Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tizennyolc éves lány, aki az üveghegyen innen, de a mesék városán túl, egy Nevesincs Vállalatnál dolgozott.
Így utólag, csinos volt, talán szép is. És persze, volt egy mérnök, nála legalább tizenöt évvel idősebb, akit — ha alkalmat talált rá — titokban mindig megnézett…, s kereste is az alkalmakat. A büfében, az ebédlőben, meg reggel, amikor mindenki szinte egyszerre tódult be nyolc előtt az épületbe.
Egy csodálatos istenadta napon pont ugyanabban a pillanatban érkeztek a négyemeletes irodaházhoz, a férfi, mint egy herceg, kinyitotta Hamupipőke előtt a kastély kapuját.
A lány lába szinte remegett…
Ráadásul, a herceg még nagy kezicsókolomot is köszönt neki. Úgy érezte, soha életében nem volt ennél szerelmesebb. Illetve, akkor is járt egy fiúval… De ez más!
Fekete Herceg, gyönyörű, piros sportautóval, kezicsókolommal meg udvariassággal…
Az akkori időkben a sok KISZ-munkában tervezett óvoda és miegymás, rengeteg alkalmat adott az összejövetelekre. Ezeket csak KISZ bulinak hívták, de mivel Titkár elvtársúr mindig tartott előtte egy kis beszédet, már munka-összejövetelnek számított — itt mindig jópofán nevetett, és elégedett volt humorával.
A lány, cserfes volt és eszes, a feladatát nagyon szerette, és ha megbízták, elvállata a KISZ munkákat is szívesen. Hamarosan bekerült a vezetőségbe, így szinte kötelezően jelen volt minden rendezvényen. Ennek kimondottan örült, szerette ezeket a bulikat, hiszen ilyenkor mindig találkozhatott, beszélhetett pár szót a hercegével is.
És ő egyszer elvitte a piros sportcsodájával. Meg még máskor is. A lány nagyon szerelmes volt. Csak nem értette, miért mondja neki a férfi, hogy olvasson el egy könyvet: Színlelni boldog szeretőt.
Pár hónap- év varázs után, a lányt már más kötötte le. Az esküvőjét tervezte egy fiatal fiúval, majd egy évre rá kisfia születésének örült.
Évek múlva a Nevesincs Vállalatot is otthagyta, és boldogan élt kis családjával.
Lassan a huszonnyolc évet is meglépte már, amikor a Tisza mellett nyaraltak. Gyönyörű nyár volt, a víz kellemes, a part tele nevető emberekkel. És ott volt a fekete herceg is családjával. A szemük összetalálkozott, köszöntek is egymásnak, s a nő érezte, valami még mindig összerántja a szívét. Nagyon kellemesen és finom érzéssel.
Pár hét múlva, a férfi megkereste. Csuda beosztásban dolgozott, a mérnök, tanácskérés- egyeztetés ürügyén ment el a munkahelyére. Kellemesen meglepődött, és igazán boldog volt, csak valahogy azt a könyvet nem tudta elfelejteni. Örült, hogy a férfi rálelt, és szívdobogva vágyta a találkozást, amire meghívta. Sokszor voltak azontúl együtt, és a nő érezte, a másiktól szerelem árad felé.
És beszélgettek… A férfi elmondta, milyen érdekes, most mennyire szereti, ennyi év után. Akkor régen, semmit sem érzett, csak a fiatal, csinos lány rajongását élvezte.
A varázsszó elhangzott.
A ragyogó napsütés is sötét felhőbe bújt akkor, ott, az erdei kisházban. Csodálatos búvóhelyük, már csak egy azonnalelakaromhagyni, dohos viskónak tűnt. Kapkodva megbeszélték a következő randevút, a férfi próbálta húzni az időt, szeretett volna még kedvesével maradni.
A nő sietett.
Rohant.
Soha vissza se nézett, és nem ment el a találkozóra.
Irtózott volna még egyszer vele lenni.
10. 01. 15.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.17. @ 22:51 :: Pulai Éva
