A hipermarket parkolója, zsúfolásig megtelt. Két nap múlva Karácsony, az utolsó roham az ajándékokért, finom ünnepi falatokért. Már a parkolóban mérgel?dtem, mert szokás szerint az összes mozgássérülteknek kialakított parkolóhely foglalt volt, holott csak egy-két ott állón láttam a matricát. Az egyikb?l kiállt egy autó, de hiába indexeltem, abban a pillanatban befordult oda egy terepjáró. A harminc körüli férfi frissen, ruganyosan pattant ki bel?le, s már zárta is. Szólnom kellett volna, de magamban legyintettem. Ha látta a felfestést és odaállt, fölösleges a szó.
Természetesen, a következ? sor végén találtunk helyet. A kocsival azonban szerencsénk volt, a sorban éppen kipakolt egy család, és felkínálták a négykerek?t. Belekapaszkodtam, így könnyebb volt mennem. A bejáratnál be kellett sorolnunk, hirtelen felötlött bennem, hogy nem tudnám-e mással pótolni az ünnepi vacsorához hiányzó dolgokat? Válaszom a saját felvetésemre lehangoló volt. „Hát, akkor haladjunk, beljebb”- gondoltam. Volt id?m, így nézel?dtem. Nagyon sokan családostól araszoltak a konzolok között, akik egyedül voltak jobban haladtak.
Közben gondolkodtam, nehogy kimaradjon valami. Az ajándékozás öröme, ha eltaláljuk szeretteink vágyának tárgyát, itt azonban már másról volt szó. Kisebbik lányunk az év vége felé költözött össze párjával, és úgy gondoltam, hogy a szeretet ünnepét töltse együtt a két család. Szerettem volna, ha mindenki jól érzi magát azon az estén, és izgalommal készültem többféle étellel. El?vettem kabátom zsebéb?l a puskámat, egy jegyzetpapírra vetett felsorolást, a hiányzó cikkekr?l. Újabb bosszúság. Ismét átrendezték az üzletet, semmi nem ott volt, ahol addig találtam. Hiába terveztem meg a konzolok közötti utat, össze-vissza csalinkáztunk a sorok között. Fáradtam, és a lábam is egyre jobban fájt. Eszembe jutott a három évvel ezel?tti Karácsony, amikor huszonharmadikán délután, egy boltból kilépve adta fel protézisre váró térdem, s én a bejárattól két méterre vártam, hogy férjem a zárás el?tt fél órával vásárolt járókeretet letegye elém. Elnevettem magam, mert a fájdalmon túl, amit a másik térdem okozott, az jutott eszembe, hogyha újra a keretre szorulnék a távozáshoz, micsoda galibát okoznék. Gondolataimat megosztottam a férjemmel, s miután együtt nevettünk, megnyugtatott, hogy abban az esetben inkább szerezne egy áruszállító kocsit, és kitolna az üzletb?l. Miután er?sen vizuális vagyok, ez némileg felvidította a várakozás perceit. Keresztül-kasul járva az üzletet – miután beálltunk az egyik pénztárhoz haladó sorba – sajnálattal láttam, mennyi kisgyermek van a várakozók között. Volt, amelyik az ujját szopva csendben nézel?dött, egy másik valamiért sírt, a szülei próbálták vigasztalni. Órám nem lévén, a telefonomra pillantottam. Fél tizenkett? volt. A kicsiknek ebédid? lassan, utána alvás járt volna. De nincs mindenhol a közelben nagyszül?, aki besegíthetne ilyenkor.
Míg várakoztunk, egy-egy hiányzó apróság még eszembe jutott, párom beszerz? körútra ment. Pár perc múlva mögöttem hallottam a „cs”-t felhangozni, ez a „csillag” megszólítás rövidítése, ami bárhol, bármilyen zajban hallható, így a családunk „hívójele” lett. Hátranéztem, valamit mutatott. Nem láttam mi az, de úgy gondoltam, ha ? szükségesnek tartja, én rábólintok. Míg így tettem, megláttam, hogy közvetlen mögöttünk egy fiatal pár várakozik, a férfi vállára borulva egy kisfiú aludt, egy-, másféléves forma. Az el?ttünk állók is láthatták, és arra gondoltam, talán valakinek eszébe jut, hogy el?re engedje ?ket. A férjem visszajött, és lassan már csak egy család volt el?ttünk a pénztárnál. Hátrafordultam.
– Többet nem tudok segíteni sajnos, de jöjjenek elénk! – mondtam, s félreálltam a kocsival, hogy helyet tudjunk cserélni.
Az asszony és a férje hálásan mosolygott rám, és megköszönte.
– Igazán nincs mit – mondtam, s beálltam mögéjük.
Ahogy elhaladtak, mi is felpakoltuk a termékeket, s megkértük a pénztárosn?t, hogy csak szatyrokat adjon, mert mi pakolni szoktunk. Így hamar végeztünk, s miután kölcsönösen boldog Karácsonyt kívántunk, igyekeztünk miel?bb elérni a kijáratot. Már részben elrendezkedtünk a csomagtartóban, mikor a fiatal pár tolta felénk a bevásárló kocsit. A kicsi még mindig aludt az apja vállán. Kiderült, hogy nálunk két autóval feljebb parkoltak. Barátságosan mosolyogtak, még egyszer megköszönték, hogy elénk engedtük ?ket, mire én azt válaszoltam, hogy „nekünk ez még természetes.” Majd kellemes ünnepeket kívánva egymásnak, elköszöntünk. Még hallottam, miközben beültem az autóba, ahogy a férj sóhajtva megjegyezte a feleségének: „Hát igen. Vannak, akiknek ez még természetes.” Ezen elgondolkodtam.
Annak idején, amikor nekünk voltak kicsik a gyerekeink, valóban természetes emberi viselkedés volt, hogy orvosi rendel?ben, üzletben mindenhol el?re engedték a kisgyermekes szül?ket. Az is, hogy a buszon átadták helyüket, a várandós kismamáknak. Err?l eszembe jutott, egy nemrég történt eset. Éppen orvosi rendel?ben várakoztam, s jóval utánam egy fiatal anyuka jött a kisfiával. Sokan köhögtek, tüsszögtek. Az enyhe id? kitermelte a betegséget. Mikor sorra kerültem, szóltam az anyukának, hogy menjen be a kicsivel. Legnagyobb meglepetésemre éppen egy korosztályomba tartozó hölgy jegyezte meg, hogy mindenki beteg, és a sorára vár. Valami hasonlót mondott. Erre én felé fordulva megkérdeztem, ha az ? unokájáról lenne szó, akkor is így reagálná le a dolgot? Fülig vörösödött.
Mi változott? A gyerekek másolják, a feln?ttek viselkedését. Mire tanítjuk ?ket? A médiákban naponta beszélnek az emberek egymástól eltávolodásáról, a közömbösségr?l. Nem lehetne újra kezdeni az alapoknál? Az úton hazafelé arra gondoltam, hogy a távolabbi nagyvárosban, ahol a lányunk a férjével és három kicsi unokánkkal él, vajon van-e, aki el?re engedje ?ket a sorban?
Legutóbbi módosítás: 2010.01.02. @ 15:43 :: Tara Scott
