A január végére már igencsak elbizakodottá váló tél teljes súlyával elfeküdt a patakvölgybe szorult falucskán. A hó ugyan még váratott magára, de a kis házat ölelő öreg fákon már hosszú szakállá nőtt a napok óta kitartó hidegben képződött zúzmara.
A madarak nem is vallatták kukac, báb vagy akár csak néhány picinyke pete után kutatva az ágakat, vesszőket. Teljesen az ablak elé lógatott madáretetőre, no és Bori eddig megbízhatónak mutatkozó lelkiismeretére hagyatkoztak. Nem is kellett csalatkozniuk, egészen máig. Most viszont hiába érkeznek a cinegék zuhanóbombázóként, a nagy meggyvágók meg csapatszállító repülőként az etető tálcájára, egy mákszem nem sok, annyi élelmet sem találnak. Pedig az idő már délfele jár.
Bori egyenes derékkal ül a fal felé fordított íróasztalnál, háttal az ablaknak. A feje sem mozdul, csak az időnként előre-hátra ingázó könyökeiből következtethetnek az okosabb madarak arra, hogy az, ott, egy élő ember. A tapasztaltabb öreg hímek persze érzik azt is, hogy egy nőnemű egyeddel állnak szemben, azaz háttal, de azt, hogy a hölgy reggel óta számítógépe klaviatúráját kopogtatja, és nem kukacot keres, még ők sem sejtik.
Bori nagy gondban van, de nem a konyhában takaréklángon gyöngyöző vasárnapi húsleves miatt aggódik. Az már órák óta eszébe sem jutott, csakúgy, mint az őt nap mint nap molesztáló, idősödő munkahelyi főnöke. Annak heves udvarlását — a sokéves gyakorlásnak köszönhetően — ügyesebben terelgette a családi fészek felé, mint kezdő puli a nyájat.
Az ura sem bosszantotta, pedig arra alapos oka lett volna. Tegnap, későn este is keresztben próbálta behúzni maga után biciklijét, a félig nyitott kiskapun. Végül az úton cirkáló rendőrök segítették beljebb húszezer forint bírság ellenében, amit majd négynapos közérdekű munkával kell megfizetni.
A rend türelmes őrei már a kocsma előtt felfigyeltek a kerékpárjára igen változatos akrobata mutatványokkal felszállni igyekvő családfőre.
— Ivott? — kérdezték, minden bevezető nélkül.
— Miért? Szerintetek ez tán lángossütő? — lendítette karját széles mozdulattal a kocsma felé, s ettől egy füst alatt el is terült a jeges aszfalton. Nagy nehezen felszállt, a rendőrök követték, a többit meg már tudjuk.
Borit a neten álnév mögött rejtőző, s az ott rendszeresen megjelenő írásait nyakra-főre pocskondiázó kommentelő idegesítette. A gyalázatos Irma — mert Károly bácsi Irma nénije után így nevezte magát a szemérmetlen — legutóbb már addig merészkedett, hogy talán legszebb verse alá a következő véleményt biggyesztette:
„Rímfaragás helyett inkább az uradra figyelnél, aki esténként biciklije kormányával összekaristolja az utca házait. Mindkét oldalon.”
Így aztán az egész délelőttje az Irma utáni eredménytelen nyomozással telt. Mire a kommenteket is megválaszolta, már húzták a levesnótát.
Monitorról végre leváló tekintete az ablak előtt himbálódzó etetőre esett. A madársereg értetlenül forgatta a fejét, lázasan kopogtatta a fából fabrikált tálcát.
Jézusom! — kapott a fejéhez Bori, s már ment is a kamrába a magokért.
Mikor a teraszon, kezében a zacskóval, a kis szétnyitható alumínium létra tetején egyensúlyozott, meghallotta a kerítés túloldaláról szomszédasszonya, Mari hangját.
— Úgy, úgy, csalogasd csak őket! Nálad esznek, nálam rondítanak.
Borit a hirtelen jött felismerés majdnem letaszította a létráról.
„Mari, Irma. Náluk is benn a net.”
Legutóbbi módosítás: 2010.01.15. @ 08:56 :: Takács Dezső
