Reggel csalódottan ébredt.
– Megy az id?, és nem álmodtam semmit!
Mérges volt, de eszébe jutott Tom intelme, hogy legyen türelmes. Ezt a folyamatot nem lehet siettetni. Mégis minden elveszett percet sajnált, ami kimaradt ebb?l a csodálatos életb?l, amir?l a képek szóltak.
Fiatal n?vér jött be. Elmondta, hogy Bess, a f?n?vér ma otthon van, de meghagyta neki, hogy csinosítsa ki ?t a nagy találkozásra. Alaposan kitett magáért, s mire végeztek, ha még nem is volt olyan ragyogó, mint az újságban, jelent?s változást mutatott a tükör.
Miután jó hangulatban megköszönte a n?vér segítségét, s az eredménnyel elégedetten távozott, Erica még nézegette magát: – Mama mit szólna, ha így látna! Az arcom semmit sem változott, csak finomabbak, n?iesebbek lettek a vonásaim.
Mire ezt végiggondolta, mérgesen csapta le a tükröt a párnájára:
– Nem! – ordította magában. – Nemsoká jönnek a szüleim. A szüleim! – megint érezte, ahogy kezd a gyomra összesz?külni. – Hétvége. Együtt töltik a családok. Nem tudom, hol az a hely, de haza akarok menni!
Kicsit eltöprengett azon, vajon mit csinálhatnak az emberek hétvégén?
Hangok zökkentették ki gondolataiból. Megérkeztek a szülei és Tom. Erica nézte ?ket, ahogy közeledtek az ágyához.
– Semmi! Sajnos semmi! – gondolta. De kifelé nem mutatott semmit. Mosolyogva fogadta ?ket. Megölelték, simogatták, nagyon boldogok voltak, hogy látják, most már felépül. Leültek Erica köré, de nehezen indult a beszélgetés. Érezhet? volt a leveg?ben a feszültség. Végül Erica törte meg a hirtelen beállt csendet.
– Álmomban egy nagy fehér zongorán játszottam. Volt nekünk fehér zongoránk? – nézett az anyjára.
– Nemcsak volt, most is megvan. Tom mesélt az álmodról, hoztam neked egy képet róla. A nappalinkban áll, ahol mindig is volt a helye. Hoztam az egész házról, a kertr?l fotókat. Talán emlékezni fogsz valamire.
Míg lapozta a képeket, Erica lopva az anyja arcát fürkészte. – Mennyire más, mint.. Nem! ? az anyám! – Hol a képeket nézte, hol a szüleit, s ahogy nézte az apját, bevillant egy kép.
– Egy .. Kiskutya! – mondta bizonytalanul.
– Mit mondtál drágám? – lep?dött meg az anyja.
– Egy kiskutya! – mondta most már biztosabban. – Adtál nekem egy kiskutyát!
Az asszony szeme könnybe lábadt, pedig miel?tt beléptek a szobába, megfogadták, hogy nem fognak sírni.
– Igen Kicsim! Panda volt az. Apád a munkájából hazafelé jövet találta. Az út mellett kóborolt. Még kölyök volt. Azért nevezted Pandának, mert a szemei körül fekete folt volt. Az ágyad mellett egy kosárban aludt. Amikor tanultál, a lábadon feküdt. Emlékszel rá?
– Sajnos nem, csak ez a kép ugrott be, és ez is elég bizonytalan.
Az apja szólt közbe aggódón: – Nem kell er?ltetni! El?bb-utóbb minden el?jön majd.
Még nála voltak a szülei, a képekb?l és a történetekb?l láthatta, hogy nagyon kiegyensúlyozott, boldog gyerekkora lehetett. Látta a képen a fából készült repül?t. Furcsállotta, hogy arra sem emlékszik.
– Milyen szerencsés vagyok Tommal és a szüleimmel. Remélem, most sem hagy el – gondolta, és letette az utolsó képet is.
Végülis abban egyetértettek, hogy annak a pár dolognak is, ami visszajött, örülni kell, mert ez ad reményt a visszatérésre.
Este Erica újból egyedül volt, telve vegyes érzelmekkel.
– Hogy lehet az, hogy a közelmúltamból nem emlékszem semmire, és van, amire olyan élesen emlékszem, mint egy filmre? De mi az, amire emlékszem? Emlék, vagy a képzelet szülte ahelyett, ami elveszett? Képes az agyunk ilyenekre? Ez is egyfajta védelmi mechanizmus? Láttam a képen a farepül?t, állítólag kés?bb háborús könyveket olvastam. Egy képzelt élet? Vagy megsérült az agyam a balesetnél, azért küld hamis információkat?
Kétségek közt aludt el.
Álmában a galériában volt, egy sz?késbarna felt?zött hajú mosolygós n? arca id?nként bejött a „képbe”. Valamit beszélt, a kezében egy kisméret? festményt tartott, de nem értette, hogy mit mond. Reggel csak azt érezte, hogy fontos lett volna értenie a n? beszédét.
A vasárnap hasonlóan telt el, Tom és a szülei körében. Frissen préselt gyümölcslevet hoztak, amir?l egy antik cserépkészlet rémlett fel, amiben gyümölcslevet tárolt. De hogy hol, azt nem tudta.
Tom kérdezte, hogy nézte-e a tévét, de Erica nemmel válaszolt, s megmutatta a képét az újságban. Megtudta, hogy pár nappal a baleset el?tt készült a fotó. Megígérte, hogy este kipróbálja a tévét, bár fáradtnak érezte magát. Sok volt hirtelen ez a két egésznapi elfoglaltság.
Este vacsora után bekapcsolta a készüléket. Nem ment els?re, de addig nyomkodta a gombokat, míg végül megjelent egy kép. Nem akarta Tomnak bevallani, de valahogy idegenkedett t?le.
Bele-belenézett a m?sorokba. Leny?gözte az „új” technika, de igazán nem tudta lekötni semmi. Az agya lázasan dolgozott, kereste a lehetséges válaszokat, míg végül megfájdult a feje. Megnézte a híreket, melyek semmihez sem köt?dtek, elid?zött egy természetfilmnél, a zenei csatornánál, végül egy tudományos m?sornál maradt. A viharkutatásról szólt. Egy erre a célra felszerelt repül?gépet mutattak, mely több helyen be volt kamerázva. Ericát leny?gözte ez a „modern” technika. A gép felszállt, beindultak a kamrák. Különböz? szögb?l, különböz? dolgokat lehetett látni. Egy kameraállásból a gép alatt elsuhanó táj volt látható. Házak, erd?k, folyó, tehéncsorda fekete-fehéren tarkállott a zöld mez?n.
– 4500 lábon lehet – gondolta Erica -, onnan minden gyönyör?.
Fel sem fogta, hogy mit gondolt, annyira lekötötte minden, amit látott. Nem érezte, hogy álmosodik, csak fokozatosan álomba merült.
Hirtelen hangos lövésekre riadt fel. Mikor kinyitotta a szemét, a képerny?n egyenesen felé repült egy vadászgép, s heves golyózáport szórt magából. A hirtelen er?s hangra ébredt, s nem fogta fel a pillanat tört része alatt, mi történik, s kiabálni kezdett:
– John! Itt van! Tüzel rám!
Abban a pillanatban érezte, hogy valami a kezéhez ér. A n?vér volt. Elvette a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. Hirtelen jóles? csend lett.
– Mrs. Evans! Felverte a betegeket álmukból.
Erica még kábán, rémülten, leveg? után kapkodva kérdezte:
– Mi… Mi történt?
– Elaludt, és véletlenül felhangosította a tévét. Mindenki felriadt. Megijedtek a hangos lövések zajától.
Erica megkönnyebbülten rövid nevetést hallatott:
– Csak film volt. Én meg már azt hittem… Nem fontos… – mondta megkönnyebbülten. – Kérem, mondja meg a többieknek, hogy elnézést kérek. Többé nem fordul el?.
Lefeküdt, de a szíve még hevesen kalapált. Csak soká tudott újra elaludni.
Reggel Robert lépteire ébredt.
– Jó reggelt a rossz este után. Hallom sikerült megrémítened a többieket! – nem mérgesen, viccesen, fedd?n mondta, közben mosolygott.
– Kértem a n?vert, hogy kérjen elnézést a nevemben. Én is úgy megijedtem, hogy még percek múlva is majd kiugrott a szívem a helyér?l.
– Mondd csak! Gyerekkorodban folyton háborúsdit játszottál. Kés?bb faltad a háborús könyveket, filmeket. Nem lehet, hogy egy képzelt élet tört felszínre benned?
– A kicsi gyerekkorunktól kezdve mindenre emlékszem. Még ha így is lenne! Gondolod, hogy egy hatvan évvel ezel?tti faluba képzeltem volna magam? Mert ott n?ttünk fel. Ilyen autókról, tévér?l, telefonról, amit vezeték nélkül vihetsz magaddal, mi még nem is álmodhattunk. Ha tudnád, milyen más volt az a világ! Ilyet nem képzelhettem. Láttam a tévében modern harci gépeket engem egy ME-109-es l?tt le!
Robert tanácstalanul széttárta karját: – Amit elmondtál, teljesen logikus. Nem tudok mást, beszélned kellene egy terapeutával. Ismerem még az egyetemr?l. Ez nem mehet így! Meg kell tudnunk, mib?l erednek ezek a tévképzetek! Neked van egy életed. Ez! Itt és most! Ezt kell újra megtalálnod!
– Jó, rendben! Beszélek vele. Végül is, ennél rosszabb már nem lehet?!
– ? egy másik kórházban dolgozik, de ha szólok, rögtön átjön hozzád. Annyit mondtam rólad, hogy rajongsz a második világháborús könyvekért, és ami történt a baleset után. Szólok neki.
– Jó! – sóhajtott Erica. – Jöjjön!
Reggeli után megpróbálta összeszedni a gondolatait. Mi az, ami eszébe jutott, vagyis az álmai visszahozták, és igaznak bizonyult. Épp a végére ért az összegzésnek, amikor fekete hajú, fekete szem?, kellemes külsej? férfi lépett be az ajtón. Kezében mappa. Az ágyhoz lépett, bemutatkozott, majd leült az ágy melletti székre. Kinyitotta a jegyzettömböt, felírta Erica nevét, s kérdéseket tett fel sorban, az asszony pedig készségesen válaszolt, de belül idegesítette ez a helyzet minden porcikája tiltakozott az egész procedúra ellen, de ebb?l nem lehetett semmit észrevenni rajta. A férfi csodálkozását a válaszok hallatán id?nként fel-felszaladó szemöldöke jelezte. Mikor elfogytak a kérdések, Erica megkérdezte, mit gondol? A válasz egyértelm? volt, szükség lenne a hipnózisra, hogy megtudják, mi történt. Erica megköszönte, hogy miatta odafáradt, de id?t kért, hogy átgondolja.
Mikor a férfi alakja elt?nt az ajtóban, Erica megkönnyebbült. Ebéd után felvette az újságokat. Az esti incidens után elment a kedve a tévézést?l. A színes lapok felvidították. Délután új látogatója volt. A felt?zött, világos barna hajú n?, akit álmában a galériában látott.
– Szervusz, édesem! – hajolt fölé, és puszilta meg a homlokát. Erica nézte, de nem tudott hirtelen mit mondani.
– Anna. Anna vagyok. Én segítek neked a galériában.
– Tudtam, hogy ki vagy, álmodtam rólad, elmondtam Tomnak, és mesélt rólad. Csak a neved nem jutott eszembe. Bocsáss meg!
– Nem kell bocsánatot kérned, Tom mondta, hogy amnéziád van. Majd elmúlik! – hangjából ?szinte optimizmus áradt, ami jó hatással volt Ericára az el?z? látogatója után. Megint bizakodó volt.
– Álmodtam veled. Egy kisméret? festményt tartottál a kezedben, és valamit mondtál róla. De nem értettem mi volt az, csak azt tudtam, hogy fontos.
– Édesem! Ez csodálatos! Ez már lehet, hogy nem is álom! Lehet, hogy emlékezet! Ez megtörtént!
Erica felélénkült. Fel akart könyökölni, de nyögve gyorsan vissza is hanyatlott. Dühösen és magadóan legyintett: – Mint egy összetört roncs.
– Ugyan Drágám! Ne mondj ilyet! A gyógyuláshoz id? kell! Türelem!
– Jó. Mondd… Mondd, mi volt a festménnyel?
– A baleset el?tt mondtad, hogy hétvégén mentek a szüleidhez, és elviszed a képet édesanyádnak, kérted, hogy csomagoljam be, mert nem lesz id?d. Csodálatos ízlésed van! Ha majd újra otthon leszel, meglátod. Te rendezted be az egészet, s?t! Az enyémben is segítettél. Nagyon várom már, hogy újra együtt dolgozzunk. Nagyon hiányzol! Az ügyfeleink is bejönnek, telefonon érdekl?dnek, hogy mi van veled? Javul-e az állapotod? – a táskájából üdvözl?kártyákat vett el?. – Biztos nem emlékszel rá, de a galéria egyik sarkában van egy kis antik asztal, aminek a közepén van egy kristálytálka, abba tették bele, és kérték, hogy feltétlenül hozzam be neked!
Erica csak hallgatta, s Anna észrevette: – Én csak beszélek, te meg szóhoz sem jutsz!
– Örülök, hogy mesélsz, ez nagyon fontos, segíthet az emlékezésben. Anna! Szeretnék kérdezni valamit. Beszéltem neked a háborúról? El?fordult, hogy bármit is mondtam róla?
Anna csodálkozva nézett rá: – Hogy jutott most ez eszedbe? Miért fontos ez?
– Anna, kérlek!
– Tudom, hogy nagyon érdekelt ez a téma, ha találtál egy új könyvet azokról az id?kr?l, örömmel mutattad, de különösebben nem meséltél róla, pedig nyilvánvaló volt, hogy imádod. Annyit mondtál, hogy kutatod, miért úgy történt minden, ahogy történt? De általában nem beszéltél róla. Nekem csak eleinte volt furcsa, hogy pont egy olyan igazi n?t, mint te, miért épp ez a téma érdekel? Aztán ahogy jobban megismertelek, megértettem.
– Igen? És mire jöttél rá? – Erica alig tudta leplezni lázas kíváncsiságát, hogy Anna ne vegye észre, mennyire fontos neki a válasz. Azt remélte, valami magyarázatot kap.
– Arra, hogy attól függetlenül, hogy egy igazán ragyogó n?ies n? vagy, belül keményebb vagy, mint sok férfi. Tudod, mit akarsz, hihetetlen akarater?, céltudatosság van benned. Amit kit?zöl magad elé, azt el is éred, de nem úgy, hogy másokon átgázolj. Fáradhatatlan vagy, ha egy kiállítás, jótékonysági est megszervezésér?l van szó, ha kell, éjszakába nyúló munkával, de eléred. Ügyelsz a sminkedre, szeretsz elegánsan öltözni, a mozgásod finoman n?ies. Ellentétes a két dolog. De csak ennyi a furcsa benne.
Erica már az elején is összerándult a „furcsa” szóra.
– Mesélj, mi újság a galériában?
– Hoztam neked az újságunkból.
– Kedves vagy, köszönöm, de már láttam. Rebecca hozott bel?le, és Tom is. Így most van két egyforma.
Erica szeme hirtelen könnybe lábadt. Anna megijedt ett?l a hirtelen hangulatváltozástól. Megsimította Erica arcát, majd megfogta a kezét.
– Na, kicsikém! Mi a baj?
– Láttam magam benne. Anna! Leszek én még valaha olyan, mint azon a képen? – Anna a kezével letörölte Erica könnyeit.
– Persze, hogy leszel édesem! Nagyon súlyos baleseted volt, id? kell hozzá, hogy felépülj. De figyelj csak! – Anna olyan hangon beszélt, mint mikor egy gyereknek mesélünk, hogy eltereljük a figyelmét a bánatáról. – Én nem azt az újságot hoztam neked, hanem azt, ami holnap jelenik meg! Úgy kértem el?legbe egy példányt neked a nyomdából. Minden jót kívánnak neked ?k is!
– Anna! Hogy tudom neked megköszönni, hogy helytállsz helyettem is?
– Nincs mit köszönnöd! Ez természetes! Az újságban látni fogod, de el kell mondanom, mi a hír! Pierre kiállítása istenien sikerült! Hat képét vették meg ott rögtön!
Erica a plafont nézte, s lemondóan legyintett.
– Ki az a Pierre? Én különben is, siker, pénz, mit ér?
– Édesem! Miért beszélsz ilyen furcsákat? Eddig nagyon szeretted ezt az életet. Mindig azt mondtad, hogy addig jó, míg van mib?l adnod másoknak.
– Aztán egy perc alatt hirtelen vége mindennek. És oda semmit nem vihetsz magaddal – mondta lemondóan.
– Nem ismerek rád! Te nem szoktad feladni könnyedén! És mi az, hogy siker, pénz. Mintha semmit sem érne?! Figyelj rám! Pierre, a francia fiú, szülei valami diplomaták itt nálunk és tiltani akarták a festészett?l. Azt mondták, abból nem lehet megélni. Mikor a kiállítását kezdted szervezni, felkerestek téged, és azt kérték, hogy beszéld le a festésr?l. Te magyaráztad meg nekik, hogy bárhol máshol sok pénzt kereshet, de boldogtalan lesz. Te adtál neki pénzt vászonra és festékre, mert a szüleit?l nem mert erre kérni. Pierre szülei ott voltak a megnyitón, és nagyon örültek, mikor látták, hogy sikere van és boldog.
– Igaz, akkor semmink nem volt, csak ennivalónk, de boldogok voltunk, repültünk, azt csinálhattuk, amire mindig is vágytunk, és nem gondoltunk rá, hogy több jobb lenne – de ezt csak magában gondolta. Hangosan csak ennyit mondott: – Igazad van, bocsáss meg!
– Nincs mit megbocsátanom, csak nem szeretem, ha ilyeneket beszélsz! Megijesztesz vele! Megdolgoztál keményen azért, amid van, a szüleid segíteni akartak az indulásnál, de te nem engedted. Azt mondtad, ki akarod próbálni magad. Kiálltad a próbát! Nem vakított el a pénz, mint másokat. Sokat jótékonykodsz, igyekszel segíteni. Ez jó dolog.
– Jó! Jó! Lassan szentnek érzem magam! Ígérem, nem mondok többet ilyet – mondta, de magában azt gondolta: – Nem is értheted, mir?l beszélek. „Azt” át kell élni.
– Pierre azt mondta, kérdezzem meg, meglátogathat-e? Annyira hálás neked, szeretné megköszönni, és megosztani veled az örömét.
– Nagyon kedves, de mondd meg kérlek, hogy inkább majd otthon, ha hazamegyek. Tom mondta, hogy a barátaink is jönnének, de kínos, hogy nem emlékszem senkire, így kértem, hogy ?k is haza jöjjenek majd. Téged szívesen látlak, azt mondta Tom, hogy olyanok vagyunk, mint a testvérek. Nem emlékszem rád, de érzem a köt?dést köztünk.
Anna megígérte, hogy jönni fog, ahogy tud, majd elköszönt.
Erica el?vette az üdvözl?kártyákat, és olvasgatni kezdte. Mind jókívánság volt a gyógyulásához. Volt benne képes és csak szöveges, verses és komoly egyaránt.
– Nem tudom, kik ezek az emberek… – majd szétesett a feje, úgy er?lködött, egy-egy nevet elolvasva, de nem sikerült egy arcot sem felidéznie. A férfi nevekre volt igazán kíváncsi, de egyetlen John nev? sem akadt köztük. Ezt végül is jó jelnek vette, úgy gondolta, legalább a dolgokat nem keveri, de igazából ez sem nyugtatta meg. – Marad a hipnózis? Lehet, hogy még jobban összezavarna mindent. Nem! Szó sem lehet róla! – arra gondolt, hogy végiggondolja alaposabban, amit Annának mondott az életr?l, de Rebecca állt az ajtóban:
– Helló! Bejöhetek?
Erica rámosolygott, de Rebecca látta, hogy nem igazi volt ez a mosoly.
– Hát persze! Örülök neked!
– Mi a baj? Fájdalmaid vannak? Hozzak fájdalomcsillapítót?
– Kicsit fájnak a bordáim, de belül valami jobban fáj.
Rebecca megijedt. – Szóljak Robnak? Még itt van.
– ? nem segíthet ezen!
– Igen. Értem.
– Naponta végiggondolom a történteket. De mindig zsákutcába jutok. Amire emlékszem, annyira kézzelfogható, és itt van egy csodálatos élet, és… Lehet, hogy valami tudathasadásom van? Reb! Lehet, hogy ?rült vagyok?
– Az ?rültek nem így beszélnek. Értelmesen beszélsz, logikusan gondolkodsz. Én úgy gondolom, abba kellene hagynod a töprengést a történteken, és csak a jelennel tör?dj! Ett?l függetlenül értem a kétségbeesésedet, a félelmedet. Ha velem történt volna mindez, én is azon lennék, hogy magyarázatot keressek. Könnyebb tanácsot adni egy kívülállónak. De én már ett?l a helyzett?l féltelek, amiben most vagy – még beszélt, odatévedt tekintete a szekrényen lév? újságokra. Erica volt legfelül. Rebecca odanyúlt, elvette. Csodálkozón ragyogott fel az arca: – De hiszen ez te vagy! Istenien nézel ki!
– Igen – mondta Erica. – Gondolom, miel?tt a kép készült, ellen?riztem a tükörben, hogy minden tincs a helyén van-e, vagy nem ken?dött-e el a sminkem. Csakhogy én ebb?l semmire sem emlékszem. Tudod, milyen érzés ez?
– Nem, de hidd el, el tudom képzelni – most látta meg az üdvözl?kártyákat. – Erica! Nézd ezt a sok üdvözl?kártyát! Téged nagyon sokan szeretnek, és az az igazság, hogy én is megszerettelek. Van benned valami, ami szeretetre méltóvá tesz. Ha majd otthon leszel már, akkor is szeretném, ha találkoznánk, és egyszer majd nevetni akarok veled ezen az egészen. Olyan érzésem volt, amikor el?ször bejöttem hozzád, mintha már ezer éve ismernélek!
– Hát én ezt nem mondhatom, de így legalább téged nem veszítettelek el!
Ezen mindketten nevettek.
– No lám! Még humora is van a hölgynek! – mondta Rebecca nevetve:
– Hétvégén, míg Tomra és a szüleimre vártam, arra gondoltam, hogy mit csinálnak az emberek ilyenkor? Ti Roberttel mit csináltok a hétvégéken?
– Lemegyünk a tengerpartra, sétálunk, leülünk, nézzük a végtelen vizet, beszélgetünk. Golfozunk, kirándulunk a barátainkkal, vagy csak lustálkodunk otthon. És ti? Bocs… – mondta rögtön Rebecca. – Majd találunk közös elfoglaltságot.
– A képek alapján szoktam lovagolni a tengerparton, van, ahol kint ülök egy székfélén.
– Persze! Láttam a képeket, ti a parton laktok. Mi is szerettünk volna ott élni, csak Robnak messze lett volna a kórház, és el?fordul, hogy éjjel is behívják.
– Nem könny? élet.
– Nem, de ezt akarta csinálni, és úgy érzem, boldog.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Tara Scott
