Csenddé feszülő hangodba belekap egy idegen fényszél, hívogat, tapogat, szívedben matat, alád gyűrődik az üvöltő mély. Fals mondatok, félreértett érintések, múzsák, szerelmek, versek, ihletek, hamis füzér kezedben, igazgyöngysor feletted. Hervadó felhőkből szirmokat tép a hajnal, vérvörös rózsák sírnak a szélben, szeret, nem szeret, elbocsájtó üzenet, amulett leng egy kopott kereszten.
Ahogy a bús alkonyba hajló lombtalan fák a didergő télre, úgy nehezedik szívedre a világ fénytelen szürkesége. Kezedből tűnnek életed írt betűi, a vers csak egy festett álarc, rímekbe lengő álomfátyol, az idő arcodra vésett kettéhasadt fájdalom. Szavaidból felszakadó szívverésed verseidben pulzál, magadat látod az éjtükör fényében, vérvörös rózsák sírnak a szélben. Hitted, hogy lehetsz még a teremtés utáni tiszta csend, a világ előtt letérdepelő csupasz lélek, szemed mögé félelem nyújtózik, vakon harcolsz önmagaddal, fegyvertelenül a világgal, csillagokat lopsz, hogy visszatalálj, de csak néma köveket szorongatsz zsebeidben. Lépsz, futsz, elgörbült ívű utakra zuhansz, lábad alatt fájdalmasan hull szét a csend, körülötted sírnak az elhagyott fák, ágaikon fagyott jégangyalok csilingelnek.
Fájva fekszik köréd a csend, bújna hozzád, ölelne magához, de te mennél, indulnál zajjal, fénnyel, üvöltve, istentelen kegyelemmel, de hova – kérdi a csend, szívedre vési életed monogramját, vérvörös rózsák sírnak a szélben. Bűnöd ezer, vétked száz, feletted verdes riadtan a félelem, még nem vagy kész az életeddel, minden félig teljes, félig befejezetlen. Kusza rendezetlenségbe dobálod álmaid, szavaid, a múlt széttépett papírlap, kezedben gyűröd, hajtogatod, kibontod, majd elhajítod, mint Isten az életet.
A ház még mindig ott áll, ahonnan egykor elindultál, de megérkezni mégsem volt időd, mintha minden tűnne, s veszne fuldokolva égő nyarak ringó öléből. Hallod a dalt, írod a verset, előtted sárgulnak a falra szögelt évek. Csendet int a világ, burokban lélegez az idő, futottál, elestél, felálltál, túléltél sok halált, de a jövő már csak egy elképzelt villanás. Elmaszatolt kontúr táncol a tükörben, és egy kerettelen képben az utolsó csendélet, vérvörös rózsák sírnak a szélben, múló fények rongyaiba búvik csenddé metszett szíved.
Ma üres szavakkal gyilkol az éj, kilélegez, belélegez a gondolat, résnyire nyíló szemedben örvénylik az est, tegnapok vihara takargatja ki lázas tested. éjöblökben ring életed, álmaid hordalékát viszi a magányos víz, arctalan révész integet a végtelen óceánon, felszökő fénynek görbül riadt álmod, hozzásimulsz a hajnal kibontott szirmaihoz, szó a szóban csendesül, test a testre szótlan fárad. Arcodon éjszínű világ, tagadod Istent némán, írsz szerelmet, boldogságot, születést, halált, hogy menekülj a szökőártól, az előtted magasló hegyek omlásától. Költőnek szült anyád, de elkoptak a fehérlapra rajzolt betűid, embernek nevelt apád, most tanulsz a semmibe kapaszkodni. Tetőt húztál a semmi fölé, a falak összedőltek rég, haldokló árnyaid kezed közt csöndesülnek, lelkük feletted lebeg időtlenül. Rímekbe rejted életed, szavakkal takarod lelked, vérvörös rózsák sírnak a szélben, keresed a fényt, az utat, de már túl sok a sötét körülötted. Dér lepi be kezed, íveket hasítasz a kékfelhők széléről, az egyszervolt két part közé szögeled a reményt, hogy elérd az elérhetetlent, hogy ne csak ígéret légy, a felfele tartó csigalépcsőn, ne üres frázisokba rejtsd léted, a csordultig telt világban, hanem maradj bizonyosság születésben és halálban.
Csak most ne add fel, hisz’ ma is elért a reggel, éjszaka újra megtanultad, a csend-tükrébe dobált kavicsok zuhanását, az átkozott ölelések halálát, a folyók áradó csendjét, az égre nyújtózó fák szélbe kapaszkodó rendjét. Láttad az égi madarak suhanó szárnycsapását, talpad alatt érezted a homokszemek halk roppanását, légbuborékok közt lombosodott a hajnal, arcod tisztára mosta a hegyről zuhogó virradat. Hidd, van hova indulnod, egyszer majd rátalálsz a menedékre, mert hiába hullnak szavaid a földre, benned él, mélységek kráterében a kimondatlan szép, verseidben rak fészket az árva időt szerető fény. írj, ahogy benned fogant egykor az álom, s vajúdta levegőre a valóság, írj, míg ki nem zuhan kezedből a toll, míg húsig vetkőzik benned a költő, s csontig sír az ember, míg csöndben, sóhajban, minden szívverésben, néma kőben rejtve ott a mozdulat, az első és az utolsó, a születés és benne a halál.
…Ma még költőben él a vers, de holnap lehet versben hal a költő, vérvörös rózsák sírnak a szélben, vér cseppen Isten tenyerére…
Legutóbbi módosítás: 2010.01.29. @ 06:14 :: Szilágyi Hajni - Lumen
