római dac repítsen:
tarsolyod mélyén, bolond,
üvegkehely az Isten.
Harcban ne hagyd magad,
római dac repítsen:
tarsolyod mélyén, bolond,
üvegkehely az Isten.
Porcelánbábu vagy,
talpad r?t föld töri:
s távolbahullt rég minden,
mi benned emberi.
Sziklaorom becsületed
fagyod elkoptatta:
h?s szemed vizét
az éjjel besározta.
Szaladj, mint ki rég
nincstelen s árva:
benned úgysem gyúl ki
f?nix szent virága.
Te bizarr s mértéktelen,
mindent elemészt?:
gyötr? t?z a lelked,
feneketlen s medd?:
Meddig ócsárolod még
nappalát a t?znek!
Hullásod szent vágy
az emberi szívnek.
Kormos t?led fent
minden arany felh?:
betemetném múltad,
ha j? az égi veszt?.
De változásod apadt tó
most komor szívemben:
nézem, ahogy süvöltve döngsz
fenn az egekben.
Kavicsot dobok hínáros tóba
zúgó Metropoliszod el?tt:
s fejem lehajtva sír a nóta,
hogy múlj, mint én, miel?bb…
Legutóbbi módosítás: 2010.01.18. @ 14:40 :: Sánta Zsolt (flo)