Ott fenn a Mennyben az angyalok citeráján egy pelyhes pipi játssza a megbocsátás kottájából az id?tlen, ritmustalan a zenét, dúdolgatva mellé a szeretet együgy? dallamát.
Ott fenn a magasságban lapoz egyet a szférák szele a Sorsok Könyvén, századszor is visszafelé – bár már vedlett, kopott-koszlott tollú a véntyúk – az egykori pihe-puha, selymes-pelyhes csibe által tanult módon, most is a régi leckét mondja fel – itt lenn a föld porában – kárálja rekedt kotkodácsolással: „Szeress, szeress! Védj meg, védj meg! Tartsd távol t?lem a gonoszt, ami a tisztaságomra tör!”
Ott fenn a magasságban fulladozva zokog egy lélek, amikor hallja ezt a citerázást. Kínjában, a markában szorított kavicsokból gömböly?ket választ, céloz és dob… és felsikít a fájdalom ?benne is, ha eltalálja a célt és elpattan a húr. Ám dobja, dobja mégis…
Réges-rég, amikor a kis pipi szeretni tanult, a leckét jól megtanulta: „Akit szeretsz, az is szeret, de bánthat, sokat bánthat, ezt el kell t?rnöd, ezt el kell viselned, ez az ára annak, hogy viszontszeret.”
„Ismétlés a tudás atyja”, mondta Lenin, vagy más okoskodó-tudó, tudom én ki? Aki mondta, az mondta. Te tudod, kié ez a közhely? Á, én tudom: mindnyájunké!
Mint a nyomtató ökör, úgy járunk körbe-körbe a föld sarában, újra és újra ismételve a leckét, hogy megtudjuk végre a választ a két kérdésre – mert nincs több, hidd el! Csak ez a kett?: „Szeret és megvéd? Nem szeret és megbánt?” Te tudnád folytatni a kérdések sorát? Én nem, hiszen tudod, én a butatyúk vagyok – na-a-a-gyon kényelmes dolog butának lenni, hitted volna?
Geothe, ugye te tudod ? ki? Dzsi-dablju Geothe ? igazi tudó volt. ? ezt sz?rte le élete alkonyán: csak egyetlen dolog fontos az életben, hogy mennyi szeretet adtál, és mennyit kaptál. Nem részletezte a dolgot, nem tette hozzá, nem volt ? ügyi-fogyikat tanító, hogy kifejtse: a legfontosabb tanulás az, hogy hogyan tanultál meg szeretni, és szeretet elfogadni. Nem mondta meg, hogy ez az életed sarokköve, erre építheted az életed. A szabad akarattal sokat gyötr?dött, van-e avagy nincs. Szerinted? Te is ismered a doktort? Nem, nem a barátn?m férjét, aki id?nként más tyúkok mellehúsára vágyik, nem azt! Hanem a Faust doktort, ismered? Találkoztál vele? Vagy csak hallomásból? Nicknéven sem jelentkezed be hozzád?
Pipi koromban a szeretet-eltanulásába belecsapott a villám. El?bb Jónásba. Ne mondd, hogy a mai világban te olvasod a Bibliát, és ha azt hallod Jónás, mindjárt a cetre is gondolsz! Nem hiszem el! Azt kérded, ki az a Jónás? Jónás a szomszéd kiskakas apja volt, addig, amíg bele nem csapott a villám a mez?n, szénagy?jtés közben. Azután a dühös kiskakas néhai apja lett.
A kiskakas néhai apja után hamarost utána halt valamelyik rokona, és amikor azt Jónáshoz temették volna, látták, hogy Jónás a hátáról a hasára fordult a koporsójában, mialatt a föld alatt volt. Kitudhatja, lehet, eleve hasra fektetve temették szegény agyonsújtottat. Szerinted?
Urbán-legenda van sok falun is! Te városban laksz, vagy falun élsz? Ebb?l a szempontból szinte mindegy, mert városon is, falun is futópletykával van díszítve a tornác, vagy az erkély, vagy a terasz, oly mindegy!
Elgondolod milyen szépen felszorozva, felfújva fújták a sokszoknyás dudások a csudálatos történetét Jónásnak? Mennyi hamvában holt tehetség! Mit nem adna egy magyalfai rendez? egy ilyen b?szoknyás forgatókönyvíróért! Ezek a Széna’ Istóknék hozzá toldották a történethez a lélektani változatot:
Jónás azért fordult hasra a sírjában, mert látta a nyughatatlanul kódorgó lelke, hogy özvegye más karjában vigasztaltatja magát. Mit a karjában, dehogy a karjában, más férfi ágyában csitítja a bánatát, hogy Jónásba – sajnos, vagy szerencsére – belecsapott a villám. Tudod, miközben a mez?n a marháknak a szénát gy?jtötte. Micsoda véletlen, hogy a tisztes családi neve Bivaly volt a Jónás özvegyének vigaszt nyújtó férfinak!
Micsoda véletlen, hogy a hírt is ? hozta a mez?r?l: „Jónásba belecsapott a villám!”
Gondolj, amit akarsz, ki tudhatja a valóságot, hogy Bivaly bátyám az igazat mondta-e?
Lehet, hogy ? perfekt volt az igei ragozásban. Ej, ez a nyelvtan, ez a magyar nyelvtan, de nagy dolog, igéb?l is tud f?nevet indukálni, ha szükség úgy hozza! Tesla is forogna a sírjában, ha mindent megértene a magyar nyelvtanból!
Mi az igazság? Honnan tudjam, én még akkor libuska sem voltam, éppen még csibe sem, hanem csak alig-pipi. Azt viszont elmondhatom neked, de csak, ha megígéred senkinek sem adod tovább, hogy ma is él az özvegy, már majd’ százéves, túlélte a Bivalyt is.
Igaznak t?nik a latin: „nomen est omen”, hogy „nevében a végzete”, mert a Jónást, a mez?n szénátgy?jt?t, szabadnak hívták, ez volt a teljes neve: Szabad Jónás.
Árván maradt fiúgyermeke egyedül maradt a házban, anyja igen er?s és gyakori vigasztalásra szorult, sok id?t töltött a bivalynál, míg a tisztes gyász ideje le nem telt, „hívatlanul”, amikor letelt a feketeruha viselésének ideje, akkor pedig hivatalosan.
Ez a fiú, ez az árva szamár fennszóval b?gött az udvaron, áthallatszott hozzánk is, az út túloldalára, a gyász alatt is, meg még azután is –, ha jól tudom a sorsát, máig. Csak éppen kés?bben nem a szájával sírt, hanem a tetteivel.
Hogy ezt most miért mondom el neked ilyen részletesen? Szeretném, ha megértenél! Lehet róla szó, vagy hagyjam? Mondjam? Jól van, mondom akkor tovább, hátha te is megértesz magadból valamennyit, és ha esetleg egyszer majd te is magaddal találod magadat szemben, felismered önmagad, meg a helyzeted… hátha hasznodra volnék!
Az itt a kérdés, miért akartam mindenáron normális életet élni egy abnormális emberrel? Én magam normális vagyok-e? Ez itt a kérdés, nem az „lenin, vagy nem lenin”.
Persze ez megint egy szónoki kérdés, feleletet nem vár, hiszen nem normális, aki normális a mostani, normálatlan világban. Szerintem.
Hogy mit?l döbbentem rá, hogy buta tyúk vagyok? Ezt kérded? Az összekötést?l. Nem, nem egészen gúzsbakötést?l, csak majdnem! Nem, nem az árva szamárral kötöttem össze vénségemre – miel?tt hatvanas szingli lettem – az életem, hanem a hármassal, a csámcsogóval. Tudod melyik az? Nem a cuppogós, ? a második. A csámcsogós ? az, aki abban a faluban lakik, ahol harangoznának, de nincs harang.
Pont abban a faluban, ahol Jónásba belecsapott… a végzete, pont abban a házban lakik a hármas számú, ahol az árva szamár, a testvérem kínozta kínjában. A nálam akkor éppen dupla id?s testvérem meg tovább adta, amit tanult. Kinek? Rád bízom, hogy kitaláld!
Így tanulta meg az egykori-mai kis pipi énem: szeretnek és bántanak, ez a két dolog egymástól elválaszthatatlan.
Ha növény lennék, nem szárnyas, akkor az lenne a félcédulámra írva: „hosszút?r? fajta, fagyálló növény, savanyú földet igényel”. Micsoda véletlen, hogy még a kedvenc virágom is ez a vérz?-szívvirág. Valakit okolnom kell, Vergiliust már megfenyegettem a legnagyobb bosszúval, nézzük, ki lehetne még más felel?s az én tetteimért? Megvan, megvan! Mózes!
Úgy gondolod, Mózest mégsem okolhatom, mindezért? Hallgass ide! Mindez azért történhetett, mert a tízparancsolatból – lehet a sok másolgatás során –, de elveszett két szó: „se férjét”, ez maradt ki! Figyeld csak, ez a férfiakhoz szól, de ha benne lenne „se férjét”, akkor talán Jónás asszonya sem kívánta volna a más bivalyát.
„Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát – se semmit, ami a te társadé!” Így szól a tizedik parancsolat.
Ha Szabadné, így olvashatta volna, vagy a pap így prédikálta volna a festett eg? templomban, t’án az én mesém is másról szólna most.
Mégsem okolhatom magam, ezt beláthatod, hiszen magam választottam a szellent?st társamul, aki hamarost a kutyámat megkínozta. Hogy miért nem tudtam elhinni neki, hogy szeretetb?l tette? Miért, miért, mert fájt a kutyámnak, de nagyon, és tudod, ami a kutyámnak fáj, az nekem is fáj! Az ? fájdalma, az én fájdalmam! Persze hogy hülye vagyok! Tagadtam egy percig is? Azért még nem is tettem lapátra a hálatlan-csámcsogó-szellent?st, hogy az én életemre tört, az benne van az én tartott paklimban, de a kutyámért, érte ölni tudnék, úgy szeretem. Neked van kutyád?
Legutóbbi módosítás: 2010.01.13. @ 12:31 :: Tasa Tamara
