*
Hosszú az út a bölcsek kövéhez,
nem övezik illatos virágok,
tarka színű,
napsütötte rétek,
az út mentén leégetett erdők,
emberi mocsokkal teli folyók,
kiszáradt,
felszántott búzamezők,
lassan haldoklik bolygónk.
Szemlesütve, megbénulva tűrjük
a hanyatló,
lezüllött világot,
emberfaló nappalokat emésztünk,
álmunkban látunk még nyíló virágot.
Haladunk a járatlan ösvényen,
siketítő zajok hasítanak fülünkbe,
tombolnak,
kikezdik dobhártyánkat,
szinte más dimenzióban találjuk magunkat.
A kövek várnak.
Hallanak.
Látnak.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.02. @ 17:47 :: Szulimán Eleonóra