Ébredezni kezdtem. Az álom és az ébrenlét határán billegve, ahol az ember mindent elhisz, a szemem félig nyitva, de még homályos a kép. SOS – látom egy piros, fényes képben.
– Mi van? Mi az, hogy SOS? Hol vagyok? – töredeznek a gondolataim.
Aztán kitisztul a kép. A rádiós ébreszt?óra szögletes számai között meglátom az ötös, és a nulla között a villogó két pontot. Megértem. Öt óra, öt perc. Mmm… – nyögöm, nyöszörgöm elnyújtva, nyafogva, mérgesen. Még másfél órát aludhatnék… De mögöttem döngve becsapódik álomország nagykapuja. Ekkor érzem meg, hogy valami iszonyú súllyal nehezedik rám. Leszakadt az álmennyezet? Vagy, mi… – gondolom, de ekkor a „súly”, dorombolni kezdett.
– Hopika! Szállj le rólam légyszíves, szeretnék megfordulni – mondom, s mozdulok, mire ? elkezd rajtam nyújtózkodni, s nyugodtan ásít. A kezemmel lassan tolni kezdem, mire lustán, lassan végre felkel, és kezd lemászni. Még mindig nem tudom, miért ébredtem fel. Végre megfordulok, hanyatt fekszem. Hopi mellém bújik, s tovább dorombol. Neki csak az a lényeg, hogy hozzám érjen. Aztán hirtelen egy marok ragadja meg a szegycsontom. A fájdalomtól, nagyleveg?t veszek, talán védekez? reflex. De nem ereszt. Makacsul fogja. Egy nyílvessz? fúródik valahova a szívem fölé. Aztán még pár nyíl belém fúródik, s kevés a leveg?. Majd váratlanul lazulni kezd. Enged a marok, s a nyílvessz?k is elt?nnek. Tehát, erre ébredtem. Valószín?leg így ment ez már egy ideje. Hanyatt fekve maradok, ilyenkor ez a legjobb. Olyan jó lenne aludni – gondolom, s oldalra fordulok. Hopi abban a pillanatban felmászik az oldalamra, s elnyúlik rajtam. Kis id? múlva újra jön a szorítás, és azonos id?közönként, a nyílvessz?k is, talán valamivel kisebbek. Most gyorsabban fordulok meg, a macska mintha segíteni akarna, leugrik, most nem id?zik ? sem holmi nyújtózással. Hirtelen hatalmas sóhaj szakad ki bel?lem. Kevés az oxigén a szervezetemben, annak a jele. Igyekszem nyugodtan feküdni, nem mozdulni. Autó megy el a ház el?tt, lámpája bevilágítja a plafont. Elfordítom a fejem, s az órára nézek. Fél hat. Dolgozni ment, én meg pont egy órát alhatnék még. De nem megy. Aztán azon is meglep?dök, hogy ilyen gyorsan megy az id?. Nem akar jobb lenni. Bujkáló, hányingerszer? érzés párosul az eddigiekhez. „Jaj, ne! Most akar beugrani?” Ez az érzés a tachikardiás rohamot szokta megel?zni. Feszülten várok. Tudom, hogy ez sem jó, de ki tudná nyugodtan várni az elkövetkez? perceket? Újra gyengül a szorítás, és elmaradnak lassan a nyilak is. De az érzés megmarad, ami azt jelenti, hogy még nem múlt el a veszély. Alvásról már szó sem lehet, konstatálom, s várok. Egy-egy pár másodperces extra futam színesíti, a helyzetet. Erre mondták, hogy ez közvetlen életveszély a ritmuszavarommal, mely velem együtt látta meg a napvilágot. Kihúzom fél hétig, végül dolgozik, mint egy g?zgép, de megmarad a ritmusában. Lassan a hányingerrel párosuló rossz érzés is elmúlik. Lejövök az emeletr?l. Kiengedem a kutyákat, kicserélem a macskák alomjait a kazánházban. Mire végzek, lejön a férjem is. Látva rajtam, hogy nem vagyok túl jól, letol, amiért nem ébresztettem fel. Azt válaszolom neki, hogy pár nap múlva újra vidéken tölti a hetet, én egyedül maradok, és akkor is el kell végeznem ezeket a dolgokat, amikor így vagyok. Éppen azért kellene ilyenkor rá hagynom, mondja ?, és tudom, hogy igaza van. Addig jár a korsó… Tudom. De ez is benne van a pakliban, a lehet?sége velem született, ahogy már említettem. Halálosan fáradt vagyok. A konyhába megyek, egy pohárba vizet engedek a kávénak. Leülök, beteszem a mellettem lév? mikróba. Közben a férjem is vizet forral, de ? a gázon, mert teát f?z magának. Felállok, el?veszem a kávét, visszaülök. Az édesít? fölöttem van a polcon. Újra felállok, kanalat hozok, leülök. Aztán kimegyek az el?szobába a kombi h?t?höz, a tejért. Ahogy megfordulok, hogy visszamenjek, meglátom magam a tükörben. A bal szemem alatt barnás alkony húzódik. Messzir?l úgy nézhet ki, mint egy kocsmai verekedés után. Leülök, a férjem nem bírja tovább. Javasolja, hogy maradjak a helyemen, s ? elkészíti a reggelimet. Közben kortyolgatom a kávét. Kérdezi, mit ennék? Enni? – gondolkodok. A kávé sem esik annyira jól, nem vagyok éhes, a hátam közepére sem kívánok semmit, de a cukor miatt ennem kell. ? várakozón néz rám. Egy kevés szalámit kérek, kevés kenyérrel. Elfogy a kávém, s érzem, hogy az id? valahogy mintha lelassult volna körülöttem. Bambulok, letompultak az érzékeim. Kint is vagyok, bent is vagyok. Elmosódottak a határaim. Leteszi elém a tányért, rajta az étellel, megköszönöm, de minden automatikusan történik. Valaki van bennem, mert nem én nézek ki a fejemb?l. Kiszorultam. Beveszem a gyógyszereimet, hátha jobb lesz. Megeszem lassan a reggelim, de mintha kívülr?l látnám magam. Lebegek lét, és nemlét között. Jó is lenne, kicsit elszabadulni, és csak akkor visszatérni, amikor jobb lesz. De a testem meghajol a gravitáció el?tt, s nem enged. Párom elveszi el?lem a tányért, és poharat, elpakolja. Máskor soha nem engedem, ez az én dolgom, de most én nem vagyok itt. Elrendezi a mosogatnivalót, s közben visszafordul.
– Nem kell f?zni, b?ven maradt ebéd tegnapról, ki lett mosva minden, pihenj le.
Vitatkozni sincs er?m, led?lök a nappaliban, s bekapcsolom a tévét. Fázom, mint ilyenkor mindig, hiába ég jó t?z a kandallóban. Magamra húzok, egy plédet. Valami dokumentumfilm megy az adón, amire kapcsoltam. A II. világháború a témája. A partraszállás részleteit mutatják, képekben. Rohamsisakos, borostás, sáros fiatal fiúk mosolyognak szélesen a filmfelvev?be. Integetnek, némelyeknek cigaretta lóg a szájában, van amelyik „V” bet?t formál mutató, és középs? ujjából. Elnézem ?ket. Ebben a pillanatban, mikor a kép készült, csak a felvev? volt a fontos. Esetleg eljut a felvétel a mozifilmek el?tti híradókban az otthoniakhoz, gondolhatták. Kicsi id?re kiestek a háborúból, míg a filmfelvev? zúgott. Aztán újra felugattak a fegyverek. S az el?bb mosolygó arcok, talán a következ? percben sárba temetkezve, egyedül, elhagyatva hagyták itt az életet. Golyótól, vagy repeszt?l sérülve. Elgondolkodom, miközben híreket mond a bemondón?, s a meteorológus a végén frontról beszél. Vajon ki, hol dönti el, hogy kinek jut pár fiatal év, mely egy háborús front közepette ér véget, és kinek hosszú, boldog, családdal, minden egyébbel? Front. Ez is, az is, amelyikr?l az id?járás szakért?je az imént beszélt. A magyar nyelv játéka. Egy azonban közös mindkett?ben. A remény, hogy a mai napot is túléljük. Mikorra vége a filmnek, csodálkozva tapasztalom, hogy lassan újra érzem a határaimat, és lassan az agyam is újra engem szolgál. El?veszem a laptopot, bekapcsolom, a „W”-re kattintok. Megnyitom, s felírom a címet: Front.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.10. @ 13:57 :: Tara Scott
