Na, én meg az „ölni tudnék!”, hiszen egy tyúk nyakát sem tudtam elvágni, legnagyobb elhatározásom, összeszorított szájú akaratommal sem. Pedig anyámat, apámat annyira szerettem, értük még tyúkot is áldoztam volna a ház házi-t?zhely oltárán. Lehet, megéreztem már csirke koromban, rokon lelkek vagyunk az áldozattal. Buta volt az a tyúk is, amit paprikás-csirkének szántam, meglepetés vacsorának, munkából hazaszédül? édes szüleimnek. Ez volt az egyetlen szárnyas, amit el tudtam kapni egész életemben. Nem lehet azt mondani, olyan életem volt, hogy madarat lehetett velem fogatni örömömben. Ám ez megállt el?ttem, félretartotta a fejét, mintha azt mondta volna, „itt a nyakam, itt vágd el!” Pont, mint én magam majd negyven év múlva, de ezt most hagyjuk, az én tyúkságom másféle tyúkság.
Már csirkének is elég béna voltam, azt a levágni való tyúkot is a végelgyengülés vitte a sírba.
Két térdem közé szorítottam, lefogva a szárnyait, fejét a balmarkomba, jobb kezemben a kést. Ügyesen, ahogy boldogult nagyanyámtól láttam. Egy mozdulat: nyissz! A tyúk nyakát reflexesen az ujjaimmal védtem a kést?l, így a magam kezét nyiszáltam el. Vért folyt, a tyúk szaladt, vissza sem nézett! Így lett vacsorára paprikás, de nem csirke, hanem krumpli. Azt is úgy elsóztam, hogy apám egy kút vizét kiitta utána! Anyám hamar jóllakott, már az els? falat után.
Te le tudnál vágni egy állatot? Biztos, hogy nem? Gondolj csak bele er?sen, lesz ott egy „ha”… úgy gondolom. Nos, van egy „csak akkor, ha” kezdet? mondatod? „Ecce homo”, na ugye? Ezt nem Munkácsi festette az aranyecsetével. Milyen képet festenél te magadról?
Hallod, viszem a gyereket pszichológushoz, amikor az apja itt hagyta a csupasz falak között, azután. Azt mondja a kisfiam, amikor kijön a terápia után, vagy vizsgálat volt, nem tudom, lényeg, hogy kijön a pszichológustól és így szól hozzám: „Téged meg bagolynak rajzoltalak!”
Nézem a kismókus szemeit, csillog, mint a fekete gyémánt. „Bagolynak?” Visszhangozom. „Annak!”, mondja büszkén kihúzva magát, azonnal tudtam, akkor ez most nekem nagyon jó!
„A tesót, meg magamat sasoknak! Az apát meg…” Elhallgat, kérd?n néz rám, mondja-e. „Hát ?t milyen madárnak rajzoltad?” Kérdezem bizonyítva, nyugodtan beszélhet az apjáról el?ttem, majd er?t veszek a testem és az üres gyomrom remegésén. Gyakorlatom van benne. Neked is?
Kiböki az én gyönyör? kisfiam: „Apát meg nyúlnak!” „Nyúúúúlnaaak?” Döbbenek meg. „Miért pont nyúlnak?” Az én kismókusom lépdel mellettem csendesen, majd magyarázza: „Eszembe jutott az a vicc, tudod, a túlvilági életr?l.” Nevetek egy illetlenül hangosat, nem kellett volna, tudom, de mondd, te mindig tudsz a rekeszizmaidnak parancsolni?
Ismered a viccet? Nem? Annyi az egész, hogy értesíti a férfi a túlvilágról, a még él? barátját, hogy milyen sorsa van halála után. A barát halála el?tt arról vitáztak, mennybe jut a lélek, vagy reinkarnálódik. Na, az értesítés a túlvilágról így hangzik: „Képzeld, ahol vagyok, étel, ital van b?ségesen és korlátlan szexuális örömök!” „Óh, édes egy barátom, te a mennybe jutottál?” Kérdez vissza a másik. „Nem, neeem, baknyúl vagyok a sasadi tsz-ben!”
Mit szóltál volna a kisfiadnak, hogy jó, nem jó, hogy ilyen vicceket tud? Mit mondtál volna a helyemben, hogy nem szabad az apját baknyúlhoz hasonlítani, és nyúlnak lerajzolni?
Nem mondtam én semmit. Hanem azt, amit gondoltam a pszichológus hosszan elemezhette volna, ha másik gondolatom meg a gyerek apai nagyanyja hallja, az meg vérig sért?dött volna. Bár az ? korában, az már igen nagy dicséret is lehetetne, ha annak szánom!
A gondolat nem mindig hallatszik ki — talán. Nem szabadna az életnek a gyerekek el?tt ilyen vicceket gyártani. Ha meg nem vicc, annál rosszabb. Nem szabadna egy apának baknyúlként viselkedni, hiszen ide emberként reinkarnálódott, vagy mi! Pedig nem hitt ?, se Istenben, se emberben, se inkarnációban, se „re” se „post”. Baknyúlként viselkedett mégis, ott abban a házban, az én egyes számúm, tudod, ott a pávás házban, ahova névleg dolgozni járt… Otthon pedig nem volt ? nyúl, vagy legalábbis az ominózus rajzig nem t?nt fel, hogy nyúl lenne! Jaj, dehogy! Hiszed, nem hiszed, szerinte a kék kötött-ruhám miatt váltunk. Ezt akkor mondta, amikor tizenöt évvel a válásunk után együtt voltunk nyaralni Majorkán. A majorkai nyaralás el?tt még a másodikkal, a cuppantóssal voltam esküdt-házas. Tudsz követni? Érted? Nem? Nem baj, én sem értem. Bogozódjunk tovább?
Nézzük azt a családrajzot, amit a pszichológus rajzoltatott az én mókuskámmal. Két sas, meg egy bagoly, és egy nyúl. Hááát, ha jól belegondolok néz?pont kérdése a magyarázata. Felülr?l nézzük madártávlatból, avagy alulról nézzük a piros nyúlszem?nkkel? Akár honnan nézzük a sas is, meg a bagoly is megeszi a nyulat, ha el tudja kapni! Csodálkozol, hogy elmenekült a kettesszámú? Jé. Updike a „Nyúlcip?”-ben már majd 30 évvel azel?tt leírta ezt a nyúl-jelenséget, igaz, az amerikai viszonyokra, de becsordogált ide is. Micsoda csordogált be? Hát az amerikai nyúl-életérzés! Updike a zsebben, Marx-Engels a jegyzetboltban. Kés?bb Capote-hatás „álom luxuskivitelben”, meg a dialektikus materializmus vizsgára készülés: hidegvérrel. Csodálkozol, hogy mára megtyukultam? Ha ezekhez hozzáadod az ÉS-t, és Iszlai makutyi dumáit, szédülni fogsz attól, ami ebb?l a matekolásból kijön.
Mindenesetre az elégtétellel tölt el, hogy a kisfiam bagolynak rajzolt anno. Jó megfigyel? a gyermek! Én is szemüveges vagyok, mint a fülesbagoly! S?t füles is!
Talán azt hitted egykor bölcs voltam, mint a bagoly? Nem, tévedsz, hiszen nem aludtam én nappal, mint a bagoly. Éjjel-nappal ébren voltam, dolgoztam, mint a güzü. Két fiú, egyik kamasz, másik kamaszodik, egy fizetés, a két fizetésre beárazott világban. Apjuk megfeledkezett arról, hogy a gyerekek enni is kérnek, vagy talán arra emlékezett ? nagy nyúlsága, de úgy gondolta, adjon nekik az anyjuk. Ha legközelebb látom, köszönök és megnézem kockás-e a füle, mert csak a mesében van olyan nyúl, amelyik három nap alatt elfelejti, hogy apa. Tévedek talán, és te is láttál már ilyen férfit közelr?l? Annak milyen a füle? Mostanra már ?sz-sz?r takarja el a kockázatot?
Abban az id?ben, amikor Károly bácsi a parlamentben frakk nélkül, a konfekció öltönye gombjait csavargatva, a forint konvertibilitásáról beszélt, nálunk menüb?l lehetett választani a vacsorát. Kétválasztásos menü volt: vagy a gyerekek esznek, vagy én.
Nálam már n.e. 10.-ben m?ködött az update. Ideális méreteimet: 90-60-90–t alul múltam. Olyan energiaveszett voltam, hogy az elektromos ajtónyitó sem ismert fel, minden ajtó zárva maradt el?ttem. Azt írja Sirak fia a könyvében: „A barát olyan, mint az árnyék, mindig mögötted van, ha süt a Nap”. Felettem akkoriban mindig a felh?k fölött sütött a Nap, mint Kaliforniában. Árnyék-barátok nem látszottak mögöttem.
Néha eszembe jutott, hogy kislányból lettem néni, szerettem volna egy új ruhát, tudod, hogy a bánatos asszonyok „shoppingolnak”. Te is szoktál? Te mit veszel magadnak? Egy új bugyit a kínaitól, vagy ékszert, cip?t, bundát, fürd?ruhát a plázában? Divat még a Váci utcában vásárolni?
Egy nap, amikor megengedtem magamnak azt a luxust, hogy öt percre megálljak egy kirakatot megnézni, állok, bámulok egy kékfest? nyári ruhára. Szám tátva, szemem kikerekedve, az ujjaimon számolom, hány napig tudok abból a pénzb?l f?zni otthon, amibe az kerül. Mellém lép egy férfinek látszó alak és megszólít:
„Megveszem neked azt a ruhát, percek óta nézlek, ilyen vágyakozást n?i arcon még sohasem láttam eddig.” Rá se pillantottam, úgy válaszoltam: „Jó! Menjünk!” Lélegzetvételnyi szünet után folytattam: „Utána meg átmehetünk az út túloldalára és vehetünk a férjemnek is egy öltönyt!” Te érted a férfiakat? Én nem! Mire ránéztem volna, már elt?nt!
Ma is így van ez. Megyek az úton, fütyül, kiált utánam, dudál, megállok, rámosolygok, elfordul, elszalad, gázt ad, elhajt, érthetetlen! Ki érheti a mai fiatalokat? Érti ?ket a Csernus, én ugyan nem!
Azt mondja ez az adysta, pávakerget? nyúl nekem Majorkán, azért váltunk el, mert ? rájött az én h?tlenségemre, de nem szólt, csak szenvedett mellettem, mint állat.
„Hogy?” Nézek fel sangriás poharam fenekér?l az arcára. „Hogy, miért?”
„Amikor láttam, hogy minden nap a kék kötött ruhádban mész dolgozni, azonnal tudtam, hogy van valakid!” „Hogy, miért?” Makogok, mint a mókus fenn a fán. Nem értem.
„Tudtam, azért veszed fel azt a b-i-z-o-ny-os kék kötött ruhát, mert azt könny? ledobni, amikor hazafelé jössz, és betérsz a szeret?dhöz. Nincs rajta gomb!”
„Eszed tokja! Azon nincs gomb!” Mondom röhögve, de megbánom azonnal, mert ez bizony az ? esetében sért?, most engedték ki a minap a Lipót mez?r?l. Eljöttem vele Majorkára rehabilitálódni. Mégis csak a gyermekeim apja… Istenem, Istenem, sóhajt bennem a lélek, visszatartom a kicsordulni kész könnyeket.
Egyszer majd kisírom magam. Húsz éve nem merek sírni, félek, ha elkezdem, sohasem tudom majd abba hagyni! Tudsz még sírni? Tudsz? Akkor jó! Az irigyed vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.14. @ 12:15 :: Tasa Tamara
