Reggel egy óriási csodaszép virágcsokor jelent meg az ajtóban. Thomas nézett ki mell?le reményked? arccal, hogy nem lesz elzavarva.
– Szia! – szólalt meg félénken. – Bejöhetek?
Erica bizonytalanul elmosolyodott: – Persze! Úgy tudom a férjem vagy!
– Úgy tudod? – év?dött vele a férje, a „tudod” szót kissé megnyomva. Vázába tette a virágot.
– Jó, remélem tudni fogom hamarosan! – mosolyodott el Erica.
Nézte a férfit, ahogy mellette ült: – Nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy láttam már, de így közelr?l még helyesebb. Úgy látszik, jó ízlésem van – gondolta, de nem szólt semmit.
Percekig csak nézték egymást, aztán a férfi óvatosan megfogta Erica kezét, és lágyan megcsókolta. Erica ösztönösen el akarta húzni, de az utolsó pillanatban meggondolta magát: – Neki is nehéz lehet. És jól esett az érintése – mosolygott magában, hiszen nagyon is n? volt. Thomas a kezében tartotta továbbra is a kezét.
– Azt hittem elveszítelek. Majd bele?rültem. Éjszakákon át bolyongtam a házban. Olyan boldog vagyok, hogy nemsoká hazajöhetsz.
– Thomas… – folytatni akarta, de a férfi közbeszólt.
– Tom. Kérlek, hívj Tomnak, ahogy mindig is hívtál.
– Tom. Mondd, gyerekünk van?
– Nincs. Még csak terveztük.
– Jó. Nem bírnám elviselni, ha a gyerekemre sem emlékeznék.
– De van egy kiskutyánk. Vagyis inkább a tiéd, mert t?lem elfogadja az ételt, de mindig veled van. Ha nyílik az autód ajtaja, ? az els?, aki elfoglalja a helyét a hátsó ablakban. Nem emlékszel?
– Nem. Sajnos nem. Milyen fajta?
– Egy fehér westi, Rocconak hívják.
– ? is velem volt… akkor?
– Akkor az egyszer nem. El?tte egy nappal oltást kapott, és eléggé megviselte. Egész nap a helyén feküdt. Te is egy órára mentél el, hogy minél többet vele legyél. De nem mentél haza.
– Biztos nem véletlen, hogy nem volt velem.
– Ezt most miért mondod?
– Nem is tudom. Tom! Nem tudok neked ígérni semmit. Egyel?re valami más emlékek kavarognak a fejemben.
– Tudom, drágám. De ne legyél türelmetlen magaddal szemben, és én sem leszek az! Ígérem. Segítségül hoztam képeket, hátha felismersz valakit vagy valamit – megsimította a n? arcát –, vissza akarlak kapni teljesen. De id?nk van, lépésr?l-lépésre haladunk.
Mire végignézte a képeket, és meghallgatta a hozzájuk tartozó történeteket, rá kellett jönnie, hogy nagyon jó módban élnek. Csodálatos ház a tengerparton, lovak, és az a gyönyör? autó, ami az övé volt, amiben majdnem meghalt. Még akart tovább kérdezni, de Tom nem engedte.
– Szívem, mára elég ennyi, túl fogod terhelni magad, ma már nem tudok bejönni, egy delegációt várok, estig velük kell lennem. Holnap is jövök, és folytatjuk. Megszámoztam a képeket, és erre a papírra külön leírtam szám szerint, amit tudnod kell hozzá.
– Köszönöm, újra átnézem.
Tom már elment, búcsúzáskor megpuszilta Erica arcát, amit ? nem csak hagyott, de viszonozta is. Határozott vonzódást érzett a férfi iránt. Mintha valami meleg burok átölelte volna, amíg mellette ült.
– Úgy látszik, ment ez n?ként is – gondolta kissé kajánul.
A képek nem segítettek, egyel?re, de sokkal jobb hangulatba került. Egész nap ezzel foglalatoskodott. Kés? este volt, de nem tudott aludni. Tele volt izgalommal. Csak most nehogy felébredjen, hogy csak álmodta az egészet – gondolta.
Az, az élet, amire emlékezett, egész más volt. Falusi élet hatvan évvel ezel?tt. Azon még elgondolkodott egy darabig, hogy mennyivel másképp élnek most az emberek. Azután elaludt.
Reggel arra ébredt, hogy Tom áll az ágya mellett. Erica álmosan rámosolygott.
– Szia! Álmodtál valamit?
– Nem – felelte Erica. – De nem is bánom, mert mindig valami rémiszt?t hoz össze az agyam.
– Miel?tt bemegyek a céghez, hoztam neked valamit.
– Te mit dolgozol tulajdonképpen?
– Majd délután jövök, és folytatjuk a tanulást. Nézd, megmutatom, mi ez a kis szerkezet, amin sok zenét lehet tárolni, és megmutatom, hogyan tudod használni. Összegy?jtöttem rá azokat a dallamokat, amiket szeretsz.
Erica örült, most jött rá, hogy ez hiányzott neki eddig. A zene. Nem emlékezett rá, de otthon, autóban, mindig szólt a zene.
– Délután, ha végeztem, rohanok hozzád.
Tom elsietett. Erica utána nézett. Most is ?rülten elegáns, valami fontos ember lehet. Attól függetlenül, hogy vonzódott Tomhoz, most örült is, meg nem is Tom s?r?söd? látogatásának. Az érzelmi világa nagyon zavaros volt. Küszöbön érezte magát. Mintha valahonnan kilépett volna, de a következ? ajtón még nem mert belépni.
Az els? reggel volt, hogy várta a reggelit. Vidámabban, jóíz?en evett. Robert benézett hozzá. Látta az éjjeliszekrényen a képeket, és az MP3 lejátszót. Jó ötletnek tartotta.
– Van két m?tétem, utána visszajövök hozzád.
– Jó. Én addig meghallgatom, mennyit változott az ízlésem hatvan év óta.
Robert viccnek gondolta, mosolyogva csóválta meg a fejét, és kiment.
Erica bekapcsolta a lejátszót, a fülére tette, és hallgatni kezdte. Behunyta a szemét, és bár reggel volt, hamarosan elszundikált. A fülében Bach, D-moll Toccata és fúgája zsongott.
Álmában egy nagy helyiségben ült, egy hófehér zongoránál, és játszott. Érezte ujjai alatt a billenty?k h?vös, sima érintését. Élvezte, ahogy a zene rezgése átjárta a testét. Boldog volt. Szárnyalt a lelke. Valaki a hangszer mellé lépett, virágos ruhában, mosolyogva lenézett rá, s egy csokor színes virágot tett vázában a zongora tetejére. Elmosódott az arca, nem látta tisztán, de érezte, hogy ennek a valakinek az ottléte valami melegséggel tölti el.
Arra ébredt, hogy valaki a karjához ért. Álmosan pillantott fel, levette a fülhallgatót.
– Robert! Zongoráztam álmomban! Egy n? állt mellettem. Nem láttam tisztán az arcát, de mosolygott rám. Valahogy olyan meleg érzés volt. Talán az anyám lehetett.
– Egészen biztos. Ez nagyon jó jel! Tudsz zongorázni?
Erica furcsán felnézett rá: – Nem tudom!
– Leveszem a kötést, megnézem a fejed – mondta az orvos. Erica felszisszent a fájdalomtól, ahogy felemelte a fejét. – Hoztam neked egy tükröt.
Erica belenézett. – Te jó ég! Mintha a saját ikertestvérem lennék! Sz?ke a hajam? Régen… – elhallgatott: – Nem akarok emlékezni – gondolta, s tovább fürkészte a képet, amit látott. A m?tét helyén csak pici haja volt. Odanyúlt óvatosan, megtapogatta.
– Ne aggódj, ki fog n?ni. Nem kötlek be, csak a sebet ragasztom le. Így kényelmesebb lesz.
– A bordáim még mindig fájnak, ha mozgok.
– El fog múlni, de nagyon összetörtél. Három van két helyen eltörve. A feleségem szeretne megismerni. Rebeccának hívják. Itt dolgozik, ? a gazdasági igazgató. Éppen annyi id?s, mint te.
Erica felélénkült.
– Nagyon örülök neki! Várom!
Robert kiment, Erica élvezte, ahogy a leveg? körülölelte a már fedetlen fejét. Jó érzés volt. Ismét hallgatta a zenét. Bess lépett be mosolyogva.
– Ó! Hát azért így már egészen más! Ugye, hogy sokkal jobb?
– Azt el sem lehet mondani. Csak meglepett, hogy sz?ke a hajam. Régen barna voltam. – A szája elé kapta a kezét, mint aki olyat mond ki, amit nem akart. Bess rosszallóan csóválta meg a fejét:
– Erica! Az nem maga volt, csak beleképzelte magát valamelyik könyvének a szerepl?je helyébe.
Erica bizonytalanul elrévedt: – Nem tudom. Én egy egész életre emlékszem.
– Inkább arra kellene koncentrálnia, hogy arra emlékezzen, ami a karambol el?tt történt.
Letette a gyógyszereket, megsimította Erica kezét.
– Örülök, hogy ma már jobb színben van, Richards doktor mondta, hogy az este találkozott a férjével.
Erica mosolya, ahogy most Bessre nézett, ártatlan kislányossá vált:
– Olyan volt, mint egy els? randevú.
– Nagyon szereti magát. Nagyon sajnáltuk ?t is. Megszenvedte ? is a magáét.
– Igen, tudom. Ezért is akarok emlékezni mindenre. Megérdemli.
– Pihenjen, kés?bb benézek.
Erica feltette a fülhallgatót, és újra behunyt szemmel élvezte a zenét. A komolyzenét felváltotta a rock. Meglep?dött. Furcsa zene volt, de most jóles?en felvidította. Lábfeje a takaró alatt ütemre mozgott. Jól érezte magát, csak az zavarta, hogy fájt a feje a mozgástól. Valaki finoman megérintette a kezét. Kinyitotta a szemét, s felnézett. Csinos, kedves arcú, dekoratív n? állt az ágyánál. Kikapcsolta a lejátszót, s levette a fülhallgatót.
– Rebecca Richards vagyok – kinyújtotta a kezét. – Szia! Ugye tegez?dhetünk?
– Erica Evans. Szia! Hát persze!
– Hívj nyugodtan Rebnek. Örülök, hogy végre megismerhetlek. Tudod, Rob nem szokott a betegeir?l beszélni. A titoktartás miatt sem, és azért sem, mert megegyeztünk, hogy otthon nincs munka. Te vagy az els?, akir?l mindent elmondott. Segítséget kért, teljesen kikészült én javasoltam a terapeutát.
– Félek a hipnózistól! Meg kell barátkoznom a gondolattal. Talán az id? segít.
– Megértem. Majd egyszer beszélünk err?l – az újságokra nézett. – Ezeket Rob hozta neked?
– Bessel küldte ?ket.
Rebecca mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Férfiak! Mib?l gondolta, hogy a politika és a gazdaság érdekel? Majd reggel hozok neked olyan újságokat, amiben divat van, meg lakberendezés, ilyesmi. Végülis neked hatvan évet kell pótolni! Bocsáss meg. Ez rossz vicc volt!
– Nem, nem! Pontosan jól mondtad!
Rebecca meglep?dött. – Halálosan komolyan gondolja – suhant át az agyán.
– El tudod mondani, hogy mire emlékszel?
Erica elkezdett mesélni. Olyan tisztán, mintha tényleg tegnap történt volna minden. Beszélt a gyerekkorukról, a bevonulásról, az els? felszállásukról, a légi harcokról. Elmondta, hogy Robert semmit sem változott, azt a tíz évet leszámítva, amivel most öregebb, ugyanolyan. Mikor odaért, hogy lel?tték, elsírta magát. Elmondta, milyen kétségbeesett és magányos volt ott a gépében az utolsó pár másodpercben. Hogy sajnálta a fiatal életét, és a szeretteit itt hagyni.
– Tudom, hogy nem túl h?sies, amit elmondtam, hiszen tudtuk Johnnal, amikor bevonultunk, hogy ez bekövetkezhet bármikor, de akkor ott fönt a szétl?tt testemmel egész más volt átélni, mint elképzelni.
Rebecca döbbenten hallgatta, alig bírt megszólalni.
– Erica! Nagyon kérlek! Hagy hozzak hozzád egy terapeutát! Olyan dolgokat meséltél el, ami veled nem történhetett meg!
– Tudom, Reb! De hidd el, tisztán, világosan emlékszem! – az „emlékszem” szót megnyomta. Egyes szám els? személyben. – Én sem értem. Nem érzem magam ?rültnek. Csak erre emlékszem.
– Robbal elkövetünk mindent, hogy segítsünk neked! Terapeutával könnyebb lenne.
– Várjunk még vele. Én még bízom az id?ben, de ha nem változik semmi, ígérem, beleegyezek.
– Rendben. Most mennem kell, de reggel hozom az újságokat.
– Várni foglak.
A folyosón Rebecca arra gondolt, hogy pár perc elég volt, hogy megszeresse Ericát, és a szívébe zárja. Hihetetlenül ?szinte, és gazdag lehet a lelkivilága. Abba a kategóriába tartozott, akir?l azt mondjuk: „mintha ezer éve ismerném”. Ugyanakkor borzongott attól, amit Erica elmesélt. Úgy gondolta, pontosan értette, mir?l beszélt Erica, mikor a „haláláról” beszélt. Lehet, hogy a sok háborús könyv hatására álmodott. Ha mindannyian átélnénk egy ilyen álmot, lehet, hogy jobban megbecsülnénk az életünket? Nem lenne annyi elvetélt, hiábavaló, értelmetlenül leélt élet? De ki döntheti el, hogy melyik a sok ember által élt élet közül az értelmes? Vajon Erica normális? Vagy valamiféle tudathasadása van? Vagy lett? És mi a normális?
Ilyeneken morfondírozott már a helyén, a számítógépe el?tt ülve. Annyira felkavarta, amit hallott, hogy alig bírt a munkájára figyelni.
Délután volt, a rolót Bess reggel felhúzta, Erica kérte, már nem zavarta a fény. Ránézett az órájára, fél ötöt mutatott. Nemsoká jön Tom. Ahogy ezt végiggondolta, belépett a férje.
– Szia! Nem alszol?
Tom egy feketedoboz-félét tett le.
– Már jóval kevesebbet alszom. Mióta tudom az igazat, nincs szükségem nyugtatóra. Vettem neked egy TV-t. Mindjárt beállítom.
– Mi az a TV?
– Mindjárt meglátod.
Feltette Erica mellé a kisszekrényre és beállította. A csatlakozó épp jó helyen volt, Erica felé fordította. Az asszony döbbenten nézte:
– Olyan, mint a mozi – mondta. – Eddig is volt ilyenünk?
– Már gyerekkorodban is volt. Otthon is van. Beállítom neked az összes adót, és megmutatom, hogy kezeld.
Erica kíváncsian figyelte. Mikor Tom készen lett, leült mellé.
– Mi újság? Hallgattál zenét?
Erica arca felragyogott.
– Igen! Képzeld el, elaludtam a zenén, és álmomban zongoráztam, Tom! Én tényleg tudok zongorázni?
– Gyönyör?en, szívem! Lehettél volna híres zongoram?vész, de te a tanulást választottad.
– És mondd csak! A baleset el?tt dolgoztam valamit?
– Nagyon sokat! Van egy galériád a belvárosban. M?vészettörténetb?l diplomáztál az egyetemen. Imádod csinálni. Kiállításokat szervezel, kezd? m?vészeket mutatsz be, és támogatsz. Örömöt jelent neked, hogy ezzel foglalkozhatsz. Ezért vártunk még a babával. Azt mondtad, akkor jöhet, ha már jól megy a galéria, és Anna, aki segít neked a galéria ügyeiben, tudja egyedül vinni az els? id?kben, mert azt mondtad, hogy csak a kicsivel akarsz foglalkozni. Épp a baleseted el?tt pár nappal beszéltük meg, hogy jöhet a trónörökös.
– Anna?
– Az alkalmazottad. De a kapcsolatotok nagyon szoros, olyan, mintha a n?véred lenne. Abszolút számíthatsz rá mindenben.
– Remélem, egyszer folytathatom az éltem ott, ahol abbahagytam!
– Biztos vagyok benne, hogy id?vel emlékezni fogsz mindenre. Majdnem elfelejtettem, van saját lapod is. Benne vannak az aktuális kiállítás anyagai. Bemutatod benne a kezd? és amat?r m?vészeket és m?veiket. Lehet benne szavazni, hogy kinek a munkáit szeretnék látni egy tárlat keretében. Hoztam neked bel?le. Hátha segít.
– Robert azt mondta, hogy imádsz engem. Látom, hogy tényleg így van. Köszönöm!
– ? mondta, hogy hozhatok neked tévét. Végtelenül lelkiismeretes és rendes. Felajánlotta, hogy tegez?djünk. Nagyon drukkol nekünk. Egyébként soha nem szégyelltem bevallani, hogy imádom a feleségem.
– Érzem, és egyre közelebb érzem magam hozzád.
Tom felállt, odahajolt Ericához és megpuszilta az arcát, majd visszaült.
– Nekem most ez is elég. Holnap jönnek a szüleid. Reggel kilenc körül száll le a gépük. Megyek értük, és sietünk hozzád.
– A szüleim. Biztos furcsállod, hogy nem kérdeztem még róluk… – várt egy ideig. – Tudod annyira tisztán emlékszem a szüleimre… Azokra a szüleimre. Miel?tt bevonultunk, anyám napokig sírt. Sütött-f?zött az útra, és sírt. Apám igyekezett vidámnak látszani, a lelkünkre kötötte, Johnnak és nekem, hogy vigyázzunk egymásra, de mikor megölelt minket, könnyes volt a szeme.
– Erica! Erica hagyd abba, kérlek! – nem ideges, könyörg? volt a hangja.
Erica könnyes szemmel nézett rá:
– Tom! Félek a találkozástól! Összeszorul a gyomrom, ha rágondolok. Nem emlékszem rájuk. De kérlek, készítsd fel ?ket jól a helyzetre, nehogy nagy csalódást okozzak nekik. És kérlek, ne beszélj nekik arról, amit az el?bb meséltem.
– Ez már Erica, a feleségem – gondolta Tom -, és ha nem lett volna benne az el?bbi közjáték, boldog lennék. Úgy látszik, alapjaiban nem változott. Csak ez a „régi élet”, ez mi a fene lehet? Remélem, elmúlik, mert ez félelmetes.
– Csak annyit mondj nekik, hogy nem emlékszem semmire! Arról, ami történt, ne beszélj, kérlek! Megijednének. Roberttel is beszélek emiatt.
– Én is így gondoltam.
– Mesélj róluk!
– Ami a legfontosabb, hogy nagyon szeretnek. Gyönyör? gyerekkorod volt velük. London külvárosában laknak, több vállalkozásuk van. Azt jelenti, hogy többféle dologgal foglalkoznak, majd elmagyarázom.
– Testvérem van?
– Nincs. Egy szem gyerek vagy, mint én. Jó anyagi helyzetben vannak, bérelt kisrepül?vel szoktak jönni a távolság miatt. Mi autóval járunk, de út közben egy szállodában alszunk.
– És a te szüleid hol laknak? Legalább ?k közel laknak hozzánk?
Tom egy ideig hallgatott, majd nyelt egy nagyot, miel?tt megszólalt:
– Az én szüleim meghaltak. Három évvel az esküv?nk után. Autóbalesetük volt. Anyám két hétig még élt, de… – elhallgatott. Erica megfogta a kezét.
– Nagyon sajnálom. Ne haragudj, nem emlékszem.
– Nagyon szeretted ?ket, és ?k is téged. Anyám a barátn?d volt valósággal. ?k itt éltek, csak bent a városban. A szüleid is hoznak képeket a gyerekkorodról.
Erica ráérzett, hogy Tom kedve elromlott a szülei miatt. Megfogta a kezét.
– Nagyon fáradtnak látszol. Már nem kell aggódnod értem, csak az eszem ment el – mondta viccel?dve -, de jól vagyok, menj haza, vegyél egy fürd?t, és pihenj le, mert mire én hazamegyek, te kerülsz ide.
Tom vonakodva, de elindult haza. A folyosón a lift felé haladva tudatosult benne, hogy valóban halálosan fáradt. Most jött ki rajta a hetekig tartó stressz.
Erica arra gondolt, bekapcsolja a dobozt, amit Tom hozott, de ránézett az újságokra, amit Reb adott be, miel?tt hazament. A kórház mellett van egy újságos bolt, onnan jött vissza, ott szedte össze azokat a lapokat, amir?l úgy gondolta, érdekes lehet.
– Milyen kedves – gondolta Erica, és belelapozott a fels?be. N?i magazin volt, divat, praktikus n?i darabok, lakberendezés, sikeres n?k. Nagyon szép ruhák, sminkelés, különböz? alkalmakra. Ötletes kisbútorok, függönyök. A következ? lapon egy nagyon szépen kisminkelt n? nézett rá sz?ke rövid haj, vagány, de mégis elegánsra formázva. Teljes oldalas kép volt. Nézte, nézte, de hiszen… a kép alatt a neve állt: Erica Evans. Felvette maga mell?l a tükröt, s jól megnézte magát benne. Ég és föld volt a különbség a két arc között, de semmi kétség. ? maga mosolygott vissza a fényes lapról. Mögötte a galéria részlete. A falon színes festmények, el?tte szobrok, m?tárgyak. Ujjával megsimogatta a képen az arcát. Ragyogott, a mosolya nem m?, felszabadult, igazi. Mint egy sikeres n?é. Gyönyörködött benne. Távolabb tartotta, úgy is megnézte. Úgy is tetszett neki. Aztán hirtelen könnybe lábadt a szeme:
– Istenem! Leszek én még Erica Evans?
Mindenre emlékezett a „régi életéb?l”, és bár akkor mindene volt a repülés, és magának sem szívesen vallotta be, de élvezte a légiharcokat, a fiúkkal töltött id?t, ugratásokat, randikat a lányokkal, mindent, ami ahhoz az élethez tartozott.
A vége nagyon rosszra sikerült. Bár már tudja, hogy meghalt akkor, újra átélte az utolsó perceket, és már le akarta zárni a „múltat”, és erre az életre akart koncentrálni, hogy emlékezzen. Vonzotta a lehet?ség, a látottak, hallottak alapján már akarta ezt az életet. A férjét, aki fel?l valami hihetetlen meleg szeretet sugárzott felé, és mindent, ami ehhez a jelenhez tartozik.
– Emlékezni fogok! – a keze ökölbeszorult. – Igenis eszembe jut minden!
Letett az újságot és elaludt.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Adminguru
