kereskedelmi Kamara felkérésére. Kondor Béla verseit olvasva, s tudva azt, hogy Pilinszky János, a katolikus költő mennyire közel állt hozzá, az a gyanúm támadt, hogy a tételes vallás értelmében Ő sem volt ugyan bigott megszállottja a hitnek, de a mennyei távlatokban gondolkodott. A Biblia szerint, a tanítványok közül Simon, akit később Péternek keresztel át halász, András, Jakab és János/ők ketten a Zebedus fiai/ szintén azok. Máté / eredetileg Lévi / vámszedő. A sort nyilvánvalóan folytatni lehetne, de nem ez a célom. Csak annyit szeretnék még megjegyezni, hogy a bibliai időkben milyen nagy szerepe volt a kereskedelemnek. Akár szakrális jelentősége is lehetett. Ugyanakkor pejoratív értelmet is kaphatott ez a tevékenység. Elég, ha csak az újszövetségi időkre gondolunk, s az evangéliumok azon részére, amelyben Jézus megtisztítja a templomot. Nem is csodálkozom rajta, hogy a Kereskedelmi Kamara nem fogadta el ezt az alkotást. Persze az is lehetséges, hogy 1972-ben nem is volt olyan ember a kamarában, aki átgondolta volna ezeket a feltevéseket, csak nem értették a témaválasztást, s nem tudtak mit kezdeni magával a kész művel. Vagy az is előfordulhat, hogy nagyon is túlértékelték belső tartalmát, s esetlegesen hosszas pártgyűléséken vitatták meg a kép jelentéssíkjait.

Tíz esztendős voltam ekkor, s nem hallottam még Kondor Béláról éppúgy, mint annyi más dologról, de miután belefeledkeztem az alkotás színeibe, alakjaiba, megpróbáltam utánanézni, hogy miért éppen ez a téma és ebben az esztendőben. Ráadásul akárhol olvasok Kondor Béláról, mindenütt szembetalálom magam azzal a mondattal, hogy ez a festmény a kondori életmű szintézise. Németh Lajos Kondor Béla című könyvének ennek a munkának részletei állnak a külső –és belső borítóján egyaránt /Corvina Kiadó, Budapest 1976/. Aztán rádöbbentem, hogy nem szabad és nem is lehet megítélni /még pozitív értelemben sem/ egy embert, egy művészt egy elutasított megrendelés alapján, s hogy nagyon sok Kondor-alkotást, beleértve a verseket is meg kell ismernem ahhoz, hogy egyáltalán közelébe tudjak jutni annak a művésznek, aki az Angyal a város felett című kötetének, amely tizenöt évvel halála után jelenik meg csak, egyik ciklusát a következő címmel jelzi: „ Jelet hagyni”. A másiknak meg ezt a felsorolás jellegű címet adja: „Angyal, ördög, költő”, s alcímként ezzel a sokat sejtető mondattal folytatja: „Kezdetleges, de összefüggő tanulmány egy halott költő emlékére”. Ekkor gondoltam arra, hogy talán valóban szentek vonulnak Kondor képén. Aztán elcsüggedtem: 1972-ben nem volt szentté avatás.

Ekkor megnéztem, milyen jeles egyházi évforduló lehetett ekkor. Találtam is egyet: a Szent Bertalan-éj 400. évfordulóját. Aztán egy furcsa gondolat fészkelte be a fejembe magát: Franciaország, Avignon / a pápák fogsága 1377-ig/, a ruhák furcsa színei. Úgy vélem, Kondor ezeket a parallelizmusokat is felhasználhatta lelki síkon, hiszen az Ő angyala is így szólal meg: „Mert nagyobb hatalmak kezében vagyunk, ahol tudás és tapasztalat inkább a hatalom természetére vonatkozhat, semmint a kimondott tárgyára. És ezért nincs is tudás. Csak élet van és folyamat. Ha a felettemálló valami kifejeznivalót tűz ki számomra, azután erőt ad, hogy ezt a munkát véghezvigyem,akkor az Ő ereje nyilvánul meg. Nem pedig könnyengörbülő eszközeink tudománya.”Ezután vettem csak észre, hogy a kötet címében is a város szó szerepel. Miután Kondor Béla jól ismerte a magyar költészet vonulatát, s a szimbolista Ady Endréhez is írt verset, arra a következtetésre jutottam, hogy maga a „város”szó is szimbólum, mégpedig tipikusan kondori. Talán a város jelenti számára a totalitást, a Németh Lajos-i „teljességre való törekvést, moralizálást, szimbólumteremtést”. Földi életünk célja mi más is lehetne, mint a kiteljesedés, a harmónia, a szépség, a boldogság, a jóság megtalálása. Ezt akár Mennyországnak is nevezhetjük. Kondor ezt a megfontolást képes színekbe is önteni. Az előbbi költemény arra is magyarázatot ad, hogy miért szereti Kondor a kéket, s mit jelképez számára ez a szín: „Az emberiség legfőbb álma az örökkévalóság. Hozzáteszem, ez valami kényszersugallat következtében a légkör legfelsőbb rétegein túlra, még feljebb képzelhető el és a kék színnel is kapcsolatos.

Régebbi idők nagynevű festői a kéket drágakövek összetört porából állították elő — amilyen az ultramarin — és ára egyenértékű volt az aranyéval. Ha nem több. A kicsi festők is ezzel dolgoztak.” 

Az ikonikus látomás  

Kondor Béla képe az ikonokhoz is hasonlítható. Az ikon szó jelentése alak, vagy látomás. Ha csak a szó értelmét nézem, rávezethető lenne „A szentek bevonulása a városba” című képre, hiszen a mű izgalmas alakokban bővelkedik, s a látomásjellege is egyértelmű, legyen az a látomás az apokalipszis vagy egyszerűen a mennyország. Az ikonok ábrázolása két csoportba osztható, az egyik a keleti, vagyis a bizánci, a másik a nyugati, azaz a római kereszténység ikonfestésének egysége. Mindkét típus az isteni világ megjelenítésére és a művészi kiteljesedésre törekszik, ugyanakkor más irányból közelítenek: a római inkább túlvilági, bibliai témát választ, ezáltal az alkotás is fantáziadúsabb, míg a keleti nem szárnyal ilyen magaslatokba, emberibb témát jelöl. Ebből a szempontból Kondor képe inkább a nyugati kereszténység ikonfestőihez hasonlít.

Egy nyugat-európai vallásos témájú mű ábrázolja az istenit, az ikon pedig megmutatja azt. Ez a mondat lehetne egy kulcsszó, ahhoz, hogy miért nem realisztikus az ikonok ábrázolása. Ezektől a képektől megszoktuk, hogy az alakok nyúltak és testetlenek. Ahogyan Kondor Bélánál is: a figurák lebegnek a térben; egy felhődarabon vonulnak. Az ikon ablakot mutat az istenire. Mivel nem lényeges az alkotó neve, csak az ablak; az ikonfestő mellőzi aláírását a képről, én Kondornál sem tapasztaltam jelét a kézjegynek. Az ikonokat gyakran hasonlítják képregényhez, jó példa erre a Képes Krónika, ami sokszor egy képen jeleníti meg, egy király egész életét és uralkodását. Kondor képén is észrevehető több történés; míg a szentek vonulnak, addig a városon belül már folyamatban van egy üldöztetés. Az ikonokat gyakran hasonlítják képregényhez, jó példa erre a Képes Krónika, ami sokszor egy képen jeleníti meg, egy király egész életét és uralkodását. Kondor képén is észrevehető több történés; míg a szentek vonulnak, addig a városon belül már anarchikus állapotok uralkodnak… Átfedés a Bibliával:

Apokalipszis (=feltárás, kinyilvánítás)

A művészet, általános értelemben, a vallás nyelve, de sajátos értelemben mégsem hivatalnoka a vallásnak. Minden teológiai gyámkodással szemben, önállóan jelzi a végtelen ünnep lehetőségeit. Megpróbálja alakítani a világot, jelenségeit elviselhetőbbé tenni.

„A szentek bevonulása a városba” című kép tartalmában átvezethető János Jelenéseire, azaz az Apokalipszis történetére. A 22 fejezetből álló újszövetségi irat első része János leveleit tartalmazza (a levelek az apostol a jövőre vonatkozó vízióit rögzítik). A levelek után János látomásai kerülnek terítékre. Isten hét pecséttel lezárt könyvtekercset tart kezében.

A hetedik pecsét felbontásakor víziósorozat indul: hét trombitaszó harsog. Mindez kezdődik egy átható csendességgel. Valami olyan csend ez, ahogyan az újszülött ágyánál sem lehet „regényt” olvasni; egyszerűen megszületett, ez a csend a döntés előtti nyugodt pillanat, árulkodhat ez jelen esetben egy képről, a nyugodtságról, s az azután következő elfordulásról.

A hét trónon álló főangyal közt kiosztják a végzetes és rettenetes trombitákat. A hét arkangyal közül az Írás csak Gábrielt és Mihályt nevezi meg.

Kondor Béla képén sok minden egybeforr, az alakok tömeggé simulnak, ugyanakkor kivehető két trombita. Egy angyal az oltárhoz járul, fogóval eleven szenet vesz; akkor sok tömjén adatik kezébe, azt a szénre dobja. Hirtelen füstfelleg támad.

Ennek célja kettős: jelképezi a gyülekezet könyörgését Isten előtt. Másfelől eltakarja Isten jelenlétének büntető és pusztító tüzét.

A következő szenvedések az ítélő Isten „bosszúállásai”: mennydörgések, villámlások, szózatok és földindulás.

Az első négy trombita szavára bekövetkező események emlékeztetnek az egyiptomi csapásokra. Jégeső és tűz; az első és második csapás elpusztítja a kenyeret, a veteményt, a halat; a harmadik az édesvizű kutakat, forrásokat teszi ihatatlanná.

A negyedik trombitaszóra a Napnak egyharmad része „megvereték”, ugyanígy a Holdnak és csillagoknak is. A beálló sötétséget a fény hiánya okozza: szürke nappalok és vak éjszakák. „És láttam egy csillagot, amely az égből lehullott a földre.” Az ötödik trombitaszóra nyilvánvalóan a csillag egy angyalt jelent, nem égitestet. Az angyalnak adatott a Mélység kulcsa. Ez a mélység a Seol, a Hades, a bukott angyalok és ellenséges démonok hazája. Ott is Isten parancsol, csak Ő nyitja és zárja. Átadja a kulcsot az angyalnak, és megnyílik a rettenetes Mélység. A Mélység szájából olyan füst csap fel, hogy elsötétíti az eget. A füstgomolyagból előretörnek a sáskák. A sáska egyenes szárnyú, ugrólábú, tömegesen nagy kárt okozó növényevő rovar. A keleti ember számára a sáska a borzalmak borzalma. Tömegük elsötétíti a napot. Iszonytató erejű zúgásukra megáll a szív. Pár perc alatt elpusztul minden növényi élet, beköszönt az ínség s az éhhalál.

„Kizökken az idő” /E shakespeare-i mondat — Hamleté — rezonál arra a tényre, hogy Kondor Béla „Mindig játszott: játékai azonban shakespeare-i játékok voltak. Drámák és vígjátékok egyszerre, de a szív már a nevetéskor elszorul, amikor színpadára behatolunk.” — Koffán Károly: Művészet-1973. január/, s máris baljósan beköszönt a dráma. A sáskák alakja is félelmetes, megnagyítva, mint egy szörny. A sáskák az embereket kínozzák; úgy csípnek, akár a skorpió vagy a vipera. Csípésük nem halálos, de mivel hosszú ideig éjjel- nappal gyötrik az embereket, azok a halált kívánják. A gonosznak, a sáskákat is beleértve királyuk van, neve: a Pusztító. Ő a Sátán, akit Isten hatalma szóhoz enged. A hatodik trombita szavára új parancs hangzik: „Oldozd fel azt a négy angyalt, akik a nagy folyamnál az Eufrátesznél vannak megkötözve.” Feloldoztatott a négy angyal. „És lovas seregek száma húszezerszer tízezer volt.” Ez a sereg fantasztikus emberekből állt. Isten megengedi, hogy ezek a gyilkos hatalmak az emberiségre zúduljanak. Megölik az emberiség egyharmadát…A hatodik és hetedik trombita között közjáték észlelhető. Ennek első része az angyal a könyvvel. Az apostol egy felhőbe öltözött, erős angyalt lát leszállni az égből. Arca fénylik, mint a Nap; ruhája felhő, glóriája a szivárvány. Egy könyvet tart a kezében: üzenetet, próféciát hoz, ami nem más, mint az Apokalipszis — A hetedik trombitaszó befejezi a víziósorozatot. A világ feletti uralom Krisztusé lett. Krisztus és Antikrisztus közötti harc Jézus oldalára dőlt el. Mindezek után felhangzik a diadal ének, s „megnyilatkozik Isten temploma” a mennyben.

„És megnyílt az Isten temploma a mennyben és megjelent templomában az ő szövetségének ládája, és villámlás, zúgás és mennydörgés, földrengés és nagy jégeső támadt.”

(Jelenések könyve) Más felfogás szerint ennek a képnek semmi köze az Apokalipszishez, egyszerűen a „város”, az a Mennyország, oda mennek a szentek. Az áldottakat vezeti egy angyal, a kapuban Szent Péter a kulccsal. Ezt a szemléletet erősíti Kondor Béla egy korábbi képével; a Szent Péter és egy nő című alkotásával. Szent Péter figurája kapcsolatot mutat a kapuban álló glóriás kulcsos szerzettel. Mindkét alak piros csuklyát visel, kezükben a kulcs, termetük apró. Így állítható, hogy a kapu a Mennyország bejárata, s előtte Szent Péter.

Feltételezések az alakokról, a városábrázolásról  

Az erős embertömegből karakteres alakok nyúlnak ki, a sort vezeti egy imádkozó pap, talán pápa. Aki meglehet halála pillanatában is a végső békéért imádkozott.

A következő figura a lovag, aki lehet, hogy a keresztes hadak oldalán harcolt hajdanán egy szent háborúért, s meglehet istenhívő királyként uralkodott.

A harmadik kirajzolódó alak számomra Assisi Szent Ferencet igézi meg kolduló csuhájában.

Ha a képtér egészét nézem, talán nincs is értelme a találgatásoknak. Botos Eszter: Feszületábrázolások Kondor Béla művészetében /Ars Hungarica 2003/1/című tanulmánya egyetlen mondata választ adhat feltevéseimre: „A műfaji-technikai változatosságnak ugyanilyen ikonográfiai változatosság felel meg: a látványosan szenvedő,csavart testű,mellére bukó fejű Jézus víziójától a diadalmas, könnyed tartású, felemelt fejű Krisztus látomásáig terjed.” A szerző ugyan nem erről a képről írt, de mindenképpen érdemes e szavak után megnézni az alakok vonaglását és legfőbbképpen kéztartásukat. Az átszegezett csuklójú, kálváriáját járó Jézus mozdulatai ezek; azé az Emberfiáé, aki el akarta vetetni ugyan Atyjával szenvedései kelyhét, de nem menekül el előlük, mert tudja, hogy a Mennyek Országába jut.

Pedig végig ott áll mellette, és kísérti a Sátán. Társául szegődik, felajánlja egy másfajta hatalom lehetőségeit / Fekete macska piros szemekkel = szerencsétlenség, a politeista Egyiptom szakrális állata; szemben a kereszténység monoteizmusával; piros = a pokol tüze / és a szentekkel vonul, mert hódítani vágyik; szüksége van a mennyei trónusra is. Az alkotáson a Mennyekbe csalogató Angyal, s a macska nem viselnek csak „fejdíszt”, s kettőjük kontrasztja vonzza legjobban első látásra a tekintetet.

Ikonográfiailag a város ábrázolása erősen a kódexek piktúráira emlékeztet. Nincsenek pontosan megjelenítve a házak, csakúgy, ahogyan az emberek tömeget alkotnak, az épületek is összhangot képeznek. A Képes Krónikából vett hasonló ábrázolással Kondor Béla egy évszádos hagyományt örökít meg, a magyarság kincseiből merítve. Ez azonban csak az első ránézésre igaz. A városbelsőben felfedeztem egy tekergőző, szellemkezű alakot az épületbe ágyazva, olyan mintha zöld kereszttel a testén állna, olvasatomban ő maga Jézus, hiszen kéztartása rokon a vonulókéval, de teste már a város része: együtt van az Atyával. Ezért a kapufelirat: Mennyország.