Szilágyi Hajni - Lumen : Az idő kapui

Nyomtatás

Talán, ha a csend szólni tudna,
a fekete fehér volna,
a bús világ néha megsimulna
bezáródó két karodban.
Akkor talán éreznéd,
milyen árván megszületni.

A tetőtlen falakon az emlékek
indaként kúszva nőttek.
A lepkeszárnyú álmodók,
kitárt karokkal szélnek ereszkedtek,
csillagszálakba kapaszkodva
tűntek el nyomtalan a horizonton túlra.
Nem maradt mellettem
ki életet játsszon velem.
Se édes, se mostoha.

Talán, ha mezítláb jönnél utánam,
követnéd lépdelő árnyam,
és a felrobbant nap szilánkjain
rongyos koldusként rohannál.
Akkor talán sírnád,
milyen fájni csupaszon a fényben.

Gazdátlan házak mögé bújtam,
és úgy szorítottam két kezed,
mintha álmaim te vajúdtad volna.
Úgy kértelek, maradj velem,
de ujjaim görcsbe rándulva
az imákon, hitetlenül billegtek.
Vállamon álmodott a reggel,
a kékből kizuhanó időben
a holnapot láttam,
lebegő, holt-arcú angyalt,
és én féltem egyedül maradni,
úgy kértelek, vigyél haza.

Talán, ha lángok közé állnál,
nem halni, égni vágynál,
lobbannál helyettem kéjben, lázban
a hajnal-máglyán perzselődne szíved.
Akkor talán fájnád,
milyen hidegölelésben, árván.

Nélküled lépek át az évek halmain,
mögöttem fehér arcok fénylenek,
hétköznapok, ünnepek,
egymáshoz csendesülnek,
a fény szétcsorog az álmokon. 
Nálad vannak szárnyaim,
két kezem feletted verdesi a semmit.

Talán, ha visszaölelgetnél a nappalokba,
rongyaimra fércelnéd a reményt,
légbuborékok csendje hasadna,
a villanó éj beszakadna.
Akkor talán maradnál,
míg zuhog a csend odakint.

Könnyű lesz ma a levegő,
lépdel mögöttünk a tegnap,
széthullnak a hangok az időben,
pillanatot tör az éjfél…
Rohan az élet percmutatója,
már nincs vissza
se út,
se ember,
se híd.
A csend hangja elhagyja tenyered…
Istenem mondd,
átlépsz-e velem a kapukon túlra,
megőrződ-e bennem holnap is,
a játszani vágyó gyermeket.