Az asszony néz maga elé, áldott állapotban befelé figyel, s vár. Még rövidek az árnyak, nem szőtte meg az este jótékony fátylát az alkonyat, hogy eltakarja őt séta közben. Férje nem kíséri, magányos a séta, párja fáradt, pihen. Lehet úgy harmincöt éves. Túlélte a második világháborút, későn kötött házasságot, boldogan várja gyermeküket, de életkora miatt a késői sétákat kedveli. Abban az időben, meg hát baráti körében is hamarabb szültek a nők. Kislányt szeretne, s gyors, fájdalommentes szülést, otthon. Tavasz van, jó illattal tele a koraeste, s ő óvatosan lépeget.
Már mindent előkészített. A csipkés kis ruhákat maga varrta. Mire pünkösd lesz, tologatni fogja azt a kocsit, melyet férje Újvidékről hozott, mert ott találta a legszebbet. — S a kiságy?
Az nem új, de különleges ajándék, közeli ismerőstől, valaha Ady Endre aludta benne álmát.
Múlik az idő, nőnek az árnyak. Elmúlt már pünkösd, mikor egy koraesti órában felsírt az újszülött.
— Kislány! — mondta a szülésznő — s milyen pici! Talán két kilós?
Nézegette az orvos is. Vizsgálta.
— Egészséges — szólt megnyugodva, s kezébe adta az édesanyának, aki boldogan mosolygott.
Valahol a ház másik szárnyában a nagymama keresztet vetett, s elmondott egy imát.
Új élet született. Sírt, hunyorgott a fénytől, fájt a hűvös levegő, a lélegzet, pedig még nem is tudta, hogy születése pillanatában magával hozta sorsát. Mozgékony csecsemő s kisgyerek volt. Egy éves korában kezdett járni, beszélni. Szerető család vette körül. Első szavait senki nem jegyezte, nem volt ez szokás akkoriban. Csak később tudott meg pár furcsaságot. A szomszédok gyakran kérdezték tőle:
— Milye van a cicának?
— Bajsza — akarta mondani, de a “j” mindig kimaradt belőle, s az a fránya “sz” olyan hosszúra sikerült. Sokáig nem is értette, min derülnek annyira, de érezte, hogy valami nem jó, s dacosan elfordította a fejét, ha kérdezték. Bizony pösze kislány volt, de abban az időben nem okozott ez problémát. Nem vitték akkor a kicsiket logopédushoz. Elmúlt, mint a gyermekbetegségek. Óvodás évei sem voltak, csak napjai. Szám szerint három sírós nap.
— Majd istolába elmegyet, az tötelező — mondta szepegve.
Boldog volt, hogy otthon maradhatott. Testvére nem született, játszópajtásai a szomszédban voltak. Nagymamájától esténként meséket hallott, meg régi történeteket. Első hallásra megjegyzett ő sok dolgot. Minden érdekelte. A csillagok neve, a számok, színek világa, a formák. Ha egyedül volt meséket talált ki társainak, sőt odáig merészkedett, hogy némely ismerős családi barátot tanítani akart írni, olvasni. Aki “tudott már” annak idegen nyelvet tanított. Csupa halandzsa szöveggel keltett derültséget.
De az iskola… Az nem tetszett neki. Úgy élte meg, mint elvesztett gyermekkort. Fegyelmezetten tűrte a rendet, de nagyon nehéz volt elszakadni otthonról, fél napra barátoktól, meséktől. Olvasni szeretett. Aztán talált barátnőt is az iskolában.
Eljött a nyári szünet ideje, amit együtt töltöttek. Számtalan gyerekcsíny járt a nyomukban. Naponta okoztak új, meg új gondot a másik nagymamának, a barátnő mamájának. Osztrák származású volt. Néha törve beszélt magyarul, ami nem jutott eszébe, azt furcsa szóval helyettesítette,”aztánból” — szokta mondani ilyenkor.
— Kislányok, kislányok, kész a sütemény, uzsonnaidő van, kézmosás! — kiabált a széles udvarra ahonnan előjött a két kislány fülig maszatosan, kacagva.
Egész selyemhernyó tenyészete volt “Aztánból” néninek, s ők naponta szedték az eperlevelet, figyelték a falánk hernyókat. Néha gyűlölték őket, mert sok levelet kellett gyűjteni. Egyszer dobozokba kerültek.
— Sötétben kell tartani őket, amíg elviszik, mert lesz belőlük valami, aztánból — igazgatta ősz fürtjeit a nagymama. — Szóval ide ajtót nyitni tilos lánykák! Megértettétek!
Ők meg futottak, épp versenyt, dehogy figyeltek.
Másnap kerékpározni akartak. A biciklik bent voltak a nagyajtós kamrában. Nehéz volt a széles ajtót kitárni, nem is találták meg azonnal, amit kerestek, pedig a napfény pásztázta világosságban jól látszott minden. Sok doboz egymás tetején. Ott mögötte a kis kerékpárok.
— Jaj, mit csináltok ott! — kiáltotta a nagymama —, aztánból nem megmondtam, hogy oda nem lehet! — s futott, hogy gyorsan becsukja az ajtókat. Alig tudták kimenteni a járműveket. Elment a kedvük a biciklizéstől. Úgy döntöttek repülni tanulnak esernyővel. Valami magaslat kellett. A nagy udvar végében üres épület volt. Oldalán létra. Féltetős épület, cseréppel fedve, előtte téglával borított, szabad terület. Ide kellett ugrani. Nyitva az esernyő, ugrás. Lassan kerültek elő, sántikálva, véres térdekkel, s persze volt két törött esernyő. No meg jajgatás, sebkötözés, furcsa módon ők nem jajgattak, pisszenni sem mertek.
Remek hely volt még számukra a padlás, sok titkával. Fél zsák dió. Innen került a süteménybe. Persze ez tiltott hely, de a nagymama délután aludt. Kalapácsot találtak diótöréshez. Lépcső vezetett fel a padlásra, szorosan a fal mellett. Négy-öt deszkányi elkerített hely az ajtó nyitásához. A deszkák közt réseket szélesített az idő. Ide helyezték a lapátot, erre gyűlt a dióhéj. “Aztánból” néni felébredt a kalapácsolásra, s kiabálni kezdett az ajtóban, pont a lapátnyi dióhéj alatt:
— Kislánykák, hol vagytok?
A kislánykák csendet intettek egymásnak, helyezkedtek a kis területen, meglökték a lapátot. Aztánból néni a ráhulló dióhéjból azonnal tudta hol annak.
— Feltörtétek a sok drága diót, haszontalanok! — kiáltozta piros arccal, dühösen. — Vége, vége a játéknak, tessék bemenni! Büntetés lesz! Most szó nélkül ülünk! — szigorúan betartotta ígéretét.
Később, ahogy növekedtek hűlt a barátság köztük. Két részre szakadt a csupa lányokból álló osztály. Egy kis csoport elit úgynevezett “úrilány”, s a többiek.
— Te is közénk tartozol — mondta a barátnője, aki tudott egyet s mást.
Ő nem akarta magázni, “Ön”-nek szólítani társait. Azt is szégyellte, hogy tízórainak krémest csomagoltak neki otthon, elajándékozta. Volt, akinek ebéd sem jutott otthon, őket — aki tehette — meghívhatta ebédre. Ő is gyakran hívott ebédvendégeket. Ilyenkor keveset evett, szégyellte magát, hogy náluk még a vendégnek is jut. Olyan furcsa érzés volt, nem tudta megfogalmazni. Először érezte meg az élet igazságtalanságát. Akkor még nem tudta, jó párszor fog még találkozni ezzel a ténnyel az élet dolgaiban.
– Folytatása következik –
Legutóbbi módosítás: 2010.01.15. @ 12:00 :: Sonkoly Éva
