Pár nap elteltével Erica felkelhetett. Járkált, jól esett a mozgás. Rebecca minden délután, miel?tt hazament, beült hozzá beszélgetni. Volt úgy, hogy Tom is ott volt, és Robert is.
A következ? héten Robert úgy döntött, hazaengedi. Megegyeztek, hogy sokat pihen, s nem sietteti a gyógyulást.
Tom már reggel ott volt, hozott ruhákat, mert a balesetben tönkrementek. Erica elégedetten látta, hogy az újságokban látott divathoz igazodik a ruhatára, és a magas sarok sem okozott problémát, a lába megszokottan simult a cip?be.
Rebecca is feljött a helyér?l, hogy elköszönjön Ericától, de nem hosszú id?re, mert megegyeztek, hogy a hétvégén meglátogatják ?ket Roberttel. A rövid ismeretség ellenére látszott, hogy a két n? remekül kijön egymással.
– Ugye vigyázni fogsz magadra?! – ölelte át óvatosan Rebecca.
– Igen! És várunk benneteket!
Lementek a földszintre. Ahogy kiléptek a kapun, Ericát megcsapta az ?sz h?vöse. Összébbhúzta magán a kabátot. Újra meglepte a zaj, a színes forgatag. Tom el?rement, felnyitotta a csomagtartót, és bele tette a tévét és a csomagot a holmijával. Erica odaért az autó mellé. Nem tudta titkolni meglepetését: – Tom, ez gyönyör?!
– Te választottad. Azt mondtad, álljak mellé, aztán azt, hogy jól áll nekem – mondta nevetve.
Kinyitotta a hátsó ajtót Ericának, s ? beült. Abban a pillanatban egy fehér sz?rgombóc zúdult rá: – Rocco!
A kutya felállt Erica ölében, a két mells? lábát a vállára támasztotta, és kis rózsaszín nyelvével össze-vissza nyalta az arcát. ? a kezét maga elé téve védte sérült bordáit, de a kutya ezzel mit sem tör?dve örvendezett a viszontlátásnak. Fekete szeme élénken csillogott, mint két fényes obszidián gyöngy. Közben Tom is elfoglalta helyét.
– Rocco! – nevetett Erica. – Elég! Jól van, én is örülök neked, de higgadj le, kérlek!
Tom kifordult a parkolóból, s lassan elindult.
– Emlékszel a nevére? – kérdezte a visszapillantó tükörben nézve Ericát.
– Te mondtad, hogy így hívjuk – felelte az asszony nevetve, s még mindig a kutyával hadakozott.
– Ja, persze – felelt a férje, de magában örült: tehát a baleset óta nem felejt. Ez jó jel! Ezt régebben mondtam.
Rocco végre megnyugodott, és lefeküdt az asszony ölébe. ? megszokott mozdulattal simogatta, és nézte a várost.
– Ennyi id?vel a háború befejezése után, hogy tudták mindezt felépíteni? – aztán arra gondolt, hogy a balesete el?tt vajon gondolkodott-e ilyeneken? Leny?gözte a látvány, de semmi nem volt ismer?s. Nézte a várost, az embereket, az autócsodákat, de közben folyton egy régi falu képei ugrottak be. – Hol voltak a színek? – ilyeneken t?n?dött.
Tom megállt a járda mellett, hátranézett:
– Veszek újságokat. Siettem érted, nem akartam id?t veszíteni.
– Nincs semmi baj, menj csak nyugodtan!
Tom után nézett. Kis újságos üzlet el?tt álltak. Az ajtó mellett forgatható tartón színes lapok tarkállottak. Tom megforgatta, levett párat. Az üzletb?l egy id?s, ?sz hajú hölgy Erica felé intett kedvesen mosolyogva. ? visszaintett. Tom bement fizetni.
– Biztos ismer – gondolta, s elfordult a másik oldalra. Kíváncsi volt, mi van az üzlettel szemben. A kirakatban festmények voltak kitéve, több kisebb és középen egy nagy. Színes virágok szépen elrendezve egy vázában. Egy csendélet. Ericának egy fekete, göndör hajú nyurga fiatal fiú képe villant fel, és ez a kép. Tom visszaért, beült a volán mögé letette az újságokat az els? ülésre és indítani akart.
– Ne, Tom! Várj! Az a kép!
A férje hátranézett: – Ismer?s? Láttad már?
– Mintha… láttam volna. Igen! És egy fekete göndör hajú fiú valahogy mintha köt?dne ehhez a képhez.
– Nagyon jó! Menni fog ez! – Erica kérd?n nézett rá. – Ez a te galériád! Kicsit kerültünk, de direkt jöttem erre, nem az újságok miatt. Gondoltam, Pierre képe neked is hozhat jót.
– Annyira lekötött a kép, ami bevillant a fiúról, hogy nem is gondoltam rá, hogy ez lehet a galéria. – Erica el?renyújtotta a kezét, Tom megfogta. – Szeretlek, Tom! És tudom, hogy ez mindig így volt. Most örülök, hogy n? vagyok.
A férfi olyan boldog volt, hogy nem is tudta volna szavakba foglalni. Az asszony újra a képre nézett:
– Tehát ez Pierre kiállítása. Anna mesélt róla.
– Meg akarod nézni?
– Szívesen megnézném, de fájnak a bordáim, nem jó ülni. Igazából alig várom, hogy lefekhessek.
– Jó szívem. Akkor hazamegyünk. Még jó negyed óra.
Rocco elnyúlva aludt, így nyugodtan nézel?dhetett. Lassan elhagyták a várost. Ritkultak a házak, a magasak mögöttük maradtak, több lett a családi ház, villák, és több lett a zöldterület a házak körül, bár a zöld most inkább sárgát, rozsdaszínt, bordót jelentett. De szép volt. Ericának megint bevillant a régi kis falu, mely kopottasnak, szegényesnek hatott most a fény?z? környékhez képest.
– Milyen szép lehet ez nyáron! – gondolta, és nézegette tovább az utcákat, de nem volt ismer?s semmi. Végül meglátta a tengert. Tom bekanyarodott az utolsó utcába, és megállt egy ház el?tt. Szép, kovácsoltvas kerítése volt, hozzá ill? kapuval, mely magától kinyílt. Az autó begördült a kavicsos útra. Erica hátranézet, a kapu bezárult. – Mint a kórházban, mikor szegény Bess levitt az utcára. Praktikus – gondolta.
Kétoldalt tuják magasodtak, követve az út vonalát. Gondozott park, bokrokkal, virágágyásokkal, gondos kézr?l árulkodtak. A ház hatalmas volt, Ericában csodálkozást váltott ki, miért kell két embernek ekkora épület? A képeken nem t?nt ilyen nagynak. Pedig annak idején ? tervezte nagy vonalakban. Még az építész is, aki a végleges rajzokat készítette, elmésnek mondta a beosztását. Mindennek megvolt a helye. Négy vendégszoba az emeleten, fürd?szobával, ruhaszárító helyiséggel, a földszinten konyha, étkez?, tágas nappali, hálószoba és a tenger fel?l üvegfalú építményben medence, gyönyör? kilátással a végtelen vízre és partjára. Téli használati lehet?séggel épült, így egy-egy hétvégén az összegy?lt barátok maradhattak éjszakára esti fürd?zés után. Így tervezte Erica, ez látszott jó megoldásnak. Most nem értette, mért ilyen nagy ez a ház.
Beléptek az ajtón. Rocco újra felélénkült, elszaladt, s kisvártatva el?rohant egy kis piros labdával, s letette Erica elé. ? lehajolt, hogy érte nyúljon, de hirtelen úgy érezte, az egész mellkasa kiszakad, így gyorsan felállt, s ahogy megfordult, egy n? állt el?tte.
– Mrs. Evans! Örülök, hogy hazaért.
Erica zavarban volt: – bocsánat, ismernem kellene?
– Matilda vagyok, a házvezet?n?.
– És… Mióta van nálunk?
– Igazából ma kezdek, asszonyom. A férje kért ki az ügynökségt?l, hogy ön pihenni tudjon.
Erica csak most figyelt fel a pompás illatokra, így rájött, hogy a konyha balra van a nappalitól.
– Mi ez az isteni illat, mi lesz az ebéd? – hirtelen meggondolta magát: – Nem! Ne mondja meg! Majd legyen meglepetés!
Jobban megnézte Matildát. Negyvenöt éves lehetett, tiszta, ápolt. S ezek az illatok! Kezet nyújtott az asszonynak:
– Üdvözlöm a házunkban. Örülök, hogy itt van!
– Köszönöm, asszonyom. Kérem, ha valamelyik étel nem az ön ízlése szerint való, szóljon nyugodtan, min változtassak!
– Fogalmam sincs, milyen az ízlésem, még azt sem tudom, tudok-e f?zni igazán.
Ez volt a végszó, amire Tom megjelent az ajtóban, miután Erica holmiját elrendezte.
– Látom, a bemutatkozás megtörtént – mondta, s felemelte mutatóujját Erica felé. – Szívem! Istenien f?zöl, remélem, az is eszedbe jut majd, hogyha Matilda hétvégéken szabad lesz, sziporkázhass újra!
Ezen jót nevettek.
– Jó, igyekezni fogok, Te haspók!
– Haspók? – nézett rá Tom vidáman év?dve. – Ezt még soha nem hallottam t?led!
– Mama mondta mindig nevetve, mikor megettem a vacsorát, amit John meghagyott – mosolygott, de csak ennyit mondott: – Nem is tudom, honnan vettem.
Matilda már a konyhában volt, befejezni az ebédkészítést. Tom a nappaliban készített helyet, hogy ne legyen egyedül. Erica leheveredett, Rocco odafeküdt a lábához, és elaludt. Tom átöltözött kényelmes, otthoni ruhába, s visszajött.
– Kívülr?l láttam, hogy óriási ez a ház. Az illatokból tudom, hogy a konyha ott lehet balra. Mondd el, légy szíves a többi helyiséget, mi merre van?
– A konyha együtt van az étkez?vel, egy derékig ér? fal választja el… – kezdte a bemutatását Tom. Mire a végére ért, Erica úgy gondolta, ha most elindulna, minden helyiséget els?re megtalálna. Végtelenül logikusnak találta az elrendezést. A nappali fehér k?vel volt lerakva, alatta padlóf?tés adta a meleget. A fal nem sötét, nem túl világos mályvaszín?, nagyon szépen harmonizált az antik bútorokkal. A fehér függöny mellett szalaggal összekötött, a falnál sötétebb mályva sötétel? szintén nagyon tetszett Ericának. Szerette volna megnézni az egész házat, de fáradt volt, és fájt a mellkasa, ezért úgy döntött, ráér majd apránként.
– Ebéd után, ha gondolod, nézhetnénk a régi filmjeinkb?l. A párizsi nászutunkról, a házunkról, ahogy épült, a galéria megnyitójáról, barátokkal töltött hétvégékr?l.
Erica felélénkült: – Párizsban voltunk nászúton?
– Igen Édesem! Két gyönyör? hetet töltöttünk ott. Annak emlékére, hogy Franciaországban ismerkedtünk meg. A Riviérán.
Az ebéd ízletes volt, utána Erica lepihent, Tom átment a könyvtárszobába a filmekért. Erica mellett az éjjeli szekrényen hirtelen egy fura hang szólalt meg.
– Tom! Mi ez a hang? Tom, gyere gyorsan!
Férje visszasietett a nappaliba, s úgy mosolygott Ericára, mint egy kisgyerekre, aki megijedt valamit?l, és vigasztalni akarja az ember.
– Ne ijedj meg, drágám! Ez az új mobiltelefonod, tegnap vettem neked, csak még nem volt id?m megmutatni. Látod? Kiírja, hogy Stewart-ék keresnek. A régi telefonod a balesetben tönkrement, de a számod ugyanaz maradt.
– Nem akarok beszélni senkivel! Mondd, hogy alszom! – súgta.
A férfi felvette a telefont, s kérte, hogy ha Ericáról akarnak érdekl?dni, az ? számát hívják, és kikapcsolta a készüléket.
– Nem tudom, kik ?k, és így olyan kínos! Azt sem tudom, mit mondjak!
– Nagyon hangulatos kerti partikat szoktál adni. Van egy csomó filmünk róluk, azon mindenki rajta van. Megnézzük, és pár nap múlva, ha hívnak, tudni fogod, hogy ki keres. ?k mindannyian szeretnek téged! Megtanítalak használni.
– Milyen jó lett volna ez a háborúban!
– Igen, biztosan! De szeretném, ha nem gondolnál a háborúra. Hála Istennek békében élünk, és remélem, ez így is marad.
– Igazad van! Nem is tudom, hogy jutott eszembe! Gyönyör? minden. Kár lenne lerombolni!
– Akkor jöhetnek a filmek?
– Igen! Kíváncsi vagyok, hátha sikerül valami ismer?st látnom!
Erica megdöbbent, mennyi barátjuk van. Tényleg nagyszabásúak voltak a kerti mulatságok, jó hangulatban, sok ennivalóval. – Mikorra tanulom én meg, hogy ki kicsoda? – fogta a fejét.
Este Matilda hazament, és ?k ketten maradtak. Tom átment a másik szobába, s két kis dobozzal tért vissza, leült mellé, s kinyitotta az egyiket. Megfogta Erica kezét, és a doboz tartalmát a tenyerébe szórta. A jegygy?r?je, a többi gy?r?je, fülbevalója volt benne, a lánca, amely a balesetkor elszakadt. A fülbevalót Tom szüleit?l kapta az esküv?jükre, s bár azóta több különböz? formájút kapott t?le is, a barátn?it?l is, állandóan ezt hordta, a többit csak alkalmanként.
Mikor a kórházban átadták neki Erica személyes holmiját, arra gondolt, hogy ugyanezt élte át, a szüleit ért baleset után. Minden porcikája lázadt, tiltakozott a sors ellen: – Kétszer nem történhet meg az emberrel ugyanaz a tragédia! – gondolta. Rettegett, hogy mégis elveszítheti a feleségét is. Erica felvette az ékszereit, a láncot kivéve, mely még mindig két darabban volt, azt visszatette a dobozba. Tom letette a másik dobozt a kisszekrényre.
– Egy pillanat – mondta, s elt?nt a konyha irányába. Halk pukkanás hallatszott, s kis tálcán két párázó pezsg?spohárral tért vissza. Épp csak egy-egy korty volt. Leült, az egyiket átnyújtotta az asszonynak, s finoman hozzákoccintotta saját poharát: – Arra, hogy végre újra itthon vagy! – odahajolt Ericához, a szemébe nézett, nem látott tiltakozást, így hosszan megcsókolta. Aztán fogta a másik dobozt, s az asszony tenyerébe fektette. A fedele felnyílt, s egy csipke formájú nyakék ragyogott benne. Erica a tenyerére fektette:
– Ez gyönyör?! Köszönöm! Mindig ezt fogom viselni! – az arca szomorkássá vált. – Legalább eltakarja a hegeket.
– Milyen hegeket? Én csak egy gyönyör? szempárt látok, és egy aranyos arcocskát!
– Aranyos vagy! Azért nyáron nem fogok garbóban járni?! Felveszem a fürd?ruhám?!
– Ez az! Nagyon helyes! Épp ezért szeretlek!
A hétvégét ismét Erica szüleivel töltötték. Újból felt?nt egy-egy kép a gyerekkorból hullámzón, mint amikor az ember egy remeg? víztükörben nézi magát. Nem volt sok, de úgy gondolták, ha lassan is, de el?bb-utóbb összeáll a kép, mint egy darabonként kirakott puzzle.
Vasárnap ebéd után a szül?k elutaztak, s mire Tom visszaért a repül?térr?l, Rebecca és Robert is megérkezett. Leny?gözte ?ket a ház és a hely. Rebeccának mindig fájó pont volt, hogy a városban kellett lakniuk. Alaposan körülnézett. A ház nagyrészt antik bútorokkal volt berendezve, de mell?zött mindenféle felesleges fény?zést. Hangulatos, ízléses, de inkább praktikus volt, mint hivalkodó. Rebeccának ett?l még szimpatikusabb lett újdonsült barátn?je, mert látszott, nem a pénz vezérli az életét. Matilda teát és aprósüteményt tett eléjük az asztalra. Erica bemutatta, aztán megbeszélte vele, hogy hazamehet nyugodtan.
Teázás után a fiúk lementek a tengerpartra, az asszonyok végigjárták a házat, végül a könyvtárszobában kötöttek ki. Rebecca elámult. Nem is próbálta megtippelni, mennyi könyv lehet a falak mentén. Az írókat és a címeket nézegette. Megállapította, hogy nincs benne ponyva, krimi is csak klasszikus. Csupa értékes könyv. Megtalálta a háborús regényeket is. Kezével végigsimított rajtuk.
– Mit gondolsz most arról, amit történt veled?! – a „most”-ot megnyomta.
– Nem tudom. Ugyanott tartok ezzel, mint eddig. Újabb dolgok jutottak eszembe az életemb?l. Így most két gyerekkorom van. A másikra igyekszem nem gondolni, de ez mindegy. Akkor is elevenen él bennem. Olyan, mint egy tudathasadás. Igaz, hogy Johnt nem láttam ennyi id?snek, de láttam feln?ni. Amik újabban jöttek el? az emlékek közül, nem halványítják a régieket. Te érted ezt? Ha viccelni akarnék, azt mondanám, jól megférnek egymás mellett.
– Ha a baleset el?tt is lett volna ez a jelenség, Tom elmondta volna Robnak. De nem volt ilyen. Tényleg! Már annyiszor akartam kérdezni, hogy ti hogy ismerkedtetek meg Tommal?
– Emlékezni sajnos még nem sikerült, de abból, amit Tom elmesélt, annyit tudok, hogy a szüleimmel a francia Riviérán nyaraltam, egyetemista voltam, és ? is ott volt a barátaival, ?k is akkor jártak egyetemre, csak ?k utolsó évesek voltak azon az ?szön. Meghallotta, hogy angolul beszélek, és szóba elegyedtünk. Aztán úgy mesélte, hogy hazatérve is tartottuk a kapcsolatot telefonon, levélben. Aztán eljött hozzánk egy hétvégére, én is voltam náluk, így alakult. Ha további részleteket szeretnél tudni, ?t kell kérdezned, mert nekem ennyit mesélt. És te és Robert?
– Majdnem egyszerre kerültünk a kórházba. ? megel?zött egy hónappal. Le kellett id?nként járnom az osztályra adatokért, és az els? perct?l tetszett, de ?t csak a munka érdekelte. Úgy éreztem, átnéz rajtam. Lemondtam róla. Aztán eltört a barátn?m karja, és ? hozta rendbe. Aranyos volt, elmagyarázta, mit hogy fog csinálni, én is ott voltam. Pár nap múlva megkeresett a helyemen, érdekl?dött a barátn?mr?l. Meg is lep?dtem. Beszélgettünk egy kicsit, és hirtelen meghívott vacsorázni. Kés?bb mondta el, hogy én is els? perct?l tetszettem neki. Csak utána jöttem rá, hogy félénk. Egy év múlva összeházasodtunk.
Rövid csend támadt, Rebecca azon töprengett, szóba hozza-e a többi élet lehet?ségét, de mivel Roberttel nem beszélte meg, így elállt ett?l az ötlett?l.
Erica törte meg a csendet: – Ami a baleset óta történt velem, nem felejtettem el.
– Ne haragudj, azért, mit mondok, de a baleseted hozott minket össze. Ha ez nincs, sohasem találkozunk.
– Tudod, a régi barátn?imre nem emlékszem. De szeretném, ha tudnád, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy alig vártam, hogy újra lássalak. Nevetséges most az én számból hallani, de – rátette a kezét Rebecca vállára – olyan mintha már ezer éve ismernélek.
Jót nevettek.
– Én nem hiszek a véletlenben.
– Ezen nem tudom, gondolkodtam-e azel?tt, de lehet, hogy igazad van.
Hangos beszélgetéssel megérkeztek a fiúk. Ericáék is elhagyták a könyvtárszobát, s visszamentek a nappaliba.
– Képzeld Reb! Tom megmutatta a lovakat! Gyönyör?ek!
– Bármikor lovagolhattok, amikor csak id?tök engedi. Fantasztikus a tengerparton lovagolni!
– Vigyázz, mert szavadon fogunk! – mondta nevetve Rebecca.
– El is várom! Komolyan!
– Gyertek, vacsorázzunk meg! – mondta Erica, s az étkez? felé terelte a többieket.
Matilda valóságos vacsora-költeményt varázsolt az asztalra, miel?tt hazament. Ericát is elb?völte. Jó hangulatban elköltötték a vacsorát, megbeszélték, hogy hamarosan újra találkoznak. Addig is telefonon tartják a kapcsolatot, s Rebeccáék hazaindultak.
Húsz-huszonöt perc volt az út vissza a városba. Halkan szólt a zene. Máskor mindig végigbeszélték az utat, ha együtt utaztak, de most nehezen indult a beszélgetés. Mindketten elmerültek a gondolataikban.
Végülis Robert tört meg a csendet: – Képzeld, Tom azt mondta, hogy Erica még mindig beszél a háborúról. Mikor odaadta az új mobilját, megjegyezte, hogy milyen jó lett volna a háborúban.
– Mi is beszélgettünk Ericával. Azt mondta, hogy vannak új dolgok, amikre emlékszik, de az a másik élet is tisztán megmaradt benne. Azt mondta, hogy két gyerekkora volt.
Megint beállt a csend közöttük, az elhangzottakon gondolkoztak mindketten. Rebeccában egy ideje érlel?dött egy gondolat, ami most végleges elhatározássá vált, de úgy döntött, nem szól róla Robertnek, csak reggel.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Tara Scott
