Térképet nézek, fel-le, pásztázza a szemem, s megáll egy kék helyen. Adriai-tenger — olvasom újra, meg újra.
Képzeletem elindul. Vonaton ülünk, alig múltam húsz. Útitársunk ott szemben hófehér hajú, idős hölgy. Olyan múlt századból itt felejtett mozdulatokkal pakol.
— Nászutasok? — kérdezi kedvesen.
Összenézünk, s bólintunk. Úgy éreztük ez a kis füllentés nem bűn. Fél éve vagyunk házasok, lehetne még talán az is.
Semmiségekről beszélgetve kiderült, ő is Abbáziába utazik. Így mondta, a régi magyar nevén.
— Ott van a családi nyaralónk… volt — javította ki magát. — Ma már szálloda, ott a parton.
— Nem ott, de hozzá közel fogunk lakni — mondtuk.
— Igen — válaszolta, s elmerengett. — Ez most Jugoszlávia, de gyerekkoromban minden nyarat itt töltöttem. Szeretem a tengert! — sóhajtott.
Elárultam, én most látom először.
— Majd szólok, ha megpillantjuk. Akkor beleszeret, talán örökre – mondta.
Nemsokára feltűnt az a csodás kékség, ott egy pillanatra.
— Szép — mondtam, de nem éreztem azon kívül semmit, mint amit kimondtam. Pedig aznap este altatót zúgott a fülembe csendes morajlása, vágyat ébresztett bennem, hogy reggeli után első utam a partra vezessen. A végtelen kékség akkor bűvölt el először. Csak ültem a sziklán, s messze néztem, hallgattam, mit mondanak a hullámok. Hívtak, csalogattak messze, ameddig a szemhatáron összeolvad az ég s a víz kékje.
Azután Fiumében láttam az első mélyen merülő tengerjáró hajókat kikötni, indulni.
Sok idő telt el, mire újra találkoztunk. Dalmácia hűs vize, csodás partja a közeli fenyőkkel, sziklákkal feledhetetlen látvány volt.
Sokfelé lehet utazni, de mikor tervezni kellett abban mindig benne volt a tenger.
Az Égei-tenger homokos partján éreztem először azt a végtelen, hatalmas erőt, ami odaköt. Hogy része vagyok csak az életnek nem központja, csak valami apróság, aki onnan jött, s hatalmas ereje mindig visszahív.
A Földközi-tengeren tett hajóutam megértette velem a régi kereskedők kalandvágyó lelkét, végtelen szerelmét az egyetlen örök, hatalmas víz felé.
Árad a parton ki, vissza, mintha hívogatna. Ár, apály, ahogy a Hold akarja.
Alkonyati utazáskor koraeste nézem a Hold fényét, kerek arcát. Hív, csalogat, ezüst fényt csorgat felém, s messze, oda a tengerekre…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Sonkoly Éva
