Kenyérillatú éhség ízeit őrzöm.
Rést üt a fény rajtam,
a múlt átdereng.
Újra álmodom hajnalok
kemence melegét,
morzsa-csendjét a foszló égnek
s azt a régi parittyás gyereket,
akit magamban hordok még.
Örök gyötrődését a létnek,
hol tiszta arc, mosott láb
volt az ünnep
és a ruhán avítt érték
minden foltragyogás.
Zörgő csontjainkon
gyér húst érlelt a kor
s alamizsnát lökött oda a balsors
a partra vetett
szegénynek.
Kenyérillatú éhség.
Nekünk csak imára tellett.
Laktatott esdeklőn
a szó gyöngyfüzére
anyám szerint.
Étek volt ez,
hajnali reménység.
Harangszó és kereszt.
A kereszten Isten
vérző szívvel várt a szent misére.
Testét márványba vésték emberi kezek,
nekem csak a szeme élt.
A szemét néztem,
azt kerestem bűntudattal
mintha hívna s beleremegtem,
hogy többé nem ereszt el.
Akkor se,
ha nincsen.
Templomból hazáig
és az Isten házáig elkísért anyám.
Bűnöst a büntelen.
Őt a hit vitte, engem a kétely
mert lázadni mertem
egy darab kenyérért
és tagadtam, tagadtam.
ne lássák rajtam,
hogy éhezem.
Most mégis,
ha kenyérillatú éhség gyötörne,
úgy örülnék újra minden falatnak,
mint akkor ott
az életre-haltak.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.30. @ 14:47 :: Seres László
