Mintha álomból ébredt volna, most döbbent rá, hogy mit tett. Ellopott egy gépet, megszegett egy csomó szabályt a légi közlekedésben. Mire ezt végiggondolta, Tom állt mellette. Szólni akart, de lihegve odaért a köpcös is, s bár nehezen kapott leveg?t, lelkesen nyújtotta kezét a n? felé. Erica kissé ijedt és kábult volt a fáradtságtól, azt sem értette, hogy miért nem veszekszik vele ez az ember, így bizonytalanul ? is nyújtotta a kezét.
– Asszonyom! – bemutatkozott.
Nem értette, milyen nevet mondott, közben Tomra nézett, majd vissza a férfira, s hogy látta harag helyett a mosolyt, még jobban zavarba jött.
– Ne haragudjon! Nem tudom, mi történt velem! Nem bírtam ellenállni az érzésnek, fel kellett szállnom! Nagyon sajnálom!
A férfi elhárító mozdulatot tett kezével: – Dehogy haragszom! Pont maga kell a csapatunkba! – de miel?tt folytathatta volna, Tom arrébb tolta:
– Mi volt ez?! Hogy gondoltad, hogy egyszer?en fogod magad, és… – eszébe jutott a kép – … és az a fotó! Mi ez az egész?!
Erica ijedten nézett Tomra, a férje még soha nem emelte fel a hangját vele szemben. És milyen fotó? Mir?l beszél? Válaszolni akart, de most a köpcös tolta félre Tomot. Még mindig lelkes volt:
– Ahogy mondtam! Versenyezhetne a csapatunkban!
Tom megfogta a férfi karját:
– Beszélhetnék a feleségemmel?! – dühös volt. – Ha valami kára keletkezett, természetesen megtérítem! Keressen meg! – azzal a kezébe nyomott egy névjegykártyát. – De most, kérem, hagyjon minket beszélni!
A férfi csalódottan odébbment, aztán meglátta, hogy Roberték épp odaérnek. Eléjük ment, s megkérte ?ket, hogy írják fel nevét és a telefonszámát, s majd adják oda Ericának.
Rebecca felírta s a táskájába tette a papírt. A férfi pár szóban elmondta, hogy van egy csapata, versenyeken vesznek részt, s pont egy ilyen remek, gyakorlott pilótát keres. Rebecca csak félig figyelt rá, közben Tomot és Ericát nézte. A férfi észrevette, és miel?tt elköszönt, a lelkére kötötte az asszonynak, hogy ne felejtse el átadni Ericának a papírt. ? biztosította, hogy nem felejti el, s elköszöntek, és odamentek Ericáékhoz.
– Alighogy túléltél egy balesetet! És… És egyáltalán… Miért nem mondtad el, hogy már régen ismered Robertet? Az a kép… Vagy tíz éve készült!
Erica jóformán azt sem tudta, hol van, olyan fáradt volt, majd összeesett, még az események hatása alatt volt, és egyre csak záporoztak rá a kérdések. De most megrémült. Robertet csak a baleset óta ismerte. Hiszen már emlékezett mindenre, ami a karambol el?tt történt. Vagy mégse? Kezd?dik elölr?l?
– Miféle kép? Nem ismertem Robertet!
Rebecca odalépett hozzájuk.
– Várjatok! – s el?vette a képet. Tom kivette a kezéb?l, s Erica elé tartotta.
– Ez! Nem mondtad, hogy repültél régen!
Erica elvette a képet. Meglepetésében szélesen elmosolyodott: – A századunk! Ez a mi századunk! Honnan van ez a kép?!
Tom visszavette, megnézte, de nem értette, hogy felesége mit mond. Megfordította. Meglátta a dátumot, és az Ericának vélt fiú mellett a nevet, a kereszttel, és a hozzá tartozó dátummal.
Felnézett. Zavart volt.
– Nem értem! Mi ez?!
Rebecca a vállára tette a kezét nyugtatólag.
– Tom! Ez a kép valóban 1944-ben készült.
Erica visszavette a képet. Megsimogatta. Odalépett Roberthez.
– Hát, szervusz John! Látod? Mondtam, hogy egyszer volt egy ugyanolyan ember, mint Te!
Tom meg akart szólalni, de az olasz bemutató kötelék kilenc gépe felemelkedett, s a zajtól megint nem hallották egymást. Rebecca közelebb hajolt hozzájuk, de így is kiabálnia kellett.
– Menjünk el enni valamit, és ott elmesélünk mindent!
Lassan elindultak. Erica alig várta, hogy végre beülhessen a kényelmes hátsó ülésre. Tom az asszony mellé ült, de egész id? alatt egy szót sem szólt. Dühös volt, halálra idegesítette magát, és kiderül, hogy Erica tud repülni. Nem értette, hogy ? miért nem tudhatott az egészr?l, és a kép… és nem értette az egészet. A képen egy fiú van, mi köze Ericához?
Erica úgy érezte magát mellette, mint egy megszeppent gyerek, aki nem is érti, hogy miért haragszanak rá. Sajnálta, amit tett, de benne maradt az öröm is, a földt?l való elszakadás öröme. Kíváncsiság türelmetlenkedett benne, hogy került a kép Rebhez? Alig várta, hogy megérkezzenek.
Aztán barátaik rendre elmesélték kirándulásukat és a kép történetét. Egy étterem sarkában húzódtak meg, s még vártak a megrendelt ételekre, Erica újra el?vette a fotót, és sorolta a neveket. Robertre nézett, s hirtelen elkapta róla a szemét.
– John! Szegény! Egy hónappal sem élt túl.
Tom még nem akarta elhinni a történteket, minden, amit tudott az életr?l, értelmét vesztette, tiltakozott ezek ellen a misztikus dolgok ellen. Már lehiggadt, és feleségét nézte. Most olyan távolinak t?nt. Olyan elérhetetlennek. Mi történik velük? Megrémült ett?l az érzést?l. A balesete után, ahogy visszatért az emlékezete, örült, hogy nem változott a személyisége. Ki volt ? most? Milyen dolgokról beszél? Félt, hogy ezek az emlékek közéjük állnak. Annyira lefoglalták gondolatai, a félelmei, hogy megrezzent, amikor Erica békít?leg megfogta a kezét.
– Tom! Nyugodj meg! Nem változott semmi!
– De hát ez lehetetlen!
– Lehetetlen? Elmondtuk nektek, hogy került hozzánk a kép. Képzeld el Robertet, mikor Jack odament hozzá, és Johnnak hívta, mint Erica, mikor el?ször látta. Vagy amikor ránézett a képre. Gondolj bele, mit érez Erica, aki emlékszik is mindenre!
– Reb! Már nyilván nem haragszom Ericára. Csak félek a változástól. Hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen.
– Erica! Van még pár kép nálam. Nem tudom, odaadhatom-e?
– Miért? Mi van rajtuk?
– Lehet, hogy fájdalmas lesz!
– Látni akarom ?ket, Reb! Légy szíves!
Rebecca el?vette a régi fotókat. A fels?n a szülei voltak.
– Mama! – mondta, és elfutotta szemét a könny. – Drága mama és papa! Hogy szerettek! És hogy féltek, mikor bevonultunk! Soha többet nem láttam ?ket. – A másik képen nevetett, de még folytak a könnyei. – Itt vagyunk! – mutatta Robertnek. – Nézd! Hogy néztünk ki!
Robert mosolygott, és látta, hogy olyan a fiú, mint ? gyerekkorában, de ehhez a képhez és az eseményekhez nem f?zték emlékek. Mire jóllaktak, a kedélyek is lecsillapodtak. Mikor kiléptek az étteremb?l, Tom megfogta Erica kezét, s maga elé fordította. Reb és Robert elindult a kocsi felé. Robertnél volt a kulcs, a reptérr?l is ? vezetett, látva Tom állapotát. Beültek az autóba, hagyták Ericáékat nyugodtan tisztázni a helyzetet.
Erica Tom el?tt állt, és egyenesen a szemébe nézett, ami már nem villámlott haragosan, újra tele volt melegséggel.
– Bocsáss meg, hogy goromba voltam veled! Nagyon megijesztettél. Azt hittem, hogy véletlenül indult el veled a gép. Fel sem fogtam, csak most, ahogy visszagondolok, hogy gyönyör?en repültél!
– Köszönöm. Nem haragszom. Jogos volt a haragod. Én sem tudom, mi történt velem. Beültem, és magukkal ragadtak az emlékek. Muszáj volt felszállnom! Örülök, hogy féltesz.
Tom magához ölelte. Olyan jó érzés volt. Elindultak az autó felé, Rebecca kiszállt, megállt az autó mellett a túloldalon. Örült, hogy szent a béke. Ericán látszott, hogy nagyon fáradt, de már újra vidáman szólt.
– Rebecca! Hogy köszönjem meg, hogy megtettétek ezt értem? Most már biztos, hogy nem az agyammal van baj! Tudod, hogy nekem ez mennyire fontos?!
– Igen, tudom. Ez, és a kíváncsiság hajtott, mikor elindultunk.
Mindannyian fáradtak voltak, megbeszélték, hogy visszamennek a szállodába.
Tom lerogyott a franciaágy szélére, Erica mellé ült.
– Miért pont velünk történt ez?
– Tudom, nehéz ezt az egészet felfogni! Én sem tudtam a képekr?l, látod, azt mondták Rebék, hogy nem akartak megzavarni vele, még az emlékeim vissza nem térnek. Nem tudtam az érzésnek ellenállni, fel kellett szállnom, de Reb tudta, és te is tudd, hogy soha nem tennék olyat, amivel veszélybe sodornám a gyerekünk életét.
Tom hirtelen felállt, Erica követte. Egymással szemben álltak. Tom kicsit hátrébb lépett, hogy jobban lássa az asszonyt. Még nem volt biztos benne, hogy jól értette, amit hallott, de szája szegletében kis mosoly bujkált reménykedve:
– Mit mondtál?
Az asszony felnézett rá, szeme ragyogott, mint a gyémánt.
– Csak azt, hogy a gyerekünk ott fent is tökéletes biztonságban volt.
– És ez már biztos? Tényleg gyerekünk lesz?
– Ez egészen biztos. Itt akartam elmondani neked, igaz nem így!
Tom felkapta az asszonyt, és körbefordult vele!
– Istenem! Mióta vártam ezt a napot!
Lassan, óvatosan tette le, mintha attól félne, hogy elejti.
– Ugye nagyon fogsz vigyázni magatokra?!
– Ne félj! Kaptam egy második esélyt. Nem szúrom el! Ez ajándék a sorstól, amit meg kell becsülnöm.
Vacsora után Robert és Rebecca bekopogott ajtajukon, Erica nyitott ajtót.
– Gyertek, már vártunk benneteket! – mosolygott. Még fáradtan, de a kedvesen fogadta ?ket. Mikor a két asszony egymás mellé ért, Rebecca odasúgta:
– Megmondtad?
Erica bólintott, és kacsintott hozzá.
Robert azonban tekintetével elkapta a jelenetet, és csipkel?dve megkérdezte:
– Miféle összeesküvést sz?tök, lányok?!
Rebecca átölelte a derekát:
– Úgy néz ki, hogy mi is keresztszül?k leszünk! Azok leszünk, ugye? – nézet a másik párra.
– Hát persze! – mondták egyszerre.
– Szívb?l örülök! Igazán! – mosolygott Robert, s pezsg?t akart hozatni a szobaszolgálattal, de Erica közbeszólt:
– Ne most, kérlek! – Robert visszatette a telefont. – Ne haragudjatok. Nehéz volt ez a nap; majd otthon megünnepeljük!
– Persze! Bocs! Magatokra hagyunk benneteket, hogy pihenni tudjatok!
– Nem! Ne menjetek el! Jó, hogy itt vagytok velünk!
Az asszonyok egymás mellé ültek, Tom poharakat, gyümölcslevet tett az asztalra, és leült Robert mellé, szembe velük.
Rebecca felvett egy poharat, ivott két kortyot, majd a maradék narancslevet visszatéve Ericára nézett:
– Ne haragudj, hogy nem mondtuk el az utunkat és a képeket. Nem akartuk végleg eltitkolni, úgy beszéltük meg, hogy tudni fogjuk, hogy mikor kell megtudnod. Ez a nap ma jött el.
– Nem akartuk megzavarni a gyógyulásod! –egészítette ki Robert.
– Megértem, és köszönöm. A féltést és az ?szinteséget is. Örülök a képeknek.
– El fogtok menni oda? – kérdezte Rebecca.
– Ha Erica el akar menni, természetesen elmegyünk.
– Nem, nem akarok elmenni. Jön a baba, és csak ez a fontos, hogy boldogok legyünk. Most ez az életem.
– Örülök, hogy ezt mondod. Most eszembe jutott, mikor felébredtél. Jól ránk ijesztettél. – mondta Robert. Erica legyintett:
– Régen volt, felejtsük el!
Robert nézte, amíg ezt mondta, és arra gondolt, hogy talán Erica szégyelli, ami történt. Pedig semmi oka rá! – gondolta.
Újra Rebecca vette át a szót:
– Van még valami, amit meg kellene beszélnünk, de ha nem akarjátok most, elhalaszthatjuk máskorra.
Tom és Erica szinte egyszerre kérdezte:
– Mir?l van szó?
– Arról, hogy nyilvánosságra hozzuk-e a történteket? – válaszolt Robert.
Hirtelen csend lett. Mindenki elgondolkodott. Egy id? után Tom szólalt meg.
– Ezt Robertnek és Ericának kell eldöntenie, végül is ?k az illetékesek.
– Nem, szívem. – Erica körülnézett, mindenkire. – Ebben egyformán benne vagyunk mindannyian, mert a következményeit nektek is viselnetek kell.
Robert ültében el?rehajolt.
– Mire gondolsz?
– A véget nem ér? riportokra, fotózásokra, egy id?re a médiák uralnák az életünket. És bár azt mondják, minden csoda három napig tart, addig, amíg érdekelné az embereket, nem lenne magánéletünk.
Robert elhúzta a száját:
– Én ennek nem igazán örülnék, mert így is nagyon kevés a szabadid?m, de a munkám rovására sem mehet ez az egész. Nem akarom lekicsinyelni azt, ami történt velünk, csak félek ett?l az egészt?l. Ez nem azt jelenti, hogy nemet mondok, ha ti akarjátok.
– Reb? – nézett Erica barátn?jére.
– Nekem ennél sokkal komolyabb aggályaim vannak – mindenki kérd?n nézet rá. – Az emberek megrohannák a pszichológusokat, hipnoterapeutákat, ami még nem is lenne akkora baj, de sokan mindenféle képzettség nélkül magukat hirdet? embernél kötnének ki, óriási kárt okozva a pszichéjükben. Mert mindenki tudni akarná, mi volt el?z? életében. Félelmetes lavinát indítanánk el, és félek a kimenetelét?l. – Mivel mindenki hallgatott, folytatta: – Ericának boldog élet és gyerekkor jutott de fájdalmas volt újra átélnie az utolsó perceit. Gondoljatok bele, emberek milyen életeket élhetnének át újra. Ha már a háborúról van szó… – nem folytatta. Mindenki tudta, mire gondol. Érezhet?en elromlott a hangulat. Kézzelfoghatóan érezték vállaikon a felel?sség terhét.
Kis id? múlva újra Rebecca szólalt meg:
– Úgy gondolom, nem véletlen, hogy nem emlékezhetünk. Jó ez így! Én nemmel szavazok, de ha ti akarjátok, nem vonom ki magam.
Tom az állát dörzsölte, Robert csak bambult maga elé. Gondolatai valahol máshol jártak.
Újra Tom szólalt meg el?ször fakó hangon:
– Úgy gondolom, Reb tökéletesen felvázolta a lehet?ségeket. Ha szavaznánk, én is nemmel szavaznék.
Robert mintha most tértek volna vissza valahonnan a gondolatai, hirtelen ránézett Tomra, és olyan hangon, mintha magától értet?d? lenne, csak ennyit mondott röviden: – Nem.
Erica nemet intett a fejével, majd szóban is kimondta: – Én sem.
– Jó! Akkor tehát meg is egyeztünk. Biztos van még egy csomó olyan érv, ami eszünkbe sem jutott – zárta le Rebecca.
A hangulat fagyos, maradt, mindenki a saját gondolataiba mélyedt. Pár perc múlva Rebeccáék jó éjt kívántak, és aludni tértek.
Másnap pihentebben, megnyugodva a biztos jó döntésben, és ett?l megkönnyebbülve ültek le reggelizni.
Utána elindultak megnézni a környéket. Ericáék megmutattak mindent, amit érdemes volt látniuk. Sétáltak egy jót a vadasparkban, nagyon tetszett nekik a természetes környezet, amit kialakítottak az állatok részére. A növényházban gyönyörködtek, az egzotikus növényekben, magasan az ágak között apró színes madarak röpködtek. Rebecca csodálkozott, hogy ajtónyitáskor nem repülnek ki. Tizenegy körül járt az id?, mikor a park kapuján kijöttek.
– Most visszamegyünk a szállodába? – kérdezte Rebecca.
– Nem! Dehogy!
– Most viszünk el benneteket oda, amiért el?ször jöttünk ide. Ez volt a prospektusban, ami a kezembe akadt – mondta Tom. – De oda autóval megyünk.
Beültek, és Tom a hegyek felé kanyarodott. Elindultak felfelé a szerpentinen. Mikor felértek, egy pihen?nél kiszálltak. Tom odahívta ?ket a korláthoz, és lefelé mutatott.
Alattuk terült el a kisváros, ahonnan indultak. A turistákkal, autók hadával fentr?l egy nyüzsg?, színes forgatagnak látszott. Visszaültek, és továbbmentek, csak most már lefelé. A hegy magasságának felénél járhattak, mikor hirtelen sík úton haladtak tovább a hegyek belseje felé. Egyszer csak letértek egy erdei útra, s pár perc múlva Rebeccáék lélegzete is elállt a látványtól. A hegyek között, mint egy tengerszem, egy tó vetített tükröt az égnek. Partján körben gyalogsétány húzódott, mellette erd?s résszel. A tó vize fekete volt, és mellette a parton kavicsszórással körülvéve egy apró fehér kápolna állt, s mint a tisztaság szimbóluma világított a sötét környezetben.
Ugyanazon lep?dtek meg Ericáék, amikor el?ször jártak itt. Kinek építették ezt az apró ékszert ide, ahol a közelben egyetlen épület sem látható? Talán a vándoroknak?
Beléptek. A hófehér kis bels? rész puritán egyszer?séggel volt berendezve, de tökéletesen. Oldalt két sor pad, barna lakkozott fából, ugyanebb?l egy apró oltár, fölötte a falon, nagy kereszten bronzból készült Jézus szobor, alatta ugyanabból a fából faragott Mária szobor a kisdeddel.
Rebecca biztos volt benne, hogy sehol nem találna egyetlen porszemet sem. Az oltáron üvegvázában hófehér liliom frissen illatozott. El?tte félig elégett, és egy-két ég? gyertya. Erica felvett egyet és meggyújtotta a többit, s a meghitt csendben imádkoztak azok lelkeiért, akikr?l el?z? este beszéltek. Lassan elindultak kifelé. Mikor kiértek, Rebecca megállt, körülnézett.
– Sehol senki. Ki hozta a virágot? Ki takarítja, és ki gyújtotta meg a gyertyákat? Van benne valami kísérteties. De ha tudtam volna, hogy ez itt létezik, itt esküdtem volna Robbal.
– Szép lett volna, itt a természet tenyerén – helyeselt Robert.
Beültek az autóba, s elindultak vissza a szállodába.
– Nem csodálom, hogy szerettek ide járni! Nem is tudtam, hogy nem messze t?lünk egy valóságos kis paradicsom létezik – lelkendezett Rebecca.
– Régebben a vadasparkban figyelemmel kísértük a kölyök állatok fejl?dését. Voltak kedvenceink, akiket láttunk feln?ni. Télen is voltunk már itt, a város fel?l nem látszik, de – az egyik hegyre mutatott Erica – azon a hegyen szánkópálya van. Sokan jönnek gyerekekkel.
– Majd hozzuk mi is ?ket! Tetszik ez a hely! – nézett vissza Rebecca. Rocco hozzányomta orrát az övéhez. Az asszony felnevetett. – Milyen fegyelmezett ez a kutya! Nem hisztizett a kápolnánál, hogy bent kellett maradnia az autóban.
– Alszik, ha egyedül van. Már kilestük – nevetett Tom, s megállt a szálloda el?tt.
Egyóra körül járt, mikor megebédeltek, visszamentek összepakolni a holmijukat és elindultak hazafelé. Robert vezetett, Tom mellette ült, a munkájukról beszélgettek, és arról, hogy ha hazaértek, egyenesen a kórházba mennek. Robert körülszalad, megnézi a betegeket, ?k megvárják lent.
A két asszony egy ideig hallgatta ?ket, majd Rebecca közelebb húzódott Ericához:
– Az este nem tudtam elaludni. Rólatok gondolkodtam. Robról és rólad. Végigvezettem az életeteket. Te innen nagyon messze születtél és éltél. El kellett menned Franciaországba, hogy találkozz Tommal, aki itt élt, hogy a felesége lehess, és ide gyere lakni. Robert itt születik, Londonban elvégzi az orvosit, és ide jön vissza dolgozni az itteni kórházba. És téged itt ér egy autóbaleset, épp az ? kezébe kerülsz, mikor bevisz a ment?, hogy most megmenthesse az életed, és találkozzatok.
Erica csodálkozva nézett rá:
– Gondolod, hogy…
– Ennyi véletlen nincs! Nem lehet! És ha belegondolsz, ott a gépben melletted volt, de nem segíthetett rajtad. Ez borzasztó érzés lehetett, ami nem hagyta nyugodni. Most segíthetett.
– Ezen még nem is gondolkodtam.
– Nekem is tegnap jutott csak eszembe.
– Olyan, mintha valami törvényszer?ség lenne benne.
– Erre gondoltam én is – sóhajtott Rebecca, s kinézett az ablakon. Ismer?s volt a táj, hamarosan hazaérnek, gondolta.
Robert a kórháznál kiszállt, bement az épületbe. Nem sokat id?zött, minden rendben volt, sietett vissza. Pár perc múlva a házuk el?tt álltak. A férfiak kivették Rebeccáék csomagjait, s bevitték. A két asszony az autó mellett állt. Hirtelen Rebeccának eszébe jutott valami. Benyúlt a táskájába.
– Majdnem elfelejtettem! A gép tulajdonosa a lelkemre kötötte, hogy ezt adjam át neked!
Erica ránézett: egy név volt és egy telefonszám.
– Azt magyarázta, hogy valami csapata van, akik versenyeken vesznek részt, és kellenél közéjük. Gondolom, nem érdekel, de megígértem, hogy átadom!
– Kösz! Tudod, sosem lehet tudni! – s csippentett hozzá a szemével, majd gyorsan összehajtotta a papírt, s eltette.
Egy nyári hétvégét a két család együtt töltött Ericáéknál. A két asszony a konyhában serénykedett, Erica az utolsó keveréseket végezte az ebéden, Rebecca terített. A két férj most ért vissza a lovaglásból, kezet mostak.
– Megyek, hívom a gyerekeket – mondta Erica, s levette kötényét gömbölyöd? pocakjáról. Rebecca második éves kislányának, Evelynnek összecsukta az etet?széket, s az asztal mellé tette.
Erica kiért a ház mell?l az udvarra, a kisfiúk a homokozóban ültek, s épp egy homokvár munkálatain dolgoztak. Ebben a pillanatban a tenger fölött a parthoz közelebb, mint máskor, két Harrier vadászgép húzott el kötelékben. A fiúk felálltak, úgy néztek a gépek után.
– Paul! John! Gyertek ebédelni! – kiabált nekik Erica.
A fiúk elindultak.
– Anya! Anya! Ha nagy leszek, én is repülni fogok! – kiabálta a kis Paul.
– Én is! Én is! Olyannal fogok repülni! – mutatott a gépek után az alig nagyobb John.
– Hát persze fiúk! Akkor sokat kell ennetek, hogy nagyok és er?sek legyetek! – nevetett Erica, s kézenfogva ?ket, elindultak a ház felé.
VÉGE
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Tara Scott
