1.
Borulj szememre lángos kárhozat,
virágot szedni elcsüggedt a lélek,
szivárvány erdők, rózsaszínű rétek,
vegyétek ölbe szürke házamat.
Királykisasszonyok a vár alatt,
topánjukon ragadt a sáros élet,
de kár, ha már csak elbukott cselédek,
üres marokkal térdre hullanak.
Bezárja fáradt ablakát az ember,
inkább ne lássa tán, a jó, ha nem nyer,
kopott, sivár szobám fürössze fényben
az újra írt sovány emlékezet,
segítsd az álmom, tarka képzelet,
te hű csaló, ma már ne kelljen félnem.
2.
Te hű csaló, ma már ne kelljen félnem,
tükörszilánkok, játszi részletek
közt csillogást darálsz a reszketeg
hiábafények-járta messzeségben.
Egére így tört holdat egyszer régen
egy látni vágyó, elgyötört beteg ,
kis földnyi másvilág, kit elvetett
a megszokás, a „tűrni kell”, a „még nem” .
Lehetne bárki más, de nő a példa,
az ember olykor önnön martaléka,
zokogva százszor elmereng a végen,
ölén takarja selymes titkait,
ifjú vágynak sietve csendet int,
elalszik így talán a szolga szégyen.
3.
Elalszik így talán a szolga szégyen,
ha megtanulsz osonni, gondolat,
pihésen,meg se nyomva vállamat,
elillansz könnyedén, ha zúg a vérem.
Meglátod, mától más leszek, keményen
játszom, levedlem hószín rongyomat,
vörös ruhákba öltözöm, szalad
a rúzs, kárminba mártott csók, már érzem,
eladlak holnap, elvihet akárki,
tiétek ágyam, hercegek, ahogy ti
kívánjátok, nem kell a szív-salak.
Ki lelket árul, semmit árul, lányok,
töprengésért kijáró megszokások
a lomha, zárt terek, s komor falak.
4.
A lomha, zárt terek, s komor falak
mogorva csendje elborítja arcom,
elvesztett háborúkon át utaznom
bukott leventét, hadvezért avat.
Behorpadt régi vértek, vert hadak,
zokogva folyt a kín áttépett torkon,
s ha mégis megálltam, felgyújtott otthon
sikoltva várt haza s a kardomat.
Eresszetek, halálok, élni szépnek,
ölelni újra tiszta szelídséged,
te olajágas, ringó alkonyat,
az ostromoknak mindörökre vége,
madárdalos, ezervirágú béke,
hajolj közel, hogy jobban halljalak.
5.
Hajolj közel, hogy jobban halljalak,
igazság, dúlt tömeg zúg túl az ajtón,
elvész szavad, fejem öledbe hajtom,
értem kiáltani, ha gyáva vagy.
Hiszen te reszketsz, fázol egymagad,
behúzott függönyök mögött a fantom,
ma is sietve ránk terül az alkony,
megőrizlek ne félj, és fel ne add
soha szelíd csended, ordítson szél,
megalkuszom én holnap is, csak élj,
a korcs világ hazugnak hadd becézzen.
Rég kőbe véstelek, derék igaz,
ma néma szád se bánom, csók vigasz,
szerelmesem, fülembe jaj ne érjen.
6.
Szerelmesem, fülembe jaj ne érjen,
panaszt ne halljak, épp elég pokol
a józanész, mi bennem szónokol
mutatva kellemet az unt kliséken.
Tanítna élni régi mód serényen:
köténybe rejtett áldozat dalol
belobbant álomkazlakat, ahol
túllépett szíve már a szent miséken.
Modern vagyok, a mába rejtelek,
fejemben érnek cifra rejtjelek,
dallam, festék és szó az én kötényem.
Minden csókom szemérmes, álruhás,
ölünk, ha ég, nem baj, ha árulás,
csak szíved és a tiszta szó zenéljen.
7.
Csak szíved és a tiszta szó zenéljen,
szép gyermekálmaidra jól figyelj,
maroknyi ember, kor se fedje el,
miként tekint a hölgyszemekbe mélyen,
ki talpig úr, szeress, miként az Isten
vigyázza gyenge lépteink, ha kell,
s ereszd a fényt magadhoz oly közel,
víg áldás légy az angyalok kezében.
Lobogj, fiam, hisz el nem ég az ember,
csak a gyáva, ki parázs lenni sem mer,
tüzed, míg lángol, nem bánt semmi fagy.
Annak, ki kézen fogva jár a ninccsel,
dúdolj virágot, napsütést is hittel,
ne fájjon úgy, ha zajjal jő a nap.
8.
Ne fájjon úgy, ha zajjal jő a nap,
hozok a ház fölé bolondos felhőt,
nevesse, rózsaszínű dallal felnőtt
sirámaink, imák a fák alatt
a csókok, gyermekszív, ahogy kacag,
hölgynek súgott kalapos bókok, gyeplőt
lovak közé hajító virtus, szeplőt
az arcainkra hintő nyári nap.
Koránkelő, silány sorom gyötört,
csak alkonyom hozott imás gyönyört,
hív naplemente, áldalak ma téged.
Keserű szél voltam, ma hús vagyok,
mint míves óarany, ma úgy ragyog
bús, lombjavesztett fám alatt a fényed.
9.
Bús, lombjavesztett fám alatt a fényed
végigszaladt a kóc füvek között,
mosolygós, tarka virágot kötött
a bánatok hajába szép reménynek.
Kék lábnyomú szelek, ti lenge lények,
kik jártok zörgő erdeim fölött,
fészkemre, jaj, ne hozzatok ködöt,
nyögött a kor hisz elég veszteséget.
Tátott csőrű, kopasz fiókákat,
hiába-álmos terveket ringat
a régi tölgyes, ágain mesélnek
üde tavaszt a pattanó rügyek,
egünk derül, ma múl a szürkület,
elilló árnyaim feszíti szélnek.
10.
Elilló árnyaim feszíti szélnek,
a dal, ha rólad írhatok, csodák
kerengnek, ízek, illatok, a vágy
ezernyi színe zsong, ha szól az ének.
Betör a fény az ablakon, regények
tolulnak rendre versbe, hűs szobád
keresve szárnyas mondatokra vált
a szó, rajongva téged így zenéllek,
estém mikor komorra fordul, s hallgat
a sötét zordul, vállat von, nem alhat
békén a lélek, szívbe rótt hiány
keserg utánad, árva, kedves csillag,
amíg lélegzem, képzelem, hogy itt vagy,
kiégett gyermekarcomon magány.
11.
Kiégett gyermekarcomon magány,
soványka árny kísér, szemében Isten,
magam mögött jövök, jusson, ha nincsen
hit és társ, egyszer felnövök talán.
Teríthetek ebédhez asztalán
a jónak, homlokom simítva vinnem
koromnak büszke terheit, a nincsen
romantikáját zengni ostobán.
Lakatlan ház, üres boros pohár,
torokszorító vágyon semmi jár,
konok kamasz, seregnyi láz, szeszéllyel
vésett kevés, kopár poros vidék,
te átkos, elhagyatott semmiség,
hajadra csillagot szitál az éjjel .
12.
Hajadra csillagot szitál az éjjel,
előtalál a messzi ég-zene,
vállunkra kormot szór puhán szene,
sötétet hallgatunk. Apró levéllel
indult útjára a bolygó, hová el
nem ér a cseppnyi lét, repült vele
feladva rejtekét kis embere,
befogni vágyva végtelent szemével.
Utaztunk átkozódva, szótlanul,
együtt és árván, híve, így tanul
szeretni mind a szív, ha jajjal ég el.
Szedvén virágainknak illatát,
saját határainkat léptük át
kezünk közt százvilágos messzeséggel.
13.
Kezünk közt százvilágos messzeséggel
teremt az Úr, s amint korunk halad,
holtunkra összeér karunk, az agg
szakállas mégis így szeret, bő kézzel.
Enyém a minden s még több, mert elképzel
magának bármit könnyedén, szabad
a koldus, és ha messze jár a nap,
melegszik akkor is, borában mézzel.
Talán csak képzeted vagyok, valótlan,
el sem hangzott operából fals szólam,
hű szolgáló a lehet oldalán,
de tán te is csak bennem élsz dalokban,
s egy sem vagy a sokból, ábránd, valóban.
… válaszra váró, két bolond talány.
14.
Válaszra váró, két bolond talány,
homályos ösvény, ismeretlen illat,
varázsvidék, velem marad vagy itt hagy,
titok-villámlás, férfi és a lány.
Szerelmi sorsjátékunk hajnalán
még kérdtelek, karodba fogsz-e holnap,
csatát győznöm szabad, de háborúkat
vajh nyerhet-e dezertőr osztagán
a harcos érzelem, megillet-e majd
egy hely tábortüzed mellett, nem csak jajt
arattam, én, a hős, az áldozat,
ugye, mondd, így van, kértem, most némán áll
a közlegény a tábor romjainál.
Borulj szememre lángos kárhozat.
15.
Borulj szememre lángos kárhozat,
te hű csaló, ma már ne kelljen félnem,
elalszik így talán a szolga szégyen,
a lomha, zárt terek, s komor falak.
Hajolj közel, hogy jobban halljalak,
szerelmesem, fülembe jaj ne érjen,
csak szíved és a tiszta szó zenéljen,
ne fájjon úgy, ha zajjal jő a nap.
Bús, lombjavesztett fám alatt a fényed
elilló árnyaim feszíti szélnek,
kiégett gyermekarcomon magány,
hajadra csillagot szitál az éjjel,
kezünk közt százvilágos messzeséggel
válaszra váró, két bolond talány.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.04. @ 01:02 :: Nagy Horváth Ilona
