Hétf?n megindult Erica felé a szeretet áradata, folyamatosan csöngött a telefonja. Mindenki rohanni akart, hogy meglátogassa. Nem érezte még elég er?snek magát ehhez, így megállapodott a társasággal, hogy hétvégén összegy?lnek, és elmesél mindet.
Hét közben többször jött érte Anna és rövid id?re be-bevitte a galériába. Még pihennie kellett, mert gyenge volt, de jó volt kicsit kimozdulnia, és az id? is jobban haladt. Tom annyit tartózkodott bent a cégnél, amennyit nagyon muszáj volt. Amit lehetetett, otthonról telefonon intézett. Minden id?t, amit lehetett, Ericával akart tölteni.
Robert és Rebecca hétf?n külön indultak dolgozni. A férfi el?bb indult, Rebecca alig várta, hogy a férje kiforduljon az udvarból. Térképet vett el?, s mikor megtalálta, amit keresett, ujját végigvezette az útvonalon. Úgy két és fél óra az út, gondolta. Összehajtotta a térképet, s eltette.
Délel?tt a helyér?l felhívta Robertet: – Rob! Nézd meg légy szíves, hogy a héten tudsz-e csinálni egy szabad napot, és ha sikerül, hívj vissza, hogy mikor!
– Hova szeretnél elcsábítani? – év?dött Rob a másik oldalon.
– Titok! Semmit sem árulok el!
– Hát… Akkor sajnos… Nem tudom, így belemehetek-e? Egyszer hagytam, hogy elcsábíts, és annak is mi lett a vége?! Templom, orgona, pap…
– Na megállj! Este majd számolunk ezért! – nevetett Rebecca.
Pár perc múlva csengett Rebecca telefonja, s látta a kiírást: Rob. Megnyomta a gombot:
– Tessék? Társkeresés, kerítés, csábítás!
A férfi csak nehezen tudta visszafojtani a nevetést.
– Kérem! Szerdán szeretném, ha valaki ellopna titkos céllal!
– Ok! Meglesz! – s Reb letette a kagylót, s mosolyogva megcsóválta a fejét.
Szerdán reggel a hálószobában kés?bb szólalt meg az ébreszt? hangja, mint máskor. Robert nagyot nyújtózkodott, majd átölelte az asszonyt
– Semmivel sem tudom kiszedni bel?led, hogy hová akarsz vinni?
– Nem, nem! – ujjaival nevetve megpöccintette a férfi orrát. – Aki kíváncsi, hamar megöregszik! Gondolj arra, hogy kirándulunk, együtt töltjük a napot. Inkább menjünk reggelizni, és indulhatunk!
Robert, mint egy gyerek, morcosan, kelletlenül felkelt, még egyszer könyörg?en ránézett Rebeccára, de az határozott nemmel hárított el minden további próbálkozást.
Mikor lementek a garázsba, az asszony a saját autójához ment, s felajánlotta, hogy ? vezet. Férje örömmel egyezett bele, ritka alkalom, hogy szabadon nézel?dhessen. Betette az ételes kosarat a csomagtartóba, és elindultak. Az els? kútnál Rebecca teletankolta az autót. Nem akart sehol id?t veszíteni. Az útirány a térképr?l még a fejében volt, így magabiztosan indult el a cél felé. A reggeli csúcsban lassan haladtak a városból kifelé. Halkan szólt a zene, Robert kényelmesen elhelyezkedett az asszony mellett, s figyelte a küls? világot. Az emberek igyekeztek munkába, az iskola el?tt sorban álltak az autók, gyerekek szálltak ki bel?lük, hátukon táskával. Puszi a szül?knek, aztán csoportokba ver?dve, hangosan zsibongva elindultak a suli felé. Arra gondolt, reméli, ? is hamarosan el?bb indulhat munkába, hogy el?bb az oviban, kés?bb a suliban id?ben letehesse már nagyon várt gyereküket. Nem gondolkozott soha, hogy fiút vagy lányt szeretne igazából. Mindegy. Úgyis többet terveztek Rebbel. Csak egészségesek legyenek!
Lassan kiértek a városból, az autó meglódult, s rövidesen már az autópályán haladtak. A táj meleg ?szi színekben pompázott, az ég felh?s volt, id?nként pár percre halványan ki-kisütött a nap, de azután ismét elbújt a felh?k takarói mögé. Kisebb városok mellett mentek el, közben eleredt az es?, majd el is állt pár mérföld után.
Mikor elindultak, Rebecca huszonkét fokra állította a klímát, hogy ne legyen meleg. Meg akarta kérdezni férjét?l, hogy nem fázik-e, de ahogy felé fordult, látta, hogy elaludt. Átállította a klímát huszonnégy fokra, nehogy fázzon alvás közben, s igyekezett még simábban futtatni az autót. Két és fél óra volt az út, a második óra végén Robert felébredt. Közben is többször fel-felnézett, lejjebb hajtotta az üléstámlát, egyszer álmosan kinézett, s olyasmit motyogott, hogy még sosem járt ezen a vidéken, de azonnal újra elnyomta az álom. Most azt kérte, hogy álljanak meg, mert elzsibbadt mindene. Rebecca kitért egy pihen?nél, Robert kiszállt, a n? követte, s kabátot adott rá.
– Járkálj, mozogj egy kicsit, aztán ülj vissza és eszünk, jó? – mondta Rebecca, s kivette a csomagtartóból a kosarat. Sonkás-sajtos szendvicseket csomagolt, és meleg teát tett mellé termoszban.
Robert megállt neje mellett, ? megnyomta a gombot, az ablak simán lefutott félig. Robert lehajolt:
– Ehetnék idekint?
– Meg fogsz fázni! Át vagy melegedve!
– Ha fázok, beülök, de most jól esik a friss leveg?.
– Jó. Odaadom a sapkád. Vedd fel, és utána adok enni.
Robert az autó mellett járkálva, meg-megállva evett. Aztán ivott egy jó meleg teát, betette a kabátját a hátsó ülésre, s visszaült. Már éppen kezdett fázni. Jólesett az autó kellemes melege. Az asszony is megtörölte kezeit, s mivel még maradt szendvics, visszatette a kosarat a hideg csomagtartóba, s továbbindultak. Fél tizenegy körül járt az id?, mikor egy apró, de nagyon tiszta kisvárosba értek.
– Most már elárulod, hol vagyunk?
– Ott, ahol állítólag te John voltál, Erica pedig Paul, a barátod.
– Micsoda?? – kérdezte bosszúsan. – Most viccelsz? Mit keresünk itt? – már kifejezetten mérges volt.
Rebecca lehúzódott, és megállt a járda mellett.
– Higgadj le, Rob! Mindjárt megérted! Múltkor Ericáéknál míg ti a tengerparton voltatok, mi beszélgettünk a könyvtárban. Valóban rengeteg könyve van, ami a II. világháborúról szól. Azt mondtuk, hogy lehet, a könyvek alapján egy képzelt élet tört felszínre. Csakhogy én beszéltem Ericával. Két lábbal áll a földön. Sikeres. Gazdag. Miért lett volna szüksége egy képzelt életre? Általában azok az emberek képzelik bele magukat egy másfajta világba, akik nincsenek megelégedve a saját valós életükkel. Ericának nem volt oka erre. Ahhoz, hogy megtudjuk, mi történt, szükség lenne hipnózisra, amibe nem hajlandó beleegyezni. Beszélgetés közben említette a falu nevét, ez volt az valamikor. Azóta kisvárossá fejl?dött, úgy látszik.
– Még mindig nem értem, miért vagyunk itt? – mondta Robert. Már nem volt mérges, de még érezhet? volt a hangjában a türelmetlenség.
– Várj! Mindjárt érteni fogod! Mivel csökönyösen ragaszkodik a történetéhez, arra gondoltam, hogy kérünk egy hivatalos igazolást, hogy sohasem lakott itt olyan család, akir?l beszélt, akkor hajlandó lesz a végére járni ennek a rémálomnak. Megszerettem, úgy gondolom, ez a barátság megér ennyit, és nem akartam egyedül jönni.
A férfi megenyhült. Megfogta Reb kezét, s megszorította:
– Jó ötlet! Okos vagy! Próbáljuk meg! Hol kezdjük?
– Vagy a városházán, vagy a temet?ben, a nyilvántartásban. De nézd csak! – Erica megállt egy épülettel szemben a túloldalon. Nagyon régen épülhetett, egy elmosódott tábla hirdethette egykori nevét. Furcsa volt az új házak között. Kerékpárok álltak el?tte tartón, emberek beszélgettek.
– Gyere drágám! Miel?tt továbbmegyünk, iszunk itt egy kávét, és megkérdezzük, hol a városháza és a temet?.
Beléptek a kis helyiségbe. A leveg?ben sör, kávé és dohány szaga keveredett. Az épület régi volt, korabeli berendezéssel, de meglep?en tiszta. Az asztalok közepén fonott kosárban szalvéta, sós és sajtos apró, kelt tésztából készült falatkák. A falakon bekeretezve régi képek a valamikori falu életéb?l. Robert leült egy asztalhoz, nézel?dött. Megkóstolt egy sajtos falatkát. Finom friss volt. Rebecca a pulthoz ment érdekl?dni, és a kávékért. Kevesen voltak, egy asztalnál két férfi beszélgetett, el?ttük egy-egy sör, falatoztak, id?nként kortyoltak rá a sörb?l. Közben az „idegeneket” méregették. Roberttel szemben a sarokban egy pirospozsgás, termetes id?s ember ült, el?tte az asztalon egy kupában sör volt. Jobb keze a fülén pihent. Lassan megmozdult, s felemelte az italt a szájához, s még belekortyolt, ránézett Robertre. Már két kortyot lenyelt, mikor keze megrándult, s a kupa tartalma a kockás ingre ömlött. Felállt, s lassan tágra nyílt szemmel elindult Robert felé. Kezében még mindig ott volt a kupa, a másikkal zavartan próbálta ingér?l lesöpörni a sört. Megállt Robert asztalánál, s lenézett rá. ? felállt az öreggel szemben, fogalma sem volt, mit akar. Másodpercekig nem történt semmi, majd az öreg felemelte lassan üres kezét, s Robert arca felé nyúlt. Robert moccanni sem tudott, várta, hogy mi fog történni. Az öreg megsimította Robert arcát, remeg? kézzel, óvatosan, mintha attól tartana, hogy az érintését?l szertefoszlik a kép. Mindenki dermedten figyelte, mi történik, mintha sóbálvánnyá váltak volna.
– John Nolin! – szólalt meg az öreg remeg? ajkakkal, majd teljesen hitetlen hangon újra: – John!?
Rebecca lélekjelenléte mentette meg a helyzetet. Felkapta a két kávét, letette az asztalukra, az öregre mosolygott, s a vállára tette a kezét: – Az unokája – mondta gyorsan. Robert megkönnyebbülten felsóhajtott, s lerogyott a székre. Az öreg rögtön leült melléjük, s kérés nélkül is mesélt. Ismerte John „nagyapját”, csak azt nem értette, hogy lehet unokája, mikor a menyasszonya falubeli lány volt, s mivel John lezuhant a háborúban…
Rebecca mentette meg újra a helyzetet, s azt mondta, Johnnak született egy fia egy kalandból. Az öreg cinkosan megcsóválta a fejét: – Ez a John…! – s kajánul Rebeccáékra kacsintott. Aztán elkomolyodott, s Robertre nézett: – Hanem fiam! Te aztán kiköpött nagyapád vagy! Még ilyet! Mintha ? jött volna vissza személyesen!
Az öreg mesélni kezdett a két családról, az elválaszthatatlan két barátról, Johnról és Paulról. Kiderült, hogy ott szolgált, ahol a fiúk repültek, elmondta, hogy miután Pault lel?tték, John két napra hazajött. Borzasztóan megviselte a fiút és a szüleiket Paul halála. Aztán még egy hónap sem telt el, megkapták John szülei is a rettegett értesít?t. Az egész falu gyászolta ?ket.
Robert hallgatta az öreget, de belül ordított, hogy mi ez az egész?! Remegett belül, hányinger kerülgette, sápadt volt. Rebecca látva férje állapotát, igyekezett átvenni a szót. Végül az öreg meghívta ?ket magukhoz, mondván, hogy vannak fényképei abból az id?b?l. Robert az asztal alatt megfogta Rebecca kezét, és amikor az asszony ránézett, intett a szemével, hogy nem akar menni. Rebecca megköszönte a meghívást, s megbeszélték, hogy ? elmegy újdonsült ismer?sükkel, addig John a temet?be megy a „nagyapjához”, mivel hosszú út vár rájuk, sietniük kell. Az épület el?tt Rebeccának eszébe jutott, hogy úgy belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy elfeledkeztek a bemutatkozásról is. Így megtudták, hogy Jack Lucken az id?s ember neve.
Rövid út után megálltak Jack háza el?tt. Megegyeztek, hogy Robert egy óra múlva legkés?bb visszatér, és hazaindulnak.
Mikor felértek a lépcs?n, kinyílt az ajtó, s egy mesebeli ?sz hajú, kerek arcú aranyos id?s asszony állt, s érdekl?déssel nézett a férjére. Jack bemutatta Rebeccát, és röviden vázolta a helyzetet feleségének. A hallottak után Martha kedvesen beinvitálta a házba, hellyel és teával kínálta Rebeccát. Ezalatt Robert három utcával arrébb megállt egy park mellett. A feje majd szétrobbant, érezte, ahogy az agya próbál megküzdeni az általa felfoghatatlan információkkal. Kicsúszott a realitás beton szilárdságú talaja a lába alól, s szédelegve bukdácsolt a kézzel fogható, biztos, és a „lehetetlen” között. Falak d?ltek le körülötte, megrendült volt, a feje egy hatalmas káosz közepe lett. Egy pillanatra Erica arca villant be, az a pillanat, amikor el?ször látta meg ?t, és Johnnak hívta. Most átérezte, min mehetett keresztül szerencsétlen. A keszty?tartóból egy doboz fájdalomcsillapítót vett el?, s a maradék teából kortyolva bevett egy tablettát, hátrahajtotta a fejét a fejtámlának, s lehunyta a szemét.
Rebecca a házban jóles?en nézett körül. Tisztaság, rend volt az aprócska házban, a falakon fényképek, az asztalon virágcsokor, otthonos, barátságos hangulat uralkodott. Martha haja kis kerek kontyba f?zve, ruhája felett tiszta kis kötény, zsebén kézzel hímzett virágokkal. Rebecca arra gondolt, hogy ha egyszer megöregszenek, szeretne egy ilyen aranyos ki házban lakni, kis virágoskerttel. Amekkorát rendben tudnak tartani.
Jack kiment a fényképes dobozért. Míg ? kereste a dobozt, felesége elmondta, hogy ? nyolcvanhárom, Jack nyolcvanöt éves. Mindig itt éltek, s a régi kis falu úgy n?tt ki kisvárossá, hogy a fiatalok a tanulmányaik elvégzése után visszajöttek, s itt telepedtek le. A lányuk is itt él a férjével és gyerekeivel, az unokáik, s?t már a dédunokáik is itt járnak iskolába. Naponta többször is rájuk nyitják az ajtót, hol az egyik, hol a másik. Segítenek a takarításban, a kertben. F?tt ételt hoznak.
Jack jelent meg az ajtóban arcán gy?zedelmes mosollyal: – Itt van mind!
Körbeülték az asztalt, a doboz fedele kinyílt, s Rebecca láthatta, hogy tele van megsárgult, régi fotókkal. Az els? képen a régi iskola állt, el?tte megszeppent gyerekek csoportja, akikr?l látszott, hogy nem biztosak benne, hogy ez a fotózás nem fog fájni. A kép valamilyen ünnepségen készült. Megtudta azt is, hogy a tanoda ma eredeti állapotában múzeumként m?ködik. Több képen látható volt a falu eredeti kinézete. Rebecca láthatta, hogy óriásit változott a hatvan év alatt.
Ahogy csökkent a doboz tartalma, el?kerültek a katonaságról készült képek. Az els?n a házigazda volt látható, egy korabeli csatarepül?nek támaszkodva. ? maga nem repült, a földi kiszolgálóegységhez tartozott. Felvette a dobozt az asztalról, beletúrt, kivett egy kupacot, átnézte, majd visszatette a dobozba, pár darabot tartott csak a kezében. Jól megnézte, majd átnyújtotta Rebeccának:
– Ez az! Ezt kerestem!
Az asszony ránézett a képre, s kis híján felsikított, de csak egy apró kis nyikkanást hallatott:
– Te jó ég!
A képen egy korabeli repül? volt látható, el?tte fiatal fiúk álltak mosolyogva, integetve, volt, aki a mutató és középs? ujjából „V” bet?t formált a fotós felé. Középtájon Robert és Erica, vagyis John és Paul állt, John karja Paul vállán, arcukon széles mosoly. Akkora volt a hasonlóság, hogy az asszony belülr?l megremegett. Jack ránézett, és megkérdezte:
– Valami baj van, Rebecca?
? alig tudott megszólalni, végül sikerült kinyögnie nehezen:
– Nincs semmi, csak a hasonlóság valóban döbbenetes! – és ezt tényleg ?szintén mondta. Újra ránézett a képre. Robert hajszálra megegyezett a képen látható fiúval. Ha Erica haját levágnák rövidre, és barnára festenék… Talán egy kicsit most lágyabbak a vonásai, de összességében… Elképeszt?… – gondolta Rebecca. Megfordította a képet. 1944. május 3-a volt a kép fels? sarkában. Paul McKenzye neve mellett kis kereszt, és egy dátum: 1944. május 23. Alatta John Nolin. A neve mellett szintén kis kereszt, és a dátum 1944. június 16.
Jack pár újabb képet adott Rebeccának, falusi rendezvényekr?l, melyen láthatóak voltak a szüleik is. Rebecca még 4-5 fényképet kiválasztott, s szépen megkérte az id?s párt, hogy elvihetné-e? Mire biztosították, hogy szívesen odaadják, válogasson nyugodtan, mivel mindegyikb?l van több, ha nem is ugyanaz a beállítás, és haláluk után a falumúzeumba kerül az egész gy?jtemény. Végül az volt a véleményük, hogy megérdemlik, ha eljöttek azért, hogy John „unokájának” legyen emléke nagyapjáról. Rebecca kimondhatatlanul szégyellte magát, amiért hazudott ennek a kedves, id?s párnak. Gy?lölt és megvetett minden hazugságot, s most az sem vigasztalta, hogy semmi káruk nem származott emiatt az úgymond, kegyes hazugság miatt. B?ntudata volt. Csak az vigasztalta, hogy egyértelm?vé vált, hogy Erica nem valami skizofrénia áldozata. Ezzel együtt hihetetlen érzelmi vihar dúlt benne.
Robert kifújta magát, igyekezett rendezni vonásait, s becsengetett Jack és Martha Lucken ajtaján. Kedvesen invitálták egy teára, de ? udvariasan elhárította azzal, hogy soká érnek haza, és neki még be kell mennie a kórházba. Meg kellett ígérniük, ha arra járnak, feltétlenül betérnek egy teára. Elköszöntek, és elindultak az autóhoz.
Rebecca táskáját a képekkel betette a kabátokkal együtt a hátsó ülésre, beültek, és elindultak hazafelé. Robert hallgatott. Nem azért, mintha nem érdekelte volna, milyen fényképeket látott, vagy mir?l beszéltek. Még nem tudta, hogy dolgozza fel a történteket. Nem is nézett az asszonyra, csak el?re, s egy szót sem szólt sokáig. Rebecca sem er?ltette a beszélgetést, mert bár ? elméletileg elfogadta a nem kézzelfogható, tudományosan nem bizonyított dolgok lehet?ségét, amit látott, mégis megviselte. Most olyanokon járt az esze például, hogy régen azt gondolták, a Föld lapos. El se tudták képzelni, hogy gömböly? lehet. Azt is mondták, hogy az ember soha nem fog felemelkedni a leveg?be. Ahhoz képest elég hamar a Holdra lépett. És sorolni lehetne tovább. Az egy élet, vagy több élet lehet?sége ugyanilyen talány. De ez most kevés volt ahhoz, hogy Rebecca megnyugodjon. Gondolataiból Robert hangja zökkentette ki:
– Mi tör… Khm… Khm… Mi történt odabent? – kérdezte fakó hangon. Nem is vette észre, mennyire kiszáradt a torka.
– Biztos, hogy tudni akarod?
Robert legyintett:
– Már mindegy, legyünk túl rajta!
– Jó, ha akarod?! – az asszony indexelt, s lehúzódott az útról a leálló sávba, bekapcsolta az elakadásjelz?t, megállt, leállította a motort. El?vette a táskájából a képeket, s férje kezébe adta.
Legfelül volt az a kép, melyen Paullal a gép el?tt álltak, vagyis állt John, mint Robert tükörképe. Robert rámeredt a képre, aztán a keze lehanyatlott, fejét a fejtámasznak támasztotta. Behunyta a szemét:
– Te jó ég! Ez nem lehet igaz! Mi ez Reb? Mi ez az egész? – nézett asszonyára – Mit tegyünk? Mit gondolsz, megmutassuk neki?
– Nem tudom – mondta a n? tanácstalanul. – Még én is össze vagyok zavarodva. Attól félek, hogy a régi emlékeit er?sítenénk. – Hirtelen az égre emelte a tekintetét – Régi?? Miket beszélek?? Kész ?rület! És egyáltalán hogy nevezzük? Rob! Ne döntsük el ezt most itt! Várjuk meg még leülepszik bennünk az egész. Bármit határoznánk el most, úgy gondolom, elhamarkodott lenne.
Robert halványan elmosolyodott: – Igazad van, mint mindig.
Az asszony ránézett. Most látta csak, hogy mennyire sápadt, és karikásak a szemei. Visszatette a képeket a táskájába, kijelzett, s besorolt újra a forgalomba. A hátralév? út csendben telt el. Robert arra gondolt, milyen jó lenne elaludni, úgy, mint idefelé jövet, de most nem sikerült. Most tudatosodott benne a gondolat, amit Reb mondott régebben, hogy tulajdonképpen még élhetnek akkori rokonai. Kirázta a hideg, fájt a feje. El?vett a keszty?tartóból egy újabb fájdalomcsillapítót. Az asszony újra ránézett. Még mindig sápadt volt, remegett a keze.
– Megálljunk kicsit?
– Nem! Nem! Menjünk csak! Jó lenne már otthon lenni!
Rebecca aggódott a férjéért. Mindig olyan higgadt. Fegyelmezett. Id? kell neki, még ezt feldolgozza. Segíteni szeretne, de nem tudja, hogyan. Fáradtan értek haza, vacsora után bezuhantak az ágyba, de nem jött álom a szemükre. Robert a sötétben Rebecca kezét kereste. Megfogta, s megszorította.
– Reb! Hogy kezdjem a holnapi napot? Olyan, mintha kettéhasadtam volna. Valami megváltozott bennem.
– Robert, Figyelj rám! – csak akkor hívta a férjét teljes nevén, ha nagyon komoly dologról volt szó, talán azért, hogy ezzel is nyomatékot adjon a mondanivalójának, és hogy ilyenkor nincs helye a tréfálkozásnak. Bár erre most nem igazán volt esély.
– Azt hiszem, most már végleg kizárhatjuk, hogy Erica „emlékeit” könyvekb?l vett élmények motiválták. Lehet, hogy ? a bizonyíték rá, hogy életek folyamatait éljük. Ha így van, biztos, hogy nem véletlen, hogy nem emlékszünk rá. Hogy mi történt a balesetnél, nem tudom. Talán a tudatalattink ?rzi ezeket az emlékeket, és az éntudatunk viszi tovább, s most lehet, hogy Erica halálközelbe került, és ezért tört a felszínre, ahogy mégis visszajött. Én is csak találgatok. Az biztos, hogy neki nagyon nehéz, mert ? nem csak tud róla, de újra és újra át is éli. Nem az életét, az jó volt, szívesen emlékszik rá. Az utolsó pár percét. De ett?l függetlenül neki is a jelenlegi életét kell élnie tovább, neked pláne nem szabad engedni, hogy befolyásolja a mostani életed. Épp azért, mert orvos vagy. Tudod mikor, hol születtél, kik a szüleid, milyen volt a gyerekkorod, ki vagy. És csak ez a fontos! Hogy ebben az életben, ebb?l az életb?l, és magadból a lehet? legtöbbet és legjobbat hozd ki! Ha képen az akkori te vagy, és Erica Paul, a barátod, nagyon fiatalon az életeteket adtátok ezért a hazáért, hogy a többiek tovább élhessenek, hogy ez az ország, és a népetek fennmaradhasson. És ha ez egy folyamat, úgy gondolom, ez a mostani élet egy kárpótlás. Persze többed magatokkal. Most sem kaptatok ingyen semmit. Mindenért meg kellett küzdenetek. Tanulás, munka és most is jót adtok az embereknek. Te életeket mentesz, Erica szépséget ad, értékrendet képvisel, de más az életmin?ségetek a régihez képest. Valahogy igazságosnak érzem. Te pedig reggel bemész a kórházba, és igyekszel a lehet? legjobb tudásod szerint gyógyítani, mert most ez a dolgod! És innent?l kezdve nézhetsz úgy erre az életre, mint egy ajándékra, és ha ezt átérzed, akkor minden napban megtalálhatod a magad apró boldogságát.
Robert a sötétben odahúzta Rebecca kezét a szájához és megcsókolta.
– Ezt nagyon szépen mondtad, Reb! Sokkal nyugodtabb vagyok, és úgy gondolom, hogy igazad van! Ez az életem eddig is ajándék volt. A szüleimmel, a gyerekkorommal, veled, a munkámban elért sikereimmel, a megmentett életekkel, és bár boldognak éreztem magam, ez sohasem tudatosult így bennem.
– Úgy gondolom, pontosan fogjuk tudni azt is, hogy mikor kell Ericának és Tomnak megmutatnunk a képeket, és beszélni az utunkról. Ha egyáltalán kell.
– Egészen biztos! Van még egy fontos kérdés.
Rebecca elnyomott egy ásítást:
– Mi lenne az?
– Nem kellene az esetünket publikálni?
– Ezt Erica nélkül nem lehet megtenni, csak az ? beleegyezésével. De egyel?re nem mondjuk meg neki, amit megtudtunk, azt mondtuk.
– Természetes, hogy csak az ? engedélyével, csak arra gondoltam, hogy az embereknek tudniuk kellene err?l.
– Nem tudom! Óriási felel?sség! Majd annak idején megbeszéljük velük.
Robert már sem tudta elnyomni az ásítást.
– Jó! Maradjunk ennyiben!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Tara Scott
