Nagy Horváth Ilona : Hajolj közel… vallomások

szonettkoszorú

 

1.

 

Borulj szememre lángos kárhozat,

virágot szedni elcsüggedt a lélek,

szivárvány erdők, rózsaszínű rétek,

vegyétek ölbe szürke házamat.

 

Királykisasszonyok a vár alatt,

topánjukon ragadt a sáros élet,

de kár, ha már csak elbukott cselédek,

üres marokkal térdre hullanak.

 

Bezárja fáradt ablakát az ember,

inkább ne lássa tán, a jó, ha nem nyer,

kopott, sivár szobám fürössze fényben

 

az újra írt sovány emlékezet,

segítsd az álmom, tarka képzelet,

te hű csaló, ma már ne kelljen félnem.

 

 

2.

 

Te hű csaló, ma már ne kelljen félnem,

tükörszilánkok, játszi részletek

közt csillogást darálsz a reszketeg

hiábafények-járta messzeségben.

 

Egére így tört holdat egyszer régen

egy látni vágyó, elgyötört beteg ,

kis földnyi másvilág, kit elvetett

a megszokás, a „tűrni kell”, a „még nem” .

 

Lehetne bárki más, de nő a példa,

az ember olykor önnön martaléka,

zokogva százszor elmereng a végen,

 

ölén takarja selymes titkait,

ifjú vágynak sietve csendet int,

elalszik így talán a szolga szégyen.

 

 

3.

 

Elalszik így talán a szolga szégyen,

ha megtanulsz osonni, gondolat,

pihésen,meg se nyomva vállamat,

elillansz könnyedén, ha zúg a vérem.

 

Meglátod, mától más leszek, keményen

játszom, levedlem hószín rongyomat,

vörös ruhákba öltözöm, szalad

a rúzs, kárminba mártott csók, már érzem,

 

eladlak holnap, elvihet akárki,

tiétek ágyam, hercegek, ahogy ti

kívánjátok, nem kell a szív-salak.

 

Ki lelket árul, semmit árul, lányok,

töprengésért kijáró megszokások

a lomha, zárt terek, s komor falak.

 

 

4.

 

A lomha, zárt terek, s komor falak

mogorva csendje elborítja arcom,

elvesztett háborúkon át utaznom

bukott leventét, hadvezért avat.

 

Behorpadt régi vértek, vert hadak,

zokogva folyt a kín áttépett torkon,

s ha mégis megálltam, felgyújtott otthon

sikoltva várt haza s a kardomat.

 

Eresszetek, halálok, élni szépnek,

ölelni újra tiszta szelídséged,

te olajágas, ringó alkonyat,

 

az ostromoknak mindörökre vége,

madárdalos, ezervirágú béke,

hajolj közel, hogy jobban halljalak.

 

 

5.

 

Hajolj közel, hogy jobban halljalak,

igazság, dúlt tömeg zúg túl az ajtón,

elvész szavad, fejem öledbe hajtom,

értem kiáltani, ha gyáva vagy.

 

Hiszen te reszketsz, fázol egymagad,

behúzott függönyök mögött a fantom,

ma is sietve ránk terül az alkony,

megőrizlek ne félj, és fel ne add

 

soha szelíd csended, ordítson szél,

megalkuszom én holnap is, csak élj,

a korcs világ hazugnak hadd becézzen.

 

Rég kőbe véstelek, derék igaz,

ma néma szád se bánom, csók vigasz,

szerelmesem, fülembe jaj ne érjen.

 

 

6.

 

Szerelmesem, fülembe jaj ne érjen,

panaszt ne halljak, épp elég pokol

a józanész, mi bennem  szónokol

mutatva kellemet az unt kliséken.

 

Tanítna élni régi mód serényen:

köténybe rejtett áldozat dalol

belobbant álomkazlakat, ahol

túllépett szíve már a szent miséken.

 

Modern vagyok, a mába rejtelek,

fejemben érnek cifra  rejtjelek,

dallam, festék és szó az én kötényem.

 

Minden csókom szemérmes, álruhás,

ölünk, ha ég, nem baj, ha árulás,

csak szíved  és a tiszta szó zenéljen.

 

 

7.

 

Csak szíved és a tiszta szó zenéljen,

szép gyermekálmaidra jól figyelj,

maroknyi ember, kor se fedje el,

miként tekint a hölgyszemekbe mélyen,

 

ki talpig úr, szeress, miként az Isten

vigyázza gyenge lépteink, ha kell,

s ereszd a fényt magadhoz oly közel,

víg áldás légy az angyalok kezében.

 

Lobogj, fiam, hisz el nem ég az ember,

csak a gyáva, ki parázs lenni sem mer,

tüzed, míg lángol, nem bánt semmi fagy.

 

Annak, ki kézen fogva jár a ninccsel,

dúdolj virágot, napsütést is hittel,

ne fájjon úgy, ha zajjal jő a nap.

 

 

8.

 

Ne fájjon úgy, ha zajjal jő a nap,

hozok a ház fölé bolondos felhőt,

nevesse, rózsaszínű dallal felnőtt

sirámaink, imák a fák alatt

 

a csókok, gyermekszív, ahogy kacag,

hölgynek súgott kalapos bókok, gyeplőt

lovak közé hajító virtus, szeplőt

az arcainkra hintő nyári nap.

 

Koránkelő, silány sorom gyötört,

csak alkonyom hozott imás gyönyört,

hív naplemente, áldalak ma téged.

 

Keserű szél voltam, ma hús vagyok,

mint míves óarany, ma úgy ragyog

bús, lombjavesztett fám alatt a fényed.

 

 

9.

 

Bús, lombjavesztett fám alatt a fényed

végigszaladt a kóc füvek között,

mosolygós, tarka virágot kötött

a bánatok hajába szép reménynek.

 

Kék lábnyomú szelek, ti lenge lények,

kik jártok zörgő erdeim fölött,

fészkemre, jaj,  ne hozzatok ködöt,

nyögött a kor hisz elég veszteséget.

 

Tátott csőrű, kopasz fiókákat,

hiába-álmos terveket ringat

a régi tölgyes, ágain mesélnek

 

üde tavaszt a pattanó rügyek,

egünk derül, ma múl a szürkület,

elilló árnyaim feszíti szélnek.

 

 

10.

 

Elilló árnyaim feszíti szélnek,

a dal, ha rólad írhatok, csodák

kerengnek, ízek, illatok, a vágy

ezernyi színe zsong, ha szól az ének.

 

Betör a fény az ablakon, regények

tolulnak rendre versbe, hűs szobád

keresve szárnyas mondatokra vált

a szó, rajongva téged így zenéllek,

 

estém mikor komorra fordul, s hallgat

a sötét zordul, vállat von, nem alhat

békén a lélek, szívbe rótt hiány

 

keserg utánad, árva, kedves csillag,

amíg lélegzem, képzelem, hogy itt vagy,

kiégett gyermekarcomon magány.

 

 

11.

 

Kiégett gyermekarcomon magány,

soványka árny kísér, szemében Isten,

magam mögött jövök, jusson, ha nincsen

hit és társ, egyszer felnövök talán.

 

Teríthetek ebédhez asztalán

a jónak, homlokom simítva vinnem

koromnak büszke terheit, a nincsen

romantikáját zengni ostobán.

 

Lakatlan ház, üres boros pohár,

torokszorító vágyon semmi jár,

konok kamasz, seregnyi láz, szeszéllyel

 

vésett kevés, kopár poros vidék,

te átkos, elhagyatott  semmiség,

hajadra csillagot szitál az éjjel .

 

 

12.

 

Hajadra csillagot szitál az éjjel,

előtalál a messzi ég-zene,

vállunkra kormot szór puhán szene,

sötétet hallgatunk. Apró levéllel

 

indult útjára a bolygó, hová el

nem ér a cseppnyi  lét, repült vele

feladva rejtekét kis embere,

befogni vágyva végtelent szemével.

 

Utaztunk átkozódva, szótlanul,

együtt és árván, híve, így  tanul

szeretni mind a szív, ha jajjal ég el.

 

Szedvén virágainknak illatát,

saját határainkat léptük át

kezünk közt százvilágos messzeséggel.

 

 

13.

 

Kezünk közt százvilágos messzeséggel

teremt az Úr, s amint korunk halad,

holtunkra összeér karunk, az agg

szakállas mégis így szeret, bő kézzel.

 

Enyém a minden s még több, mert elképzel

magának bármit könnyedén, szabad

a koldus, és ha messze jár a nap,

melegszik akkor is, borában  mézzel.

 

Talán csak képzeted vagyok, valótlan,

el sem hangzott operából fals szólam,

hű szolgáló a lehet oldalán,

 

de tán te is csak bennem élsz dalokban,

s egy sem vagy a sokból, ábránd, valóban.

… válaszra váró, két bolond talány.

 

 

14.

 

Válaszra váró, két bolond talány,

homályos ösvény, ismeretlen illat,

varázsvidék, velem marad vagy itt hagy,

titok-villámlás, férfi és a lány.

 

Szerelmi sorsjátékunk hajnalán

még kérdtelek, karodba fogsz-e holnap,

csatát győznöm szabad, de háborúkat

vajh nyerhet-e dezertőr osztagán

 

a harcos érzelem, megillet-e majd

egy hely tábortüzed mellett, nem csak jajt

arattam, én, a hős, az áldozat,

 

ugye, mondd, így van, kértem, most némán áll

a közlegény a tábor romjainál.                            

Borulj szememre lángos kárhozat.

 

 

15.

 

Borulj szememre lángos kárhozat,

te hű csaló, ma már ne kelljen félnem,

elalszik így talán a szolga szégyen,

a lomha, zárt terek, s komor falak.

 

Hajolj közel, hogy jobban halljalak,

szerelmesem, fülembe jaj ne érjen,

csak szíved  és a tiszta szó zenéljen,

ne fájjon úgy, ha zajjal jő a nap.

 

Bús, lombjavesztett fám alatt a fényed

elilló árnyaim feszíti szélnek,

kiégett  gyermekarcomon magány,

 

hajadra csillagot szitál az éjjel,

kezünk közt százvilágos messzeséggel

válaszra váró, két bolond talány.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.01.04. @ 01:02 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.