Ragyogóan sütött a nap, felh?t sem lehetett látni. A gépen az ablak mellett ült, a szárny el?tt. Nem zavarta semmi a kilátást. Messzebb, egy pillanatra egy másik gépet látott, az orrfutója éppen elemelkedett a betonról. Folyamatosan haladtak az utasok a gép belseje felé, helyüket keresve s ? kíváncsian várta, ki fogja elfoglalni a mellette lév? üres helyet. Egy nyolc éves forma kislány megállt mellette, míg el?tte felpakolták holmijukat a csomagtartóba. Rámosolygott Kimre.
– Szia! Te is nyaralni mész? – Kérdezte vidáman.
– Szia! Igen.
A kislány még akart valamit mondani, de az édesanyja utolérte s bár Kimre mosolygott s biccentett hozzá, a kislányt tovább küldte. Lassan mindenki elhelyezkedett, utolsóként egy id?sebb hölgy állt meg Kim mellett s miután meggy?z?dött róla, hogy az ülés az ? helye elfoglalta. Kicsit fészkel?dött, apró kézitáskáját az ölébe tette majd a lányra nézett, kedvesen elmosolyodott s kezet nyújtott:
– Claire Morrison. Örvendek, hogy egy ilyen fiatal hölgy mellett ülhetek.
– Nagyon köszönöm, Kim Parker vagyok, és szintén örülök – s a mosolya ?szinte volt.
Még bemutatkoztak, alaposan szemügyre vette utastársát. Úgy gondolta, ez rossz szokása, de nem tudott leszokni róla. Láthatóan egy magára sokat adó, szolid eleganciával öltözött hölgy volt. Apró, törékeny kis teremtés. Fehér haja gondosan frizurába fésülve, látszott rajta a fodrász keze nyoma. Érdekl?déssel nézett körül, majd miután a stewardess elmondta és megmutatta a biztonsági intézkedéseket, becsatolták a biztonsági öveiket s a gép a felszállópályára kanyarodott. Kicsit elid?ztek, majd finom remegéssel meglódult a monstrum s a reptér épületei egyre kisebbek lettek, s a tetejük is láthatóvá vált. A föld rohamosan zsugorodott alattuk. Mindig újra és újra tudta élvezni ezt a látványt, ahányszor felszállt.
– Nyaralás, vagy valami más lesz az úti cél? – fordult újra Kim felé a hölgy.
– Pihenés nyaralás, bár én úgy gondoltam a saját ágyamban is megtehetném mindezt, az igazgatóm valószín?leg úgy gondolta, jobb, ha távol tud a munkámtól. Így biztosabb. És megkérdezhetem, hová tart mrs. Morrison?
– Csak Claire, ha kérhetem. A kisfiamat látogatom meg – s közelebb hajolt, mintha valami bizalmas dolgot közölne – ? a negyedik. Azért marad mindig a kisfiam, noha már jócskán feln?tt. Tudom butaság, de olyan mintha csak tegnap lett volna, ahogy sorban szépen megszülettek.
– És mind a négy fiú? – csodálkozott Kim.
– Úgy, bizony! Fiúk. – S míg ezt mondta látszott, hogy magában sorban látja ?ket.
– Négy fiú – sóhajtott a lány –, nem lehetett könny? felnevelni ?ket.
– Amikor Mark a legkisebb született, kicsit reménykedtem benne, hogy lány lesz de a sors másképp akarta. Az apjuk azzal vígasztalt, hogy majd hoznak lányokat a házhoz. Így is lett. Csak az én Markom várat, még mindig magára. De ha kérdezem, mindig csak azt mondja, hogy még nem találta meg az igazit, és csak nevet – legyintett.
– Legalább, nem csalódott…– révedt el nagyot sóhajtva Kim, s kipillantott az ablakon a gépet övez? fehér felh?paplanra.
– Valaki nagy fájdalmat okozhatott, ha így beszél kedveském – tette rá kezét Kim karjára Claire.
– Szó, ami szó, szívesen kihagytam volna – hangja most inkább szomorú, mint dühös volt.
Közben elérték az utazó magasságot, ki lehetett kapcsolni a biztonsági öveket. Miután mindketten megtették, kényelmesebben helyezkedtek el.
– Én talán kissé konzervatívan neveltem fel ?ket, de kicsi koruktól arra tanítottam mindet, hogy tiszteljék a lányokat. Mikor nagyobbak voltak, mindig viccel?dtek velem, ugrattak, ha papoltam nekik, ahogy ?k mondták, de amikor a lányokkal komolyra fordult a dolog, ?k is megkomolyodtak.
– Akkor bizonyára unokák is vannak – s Kim kissé oldalra csúszott az ülésen, s így Claire felé fordult.
– Nyolc unokám van. Az els? és harmadik fiamnál egy fiú egy lány, a másodiknál négy. Négy fiú – s elnevette magát.
– Négy fiú? – nevetett vele Kim is.
Mindkett?jüknek olyan jól esett ez a szívb?l jöv? nevetés. Aztán Claire közelebb hajolt:
– A fiam rá akarta beszélni a menyemet, hogy próbálják meg még egyszer, de ? azt mondta, hogy elég volt a kísérletezésb?l, azt a négyet is fel kell nevelni. Nem nyit magánóvodát.
Ezen aztán megint nevettek, majd Kim kissé elkomorult.
– Claire! Úgy mondta: unokám. Véletlen volt?
Az asszony elhallgatott kis id?re, arca megkeményedett s megrázta fejét. Kis id? múlva el?vett egy fehér, gondosan vasalt zsebkend?t táskájából, s megtörölte vele szemei sarkát.
– Négy éve… Négy éve hagyott itt, az apjuk – s még egyszer leitatta könnyeit.
– Nagyon sajnálom – simította meg karját a lány – nem akartam, fájdalmat okozni.
– Túl kell tennem magam rajta lassan – emelte tekintetét Kimre –, csak nagyon nehéz – s kissé elmosolyodott.
– Nagyon szépen élhettek – fürkészte a lány.
– Negyvenkét, csodálatos év… – merengett. – Igen. Szépen éltünk. Nem is lehetett volna másképp, négy fiúval – s most ismét nyugodt volt a hangja.
– De ugye nincs egyedül? – Kérdezte a lány kíváncsian.
Mindig ilyen volt. Ha valakivel szóba elegyedett, érdekelte a sorsa a mondanivalója. Úgy gondolta, lehet bel?lük tapasztalatszerzés nélkül tanulni. Most legbelül, kissé irigyelte Clairet. ? is nyugodt életr?l ábrándozott, csatározások nélkül. Abból elég jutott a tárgyalótermekben. Mikor kiderült Tom aljas árulása, a céges perben ellenfelének átadott információkkal, egy világ d?lt össze benne. Nem a tények miatt, amiért képes volt arra, hogy anyagi juttatások fejében ilyet tegyen, hanem azért mert rá kellett jönnie, hogy becsapható. Nem tudta azóta sem eldönteni, mi nagyobb, dühe vagy fájdalma a fiú miatt.
– Egyedül élek, de naponta van, aki rám nyissa az ajtót. A fiaim, az unokák az anyjuk. Segítenek, vagy csak leülnek egy kávéra, beszélgetünk. Hétvégén sokszor f?zök, és összejön a család. És természetesen Markról beszélünk, mert olyankor még jobban hiányzik – s már mosolygott, mint a beszélgetés elején.
Egy stewardess állt meg mellettük, s kedvesen kérdezte meg hozhat-e kettejüknek valamit? Üdít?t, esetleg valamilyen rövid italt, kávét. Kim miután megköszönte az érdekl?dést, úgy gondolta egy jó forró fekete jól esne, de mást nem kért. Claire szintén megköszönte, de nem élt a lehet?séggel.
– Szeszes italt. Az én Markom el is csodálkozna, ha megérkezünk, hogy alkohol szagom van – s kezével mutatta mintha inna, s nevettek mindketten.
Ahogy most ránézett a lány azonban úgy látta, mintha Claire álmos lenne, de nem kérdezte meg természetesen. Szórakoztatta a beszélgetés, jól érezte magát, de a kimerültség is jelentkezett újra. Ólmos fáradtság telepedett rá, gondolta, menthetetlenül legy?zi, ha nem tesz ellene valamit. Ezért is kérte a kávét, ami már a csészében g?zölgött, melyet a kezében tartott. Bele-belekortyolt, közben Claire nézel?dött, de egyre laposabbakat pislogott, végül lecsukódtak a szemei. A lány kinézett az ablakon. Elt?ntek a felh?k, ragyogó kék légben repültek. Alattuk az él? földgömböt látta. Eszébe jutott, mikor még középiskolás volt, esténként míg tanult, hányszor forgatta asztalán a földgömbjét álmodozva távoli tájakról, utazásról. Lenyitotta az el?tte lév? üléstámlába épített asztalkát, rá akarta tenni az üres csészét, de épp arra járt az el?z? stewardess s elvette t?le.
Újra Clairre pillantott. Békésen szunyókált. ? azonban nem ült kényelmesen. Már terhére volt a mozdulatlanság, a bezártság. Alig várta, hogy megérkezzenek. Kicsit fészkel?dött, próbált kényelmesebb pózt felvenni, de egy id? után feladta. Otthon mindig maga alá húzta a lábait úgy volt kényelmes, de ezt itt nem tehette ezért nyugton maradt. Lehunyta szemeit, s álmodozott mi mindennel fogja eltölteni a rászakadt rengeteg szabad id?t. A reptéren bérelt autó várja, így nem fog a tengerparton heverészni egyfolytában. A Dali múzeumot feltétlenül megnézi, határozta el még otthon. Végre eredetiben láthatja nagy kedvence festményeit. Felidézte a nappalijában f? helyet elfoglaló Dali reprót, Amerika felfedezését. Aztán olyan hirtelen szundított el, mintha átesett volna egy másik világba. Nem tudta mennyit aludhatott, rázkódásra ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, az els? másodpercben fel kellett fognia, hogy hol van. Aztán Clairre nézett arca ijedt volt és látszott, hogy ? is csak abban a pillanatban riadt fel. Rámosolygott, nyugtatóan.
– Dobál kicsit. Nem baj, nem kell félni.
– Elaludtam. Pedig nem is éreztem, hogy álmos vagyok. Otthon is el?fordul, hogy nappal a tv-t nézve el-el szundítok.
A gép újra megrázkódott. Kim kissé el?re hajolt, és ránézett a mellettük lév? sorhoz tartozó ablakra. Az ég látható darabkája sötét zavaros volt, s tisztán látott egy villanást.
– Egy vihar mellett haladunk. Gondolom, a széle elért bennünket. Hála Istennek nem a közepe felé tartunk.
Clairen nem látszott már nyoma sem, az el?bbi ijedtségnek. Kicsit közelebb hajolt Kimhez:
– Szerencse, mert kénytelen lennék mégis valami férfinak valót kérni – nézett cinkosan a lányra, mire az elnevette magát.
Mindketten nevettek.
– Ha a férje is ilyen mókás volt nem csak szép, de vidám is lehetett az életük… Nem akartam fájdalmat okozni, bocsásson meg! – Szabadkozott, rögtön.
– Nincs semmi baj. – Kipillantott az ablakon az asszony, s még a kinti világot fürkészte merengve folytatta. – Mikor bekövetkezik a tragédia, az ember egy ideig képtelen beszélni róla anélkül, hogy el ne sírná magát. És… megváltozik a hátrahagyott tárgyak értéke. Ami addig nem képviselt semmiféle értéket a világ legértékesebb dolga lesz. Mindenhez ragaszkodunk, ami az elvesztetté volt, akit szerettünk. Aztán ahogy múlik az id?, az emlékek kerülnek el?térbe, és az ember úgy gondolja, hogy meg kell becsülni az együtt töltött éveket, örülni kell a megélt boldogságnak mert olyan keveseknek adatik meg, hogy azt mondhatják vége van, de amire visszaemlékezhetek, az gyönyör? volt. És akkor egy kicsit könnyebb. Akkor olyan, mintha csak elutazott volna valahova, ahová majd követjük egyszer.
Kim hallgatta ahogy beszélt, és a lelkét égették Claire szavai. Nemrég még abban reménykedett, hogy Tommal olyan életet élnek majd, mint amir?l a másik asszony mesélt. Míg átérezte, amit ? megélt megfogalmazódott benne is, hogy Tom nem egyszer?en a szerelmet, hanem annál sokkal többet, a mindent jelentette számára. Mintha hirtelen megvilágosodott volna. Hát ezért fájt annyira! Úgy elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre, hogy beszéde végén Claire mégiscsak szétmorzsolt szemei sarkában egy-egy könnycseppet. Sokszor fájdalmas dolgokat tud az élet produkálni. De ezt valószín?leg azok tudják a legjobban, akik a boldogságot veszítik el. Az anyagi dolgok pótolhatók, de van, ami soha többet.
Gyengéd érintést érzett, a karján. Claire keze volt.
– Nagyon szerette? – tekintetében egyszerre volt érdekl?dés, és vigasztalás.
Kim meglepve nézett rá, röviden felnevetett, de szemei megteltek könnyel, s nagyot nyelt.
– Még annál is jobban… – letörölte arcát, és abban a pillanatban meg is keményedett. – Nagyon szerencsések a fiai.
– Igen. Szeretni tanítottam, tanítottuk – javította ki magát gyorsan – és ezzel, a lehet? legsérülékenyebbé tettük ?ket.
– Megkérdezhetem, Mark mivel foglalkozik, hogy ilyen messze került?
Claire elmosolyodott, ahogy a fiára gondolt, és ebben a mosolyban ragyogott a szeretet:
– Mark a tengert kutatja. Vagyis azokat a dolgokat, amik benne élnek. Ott talált állást. Messze van, de szeret ott élni – s arca megint huncuttá vált – csak attól tartok, hogy végül egy halba fog beleszeretni.
– Azért talán azt mégse – s újra mindketten nevettek.
Közben maguk mögött hagyták a viharzónát, ismét szikrázóan sütött a nap s a gép simán szántotta a kék eget, fehér barázdát hagyva maga mögött. Teát kértek s kaptak a stewardesst?l, s szinte egyszerre néztek az órájukra mikor megszólalt a kapitány s közölte, hogy rövidesen leszállnak, s további jó utat kívánt mindenkinek.
– Mi a foglalkozása, kedveském? – fordult ismét a lányhoz, míg becsatolta biztonsági övét.
– Jogot végeztem, és most egy hatalmas cég jogászaként dolgozom. Egy nagyon nehéz peren vagyunk túl, és az igazgatóm jutalomból küldött el egy hónapra.
– Az jó, ha megbecsülik az embert, nem csak a munkáját.
– Igen. Úgy gondolom, jó helyen vagyok.
– Az már fél boldogság. Nagyon fontos. Az ember a fél életét a munkahelyén tölti. Ha ott jól érzi magát, a másik fele is könnyebb lehet.
– Igen. Ha nem szeret bele senkibe, az ott dolgozók közül. Soha többet.
Alig érezhet?en egy leheletnyi zökkenést éreztek, s a gép földet ért.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Tara Scott
