Megkísértve
(Haunted)
Vackán a nyúl, ahol lakik
Nem fél, békében alhatik.
Farkas üvölt, hívja az éj,
Hajnalpírral odvába tér.
Fáradt keblét, hogy támassza,
Kismadárka fészkét fonja,
Gallyak csendjében szendereg.
S te, ember, nyugtod hol leled?
Szívedben lakatlan magány,
S megannyi titkos ?s-talány;
Hajnalban tagadja ágyad
Éjfél-megidézte vágyad;
Színlelhetsz bár hitet égve
Ellobban hamar láng-fénye.
Végül mindenki elkerül,
S magadra maradsz, egyedül.
Körülvehetnek boldogok,
Akadhat száz fontos dolog,
Szépséges földi képzetek
Csalhatják sóvárgó szíved,
Álmodhatod a dölyf-ködöt
Glóriává fejed körött;
Elvész ez mind, s majd felfogod:
Gy?lölt, s otthontalan honod.
Lelked érzéketlen, sivár
Bens? jelenlét fogja már.
Kebledben titkos-mélyre ás,
Megnyugvás nincs, se gyógyulás,
Gondolatod már mind övé,
Elszívta er?d, könny?vé
Válsz. Leggyengédebb némaság
Vesz körül: békés MÁSVILÁG.
HAUNTED
The rabbit in his burrow keeps
No guarded watch, in peace he sleeps;
The wolf that howls in challenging night
Cowers to her lair at morning light;
The simplest bird entwines a nest
Where she may lean her lovely breast,
Couched in the silence of the bough.
But thou, O man, what rest hast thou?
Thy emptiest solitude can bring
Only a subtler questioning
In thy divided heart. Thy bed
Recalls at dawn what midnight said.
Seek how thou wilt to feign content,
Thy flaming ardour’s quickly spent;
Soon thy last company is gone,
And leaves thee–with thyself–alone.
Pomp and great friends may hem thee round,
A thousand busy tasks be found;
Earth’s thronging beauties may beguile
Thy longing lovesick heart awhile;
And pride, like clouds of sunset, spread
A changing glory round thy head;
But fade will all; and thou must come,
Hating thy journey, homeless, home.
Rave how thou wilt; unmoved, remote,
That inward presence slumbers not,
Frets out each secret from thy breast,
Gives thee no rally, pause, nor rest,
Scans close thy very thoughts, lest they
Should sap his patient power away,
Answers thy wrath with peace, thy cry
With tenderest taciturnity.
