Richards belépett a házba. Rebecca eléje sietett.
– Nagyon kés?n jöttél! Fáradt vagy?
– Igen, két m?tétem volt, egyik nehezebb, mint a másik. – Letette a kabátját a fogasra, papucsba bújt, és elindult a nappali felé:
– Kés?bb akarsz vacsorázni?
– Igen alig vártam, hogy hazaérjek, és elmondhassam az új híreket, és újra kérjem, a segítségedet, valamit végiggondolni. Igazából nem is vagyok éhes.
– Ha tudok, nagyon szívesen.
Leült a férjével szemben, és hallgatta Robertet. Míg hallgatta, az arcát nézte: – még nem láttam ilyen fáradtnak. Hétvégére találnom kell valami programot, hogy kicsit kikapcsolódjon – gondolta..
– … hát ennyi történt – fejezte be. – Van valami ötleted?
– Rob! Én úgy gondolom, hogy a könyvek okozták a kalamajkát a fejében. De említettem egy másik lehet?séget is! Ha mégis létezik több élet, ez a n? ír egy levelet, amelyben leírja, hogy mi történt vele. A jobbik eset, hogy visszajön. De ha nem… ha voltak testvérei. Lehetett akár tíz évvel fiatalabb húga, aki még élhet. Annak idején a család kapott egy levelet, hogy a fiuk elesett. És ma megy egy hír, hogy a bátyja él. Egy harminckét éves n?t?l.
– Én már nem tudom követni ezt az egészet. Belegabalyodtam. Azt mondtam Bessnek, hogy reggel megbeszéljük, mit tegyünk, de igazából fogalmam sincs.
– Nem tarthatjátok örökké abban a tudatban, hogy csak tíz éve ért véget a háború. Szembesülnie kell a valósággal. Azt mondtad, hogy hétvégén jönnek a szülei. El kellene neki mondani az igazat.
Ebben a pillanatban, mint egy végszóra, megcsörrent a telefon. Robert felállt, felemelte a kagylót:
– Baj van Bess? Mondja nyugodtan!
– Miel?tt hazaindultam, Erica azt kérte, hogy vigyek neki újságokat. Azt mondta, tudni szeretné, mi történik a nagyvilágban. Nyilván igaz, de gondolom, ellen?rizni akarja, hogy igazat mondtam-e neki.
– Még ez is! Reggel ezt is megbeszéljük, ahogy beértem, ez lesz az els?. Addig végiggondolom. Jó éjt Bess, köszönöm, hogy szólt.
– Mi baj van? – kérdezte Rebecca, ahogy a férje visszatette a telefont a helyére.
Robert megfordult. A felesége kérd?n nézett rá, kezében két borospohárral, mely párásan jelezte, hogy a benne lév? ned? finom pincehideg. Leültek a kanapéra, az asszony átnyújtotta a poharat.
– Hallottam, hogy Bess volt.
– Igen. Erica újságot kért…
– Ez jó! Itt a lehet?ség. – Rebecca teljesen fellelkesült. Belekortyolt a borba, s folytatta: – Ha meglátja az újságot, lehet, hogy hajlandó lesz beszélni veled végre. Utána lehet, hogy elfogadja a terapeutát is.
– Félek Reb! Nagyon kockázatos. Mi lesz, ha összeomlik?
– Nem károsodott az agya. Felfogja majd. Megérti. A férje is vigyázni fog rá. Er?s akaratú n?!
– Ha elszúrom, és valami visszafordíthatatlan történik, sosem bocsátanám meg magamnak. Ezenkívül elveszíthetek mindent.
– Nem roppant össze attól, hogy több mint tíz éve vége a háborúnak. Ett?l sem fog.
– Nem tudom elfogadta-e, ezért zavar, hogy már nem is veszekszik velem. Olyan, mint egy vihar el?tti csend.
– Meg fogja érteni, hogy lépésr?l-lépésre próbáltátok visszahozni a jelenbe.
Robert nagyot sóhajtott.
– Remélem igazad lesz. Általában jók a megérzéseid. Reggel megveszem a lapokat.
Bess lef?zte a kávét, gyorsan eligazította a n?véreket, hogy Ericára több ideje maradjon.
Richards is el?bb indult, úgy izgult, mint annak idején, az egyetemen a végs? vizsgák el?tt. Most is lehet az eredmény jó, de lehet bukás is, de ez a bukás most nagyságrendekkel nagyobb lenne. A gyomra helyén egy gombócot érzett, és egy rég elfelejtett érzést, a félelmet. Igazi félelmet. Annyi nehéz esettel találta már szembe magát, de azok kézzel foghatóak voltak. Ez más.
A liftb?l kilépve látta, amint Bess bemegy a szobájába. Benyitott. Bess a nyitott ablakban állt, és nagy leveg?ket vett. A zajra hátrafordult.
– Jó reggelt, Bess! Rosszul van?
– Jó reggelt! Nem, csak kiszell?ztetek kicsit.
– Elég sápadt. Biztos, hogy nincs baj?
– Alig aludtam az éjjel. Folyton erre a szerencsétlen Ericára gondoltam.
– Szintén. Itt vannak az újságok. Ha beviszi neki, nem tudhatjuk, hogy fog reagálni. Magyarázza el neki, hogy csak lépésr?l-lépésre akartuk visszahozni a jelenbe. Ha baj lenne, a közelben leszek. Sajnálom, hogy nem mehetek magával. De látni sem akar, és csak rontana a helyzeten. A pszichológust sem fogadta el. Sajnos.
Bess felvette az újságokat.
– Megyek. De nagyon félek.
– Én is, Bess! Én is!
Erica szeme felcsillant, mikor befordult a f?n?vér az ajtón.
– Jó reggelt! Már nagyon vártam! Bess, ugye?
– Igen, ma is így hívnak – nevetett Ericára. Igyekezett jókedv?nek látszani, de belül remegett mindene. – Istenem, csak ezen legyek túl! – gondolta, s letette az újságokat a n? lábához. – Felemelem kicsit a fejrészét, hogy kényelmesebben tudjon olvasni.
– Nem lehet ezt a csipogót levenni?
– Még nem. Tegnap is jó szolgálatot tett.
Felvette az újságokat, s leült Erica ágya mellé. Erica kíváncsian nézett rá. Bess megszólalt, de a hangja az izgalomtól fakó volt, így megköszörülte a torkát.
– Mióta felébredt, Richards doktorral azon igyekszünk, hogy higgyen nekünk. Hogy elhiggye, a dolgok nem úgy történtek, ahogyan gondolja. Kérem, hogy bármit olvas, vagy lát, ne engedje, hogy eluralkodjon magán a pánik!
Erica furcsán nézett Bessre, és az újságokért nyúlt.
– Itt maradok, ha kérdései lennének.
Erica mintha megérezte volna, hogy valami rossz történik a következ? percekben, nem mosolygott, nem válaszolt. Felemelte a fels? újságot. Természetesen az els?, amit megnézett, a dátum volt. A jobb fels? sarokban pirossal nyomtatták: 2001.10.07. lefektette az újságot. Másodpercek teltek el, de semmi reakció. A pulzus számláló lassan, de biztosan elkezdett gyorsulni. Majd Bessre nézett, a szeme villámlott:
– Kétezer-egy? – a hangja még nyugodtnak t?nt.
– Igen, Erica. Nem tíz éve lett vége a háborúnak. Már közel hatvan éve.
Szavait újabb csend követte.
Bess meglep?dött, milyen nyugodtan fogadta az asszony a tényeket. De a csipogás tovább gyorsult.
– Miféle hülye vicc ez, Bess? Én 1944-ben huszonhárom éves voltam, akkor most nyolcvan éves vagyok? – már folytak a könnyei, hisztériásan felnevetett: – Milyen alapon próbálnak meg hülyét csinálni bel?lem? Az hittem, magában bízhatok! Johnnal találták ki? Melyikük ötlete volt?! Jól szórakoznak?? – már kiabált – szégyellje magát! Vigye innen az újságjait! – összefogta az egészet, és Bess kezéhez csapta.
– Erica! Kérem higgyen nekem! Nem mondhattuk meg az igazat.
Erica hangja élesen csattant:
– Nem volt még elég?! T?njön el! Milyen hülye is voltam! Ha John benne van ebben a borzalomban, maga hogyne lenne a társa! Hiszen a jobbkeze. Menjen már! T?njön el! – az utolsó szavakat már újra kiabálta.
Bess leforrázva hagyta el a szobát, kezében a lapokkal. Arca lángvörös volt. A folyosón látogatók igyekeztek szeretteikhez. Mind Besst nézte. Érezte, ahogy utána fordulnak. Nem tudták, mi történhetett Ericánál, hogy kizavarta az ápolón?t. Szörnyen érezte magát. Soha nem volt példa rá, hogy megszégyenítsék. Nem haragudott Ericára, megértette a reakcióját. Csak a folyosón lév? embereknek ezt nem mondhatta el. Odaért az orvosi szobához. Benyitott, de a szoba üres volt. Agyában egyre doboltak Erica vádjai. Torkában gombócot érzett, ami egyre nagyobb lett. Leült a kanapéra, letette maga mellé az újságokat, s kezei élével egy-egy könnycseppet törölt le. Nem láthatják a lányok, hogy elgyengült, de belül végtelen keser?séget érzett, mint mindenki más, akit ártatlanul vádolnak. Felállt, kinézett az ablakon. A távolabbi magas házak üvegfalán szikrázott az október reggeli napsütés. Bessnek támadt egy ötlete. Kisietett a szobából, bement a n?vérszobába.
– Lányok! Richards doktor merre van?
– Sürg?s m?tétje van. Balesetest hoztak.
– Akkor azért nem hallotta a kiabálást.
Az egyik n?vér, aki valamit írt, ránézett.
– Mi a baj, Bess? Te ki vagy borulva.
– Erica Evans… – folytatni akarta, de a kérdez? a szavába vágott:
– Ja! ?hozzá mi is félünk bemenni..
– Figyeljetek lányok! Kitaláltam valamit, de segítenetek kell!
– Mit kell tennünk? – kérdezték szinte egyszerre.
– Még a f?nök áldását kell kérnem rá, utána megbeszéljük.
Benézett két el?z? nap m?tött beteghez, kicsit beszélgetett velük, aztán elindult a folyosón. Az orvost már a szobájában találta, a mobilján beszélt valakivel. Mikor meglátta Besst, intett, hogy jöjjön be, és a kanapéra mutatott, hogy üljön le. Az újságok már az íróasztalon voltak. A telefon kattant, ahogy az orvos összecsukta, s letette az asztalra.
– Abból, hogy ezeket itt találtam, látom, hogy nem ment jól. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni, hogy segítsek. Közbejött ez a m?tét. És ahogy megláttam az újságokat… nagyon rossz érzés fogott el. Nagyon sajnálom.
– Kizavart, kiabált, hogy milyen hülye viccet ?zünk vele, vagy ilyesmi. A folyosón a látogatók mind engem néztek. Borzasztó volt. Mit gondolnak rólam? Rólunk?
– Tényleg sajnálom, Bess! Az én hibám. Nekem kellett volna bevinnem. Csak arra gondoltam, hogy magában bízott valamennyire.
– Az lett volna a legrosszabb megoldás – legyintett. – Túl vagyok rajta. Támadt viszont egy ötletem!
– Nagyon köszönöm Bess, hogy mindig számíthatok magára. Az els? perct?l, ahogy erre az osztályra kerültem. Mit talált ki? Hallgatom.
– El?ször arra gondoltam, hogy megmutatom neki a mobilomat, vagy a naptáramat, de az eredmény ugyanez lett volna. Jobbat találtam ki! Most kapott egy nyugtatót, aludni fog. Ebéd után pedig szépen leviszem egy percre az utcára. Dührohamot kapott az újságoktól, de nem lett komolyabb következménye. Most nem állhatunk le. Ma pontot teszünk a végére ennek az egésznek, és utána elindulhatunk el?re.
Richards úgy nézett Bessre, mintha azt mondta volna, hogy az el?bb kirabolt egy bankot. Ideges nevetésféle szaladt ki a száján, ami egy fura kis mosollyá torzult.
– Ezt hogy gondolja, Bess?? Hogy egyezhetnék bele egy ilyen man?verbe?
– Úgy, hogy nincs jobb megoldás.
– Nem vállalhatok felel?sséget egy ilyen…
– Nem is kell! – vágott Bess a szavába. – Nem is tudott róla! Ez a n? határozott és végtelenül er?s lélekkel van megáldva. Úgy érzem rengeteg dac van benne, ami elengedhetetlen a túléléshez. ? túlél? típus.
– Még fel sem kelhet. Hogy akarja megoldani?
– Leveszem a pulzusszámlálóról, és felteszem egy betegszállító kocsira. Semmi gond.
– Nem tudom – a hangja már bizonytalan volt, Bess ezt igennek vette, de még volt pár érve, hogy végképp megnyugtassa az orvost:
– Most úgyis fel van pörgetve az idegrendszere, így nem kell mégegyszer felhúznunk. Azt mondta, ha az újságok valódiak lennének, akkor ? most nyolcvan éves lenne. Az utcán rá fog jönni, hogy nem hazudtunk. Látni fogja, hogy vannak olyan autók, amelyekr?l álmodott. Csak innen indulhatunk el a jelen felé. Ez a n? intelligens, értelmes. Ez a beszédstílusából is érezhet?, ha nyugodt. Ezután azon lesz, hogy emlékezzen arra, ami a karambol el?tt történt.
– Bess! Maga pályát tévesztett. Ragyogó ügyvéd lehetett volna. Logikus, amit mondott. Ha visszajöttek…
– Azonnal megkeresem, bár nem hiszem, hogy azután sem akarja látni Önt. Már nem lesz oka rá.
– Meglátjuk.
Erica túl volt az ebéden, nem tartott soká. Keveset evett, még most is forrt benne a méreg.
Bess minden rosszra felkészülve belépett az ajtón.
– Csak nem újabb ötlete támadt?! Nem volt mára elég?
– Leviszem leveg?zni. Biztosan jól fog esni egy kis friss leveg?.
Erica rettent? dühös volt ugyan, de a kíváncsiság újra gy?zött.
– És hogy gondolta, amikor még fel sem kelhetek? – és a lába közé mutatott.
– Feltesszük egy betegszállítóra.
– El akarnak tüntetni – futott át a n? agyán. De rögtön akadt ellenérv is: – Ehhez elég lenne egy injekció is. Viszont legalább körülnézhetek, s könnyebb lesz a szökés. Megfigyelem, hogy lehet kijutni az épületb?l, és kint is látom, merre indulhatok.
– Jó, rendben. Tényleg jól fog esni egy kis friss leveg? – mondta.
Besst meglepte ez a nyugodt hang. Rossz érzése támadt, de nem tudta, mit gondoljon. Két ápolón? jelent meg az ajtóban.
– Jöhetünk?
– Igen, hozzátok a kocsit!
Betolták az ágy mellé, és átemelték Ericát. Bess egy jó meleg pléddel betakarta, kitolták a folyosóra, és Bess átvette.
– Kösz lányok, rögtön jövünk!
– Egyedül jön, ez jó! – gondolta Erica. De lehet, hogy valahol várnak ránk. Maga is meglep?dött, hogy rájött, valójában fél. Kiszolgáltatottnak érezte magát, de elhatározta, nem adja olcsón az életét. A folyosón megállapította, hogy nagyon szép, már ha egy kórház szép lehet. Ilyet még nem látott. Bess betolta a liftbe. Többen voltak. A n?k egész másképp néztek ki, mint azok, akikre ? emlékezett.
– Susan, ha látnád ezeket a n?ket! – gondolta.
Gyönyör?en kifestve, furcsa ruhákban. Feszülten várta, hogy megszólaljon valaki, kíváncsi volt, hogy milyen nyelven beszélnek, de bosszúságára senki sem szólt, csak összébb húzódtak, hogy elférjenek.
A lift elindult, Bess Erica mellett tudott megállni. Erica rémülten elkapta Bess karját:
– Bess! Zuhanunk!
– Nem Erica! Ez egy gyorslift – nyugtatta mosolyogva.
A többiek furcsán néztek a kocsin fekv? n?re: – Tehát értik, amit mondok – gondolta.
Lefelé meg-megálltak, emberek ki-beszálltak. Szépek voltak.
– Itt tényleg nem lehet háború – gondolta. – De hol lehetek?
Leértek. A f?bejárat felé tartottak. Erica nem értette, mit?l nyílt ki az ajtó el?ttük. Bess letolta a ment?feljáróról. Kint voltak az utcán. Erica élvezte a kissé csíp?s, de finom, friss leveg?t. Hihetetlen zaj szakadt rá. Az utca forgalma. Fent a magasban, a hangszigetelt ablakon át ebb?l semmi nem sz?r?dött be. Csillogó-villogó autócsodák haladtak több sávban. Egy színes forgatag volt az egész. Erica úgy érezhette magát, mint Alice csodaországban.
Az üzleteken angol nyelv? feliratok. Forgatta a fejét, egyszerre akart minden képet befogadni. Két-három percig álltak ott. Végül megfogta Bess karját. A n? lenézett rá. Erica arca könnyben úszott.
– Menjünk vissza! – mondta halkan.
– Rendben.
Míg felértek, nem szóltak egy szót sem. Bess papírzsebkend?ket adott Ericának, aki el?ször furcsán nézett a papírból készült zsebkend?re, majd bólintva megköszönte. Miután felértek, az asszonyt visszatették az ágyára. Mozdulatlanul, csendben feküdt. Hang nélkül sírt. Annyit kért Besst?l, hogy egy kicsit egyedül maradhasson, még összeszedi magát. Mikor Bess kifordult Erica szobájából, szembe találta magát az orvossal. Ujját a szájára téve jelezte, hogy ne beszéljenek. Elindultak a folyosón, s már hallótávolságon kívül voltak, mikor Richards megszólalt türelmetlenül:
– Mondja gyorsan Bess! Mi történt? Mi ez a csend?
– Végtelenül megrendítette, amit látott, de nem ?rjöngött, csendben sírt. Végül is ahhoz képest, amit átélt, szegény… Nem hisztizett. Pedig megtehette volna, hiszen mindezt elvesztette.
– Valóban.
– A látottak után, azt hiszem, a legjobban az fogja érdekelni, ami eddig történt.
– Csak a fokozatosságra kell nagyon figyelnünk. Nem szabad egyszerre rázúdítanunk mindent. Szegény Evans állandóan hív. Csodálom, hogy bírja még türelemmel. Ma örülni fog, közelebb kerül a találkozásuk.
– Az, az igazság, hogy én is ott lent az utcán éreztem át igazán, hogy mit élhet át ez a szerencsétlen n?.
– Kicsit kés?bb bemegyek hozzá. Hátha most már tudok vele beszélni, nem ellenségként fogad.
Négy óra körül járt, mikor Richards belépett Erica ajtaján. Nem aludt, de a szeme csukva volt. Kétoldalt most is könnycseppek peregtek az arcán. Az orvos teljes szívb?l sajnálta. ?szintén. A neszre az asszony résnyire nyitotta a szemét.
– John! Vagyis… – zavarba jött. – Nem is tudom, hogy hívnak, vagy hívják most. Most?! – a könnyei gyorsabban peregtek. – Micsoda hülyeség! Még azt sem tudom, én ki vagyok! Hogy lehet, hogy semmire sem emlékszem abból a sok gyönyör?ségb?l, amit ott lent láttam?!
– Leülhetek?
Erica arrébb húzta a lábát:
– Hát persze.
Nem szokás, hogy egy orvos a beteg ágyára üljön, de Richards oldani akart a feszültséget, hogy Erica végre a bizalmába fogadja.
– Robert a nevem. Robert Richards. Ön pedig Erica Evans. A férje után.
Erica nagyot szipogott, s rámeredt az orvosra:
– Nekem van férjem?! Istenem! Mire nem emlékszem még?
– Van bizony. Akivel pár napja az ajtó el?tt beszélgettem. Abban reménykedtünk, hogy felismeri.
A n? végre elmosolyodott:
– Micsoda aknamunka! – de el is komorodott azonnal. – Bocsáss… Illetve bocsásson meg.. Á! Ez nekem nem megy így! Nem tudom azt mondani, hogy maga! Mondhatjuk úgy, hogy Te?
Most az orvos mosolyodott el:
– Vagyis, hogy tegez?dhetünk-e?
– Igen.
– Azt hiszem, a túléltek után ennek nem lehet akadálya.
– És ne haragudj, ha néha még Johnnak hívlak! Meg kell szoknom az új neved!
– Az új nevem? – nevetett az orvos most már felszabadultabban. – Nekem harmincöt éve ez a nevem!
– Szóval férjem van. Hogy hívják?
– Thomas Evans.
Erica arca felragyogott:
– A másik században is volt egy Thomas! Az a vicces fiú! Emlékszel? Mindig viccelt… – hirtelen felpillantott, a hangjában csalódás volt. – Nem! Te nem emlékszel!
– Tényleg úgy gondolod, hogy hatvan évvel ezel?tt élt egy ugyanolyan pasas, mint én?
– Akárhány év telt el, te John vagy! Nekem mindenképpen.
– Nem tudom, most mit gondoljak – töprengett Robert, s mivel nem mondott semmit, megint a n? szólalt meg:
– Szóval Thomas a férjem. Akkor azért ült mellettem álmomban az autóban. És azért volt ismer?s.
– Amikor a baleset történt, egyedül voltál. Épp a mobilodon beszéltél.
– Min beszéltem?
Robert a zsebébe nyúlt: – Ilyen mobiltelefonon – az asszony felé nyújtotta, Erica elvette, forgatta, nézegette.
– Ez telefon? És hol a vezetéke?
– Nincs vezetéke. Rádióhullámokkal m?ködik. Rádiótelefon.
– És bárhova lehet vele telefonálni?
– Gyakorlatilag igen. Innen az ágyból telefonálhatsz. Nem emlékszel rá?
– Nem. Fogok egyáltalán valaha emlékezni arra, ami eddig történt velem?
– Én biztos vagyok benne, hogy igen. Thomas imád téged, ? is segíteni fog. Ha beleegyeznél egy hipnózisos kezelésbe, lehet, hogy hamarabb visszajönnének az emlékeid.
– Hipnózissal? Nem, John! Vagyis Robert. Na haragudj, de azok után, ami történt velem… nem! Most nem!
– Sajnálom, hogy így gondolod. Segíthetne abban is, hogy megtudjuk, mi történt valójában. A férjed említette, hogy iderepülnek a szüleid, hogy meglátogassanak. Ugye akarsz velük találkozni?
– Hiszen nem is emlékszem rájuk! – mondta az asszony ijedten. – A régi szüleimre igen. Tisztán. Az apám, George McKenzye kemény ember volt, de igazságos és nagyon szeretett. Fantasztikus humora volt. És nagyon szeretett téged is, mintha a saját fia lettél volna.
– A régi szüleid? Erica! Beszélj a terapeutával! Kérlek!
– Majd meggondolom! – mondta megadóan. – Olyan valakivel szeretnék beszélni, aki meg tudná mondani, hogy mi történt. De hipnózis nélkül!
– Ígérem, hogy keresünk neked valakit! Holnap leveszem a kötést a fejedr?l. Két nap múlva jönnek a szüleid. Szeretnél a férjeddel beszélni? Minden nap hív. Bele?rül lassan, hogy nem láthat. Felhívhatom, hogy bejöhet?
– Nagyon nehéz lesz, de biztos szerettem, ha hozzámentem. Kérlek, szólj, hogy jöjjön be!
– Nagyon boldog lesz! Visszahozzam az újságokat? Lehet, hogy segítenek.
– Igen, köszönöm. És kérlek, szólj Bessnek! Szeretnék t?le is bocsánatot kérni!
– Mindjárt jönni fog. Küldöm vele a lapokat is. Mennem kell, ma vacsoravendégek jönnek hozzánk – megveregette Erica kezét: – Reggel találkozunk.
Erica köszönésképpen intett a kezével. Az orvos nézte az arcát, miel?tt kilépett az ajtón. Fáradt, de sokkal nyugodtabbnak t?nik.
Erica a távozó férfi után nézett. Szomorúságot érzett: – Még a mozgása is pont olyan, mint „régen”! – gondolta, s lehunyta a szemét. „Emlékezett”: – Most talán kicsit magasabb, ha jól látom. És persze tíz évvel öregebb. Megint csak megrémült a saját gondolataitól.
– Miért pont velem kellett ennek történnie? Egyáltalán milyen emlékek élnek bennem ilyen elevenen? Van valaki, aki tudna magyarázatot adni?
Bess lépett be az ajtón. Odament Ericához.
– Sikerült egy kicsit megnyugodnia?
Erica pár másodpercig nézte Bess arcát. A mosolyában olyan ?szinte melegséget érzett, hogy meghatódott.
– Nem mondhatnám, inkább megpróbálok beletör?dni, hogy el tudjam viselni. Bocsásson meg, kérem, hogy olyan goromba voltam! Tényleg nagyon sajnálom.
– Nincs semmi baj. Tényleg nem haragszom. Természetes, hogy így reagálta le a dolgokat. Felejtsük el! Hoztam az újságokat. Én most megyek, de a lányok szívesen segítenek, ha kérdése lenne. Nyugodtan használja a n?vérhívót. Ugye jobb így, hogy szabad a két keze?
– Igen. Könnyebb lesz olvasni, de a bordáim még fájnak, ha mozdulok. Mikor tudok hasra feküdni?
– Hát, az még odébb van. Türelem! Jó éjt!
– Jó éjt, Bess! És köszönök mindent!
– Holnap már új nap kezd?dik, és most már el?re megyünk.
Erica egyedül maradt az újságokkal, és a sok kérdéssel. A képeket nézegette, olvasni igazából nem volt türelme. Némely arc, mintha ismer?s lett volna, de oly távoli és halvány volt ez az érzés, hogy inkább betolta a lapokat a párnája alá, és elaludt.
folyt.köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Tara Scott
