Uram atyám, már megint randevúm van! Gondoltad volna ennyi fogadkozás után, hogy pikk-pakk megbeszélek egy randevút?
Nahát, nem térek magamhoz! Megbeszéltem egy férfivel, egy randevút! Mit is jelent ez a szó „randevú”? Emlékszel még? Vágod, hogy jobban értem már a szó etimológiáját, mint a tartalmát? Nézd csak: „rendez /avec/ vous” „találka önnel”, már nem emlékszem „le”, vagy „la”, azt sem tudom most magamról kislányból lettem néni, avagy nem, … tudod, nekünk n?knek, a mi korosztályunknak, akik most vagyunk hatvanas szinglik, férfiasan kellett állni a sarat az életben mindig. Na mindegy, ez a „randevú”, ez biztos, hogy francia eredet? szó.
Képzeld a skype-on bejelentkezett hozzám a partnerlistámra egy francia srác. Gondoltam jó fiatal a gyerek, mert a nickneve után a 69 szerepelt. Kérdem t?le, mit akar? Írja, hogy szeretne Budapestr?l megtudni egy-két közvetlen infót, mert ide készül utazni. Szerencsésnek érzi magát, hogy megy nekem a francia. „Hú, ha te azt tudnád!”, gondoltam. Nem baj, legalább gyakorlom, már nem is emlékszem, mikor használtam az ez irányú tudásom. Kérdezget ez a Nicolas69 Budapestr?l, írogatok neki szépen, szorgalmasan, népszer?sítem külhonban szegény hazámat, én a butatyúk, a h?séges honleány.
Egyik nap rámegyek erre a skype-ra – ismered, használod? – képpel-hanggal lehet vele kommunikálni. Na? Milyen választékos tudok lenni? Szóval videó-telefonálni, azaz dumcsizni, de lehet csak írogatni is egymásnak, csetelni magyarul.
Képzeld el a döbbenetemet, még a szemüvegem is leesett az orromról, amikor látom ennek a franciának az avatarját – tudod mi az? Van most olyan film 3D-s, „Avatar”, majd meg akarom nézni, de az más. Itt az „avatar” az egy olyan kép, amit a neved mellé teszel, hogy lássák a cset-partnerek, hogy kivel ülnek szemben. Ennek a Nicolas69-nek a fényképe helyén egy nadrág van combt?ig letolva! Gondolod, mi látszik, ha a fiúk letolják a gatyájukat? Na, az van a képen! Se köpni, se nyelni nem tudtam, pedig köpni szerettem volna. Éppen nem volt vonalban, de én er?s felindulással beírtam neki: „Mi van haver, az alfeled szebb, mint a képed, vagy pofátlan vagy? Vagy talán, amit mutatsz, az akar mindösszesen Budapestre jönni?” Te mit írtál volna a helyemben?
Már éppen le akarok kapcsolni, amikor visszaír ez a férfi, ez a nemiszerv-kép?.
Azt kéri, kapcsoljam be a videót, mert szeretne bocsánatot kérni és bemutatkozni.
Na, gondoltam, megnézlek én pucéran, mit gondolsz te francia srác, beijedek én egy 69-es gyerek pucér képét?l? Majd jól lekicsinylem a látványt és lekapcsolok!
Ez a randevú, amit az imént beszéltem meg, nem az interneten történt, hanem a valóságban, mégis eléggé virtuális randevúnak ígérkezik. Mindjárt elmondom azt is, ha érdekel. Érdekel? Az is egy gatyátlan randevú lesz…
Ahogyan ígértem hamarabb, azt akartam éppen megírni Neked, hogy tudom már mi a nagyon-nagyon jó a hatvanas – szingli életben. Erre összetalálkozom ezzel a Marcival a ház el?tt, éppen a kukából szedte ki az ehet?t. Mármint a számára még ehet?t. Egy foga sincsen néki, de lehet, rosszul láttam, van neki egy, vagy két foga.
Nem egy szívderít? látvány ez a Marci, ez a vadgalamb-lelk?, hajléktalan Marci. Koszos rongyai alatt egy cingár, vékonycsontú ember didereg. Valahányszor ránézek, mindig Márai jut eszembe. Olvastad Márait, vagy most is olvasod? Tudott valamit, amit a többi író nem – szerintem. Valahogy érthet?bb, mint Hamvas. Nem gondolod?
„Valami eltört benne, s a sebesült ember már csak védekezés volt, szabatosság, megközelíthetetlen tartózkodás.” Ez tolul, ez az idézet az agyamba Máraitól, ha látom ezt a Marcit. Szépasszonynak szólít, ez olyan jól esik. Vakon elhiszem neki, hogy én egy „szépasszony vagyok”. Látón nem hinném el, de hát én, mint tudjuk, egy buta tyúk vagyok, aki azt lát, amit akar, és mondják a tudók, néha még a vak tyúk is talál szemet.
Nem értem ugyan, milyen szemet, vakot, vagy látót, kéket vagy barnát, de talál, ez a lényeg, nem de? Jól figyelek a találó helyeken, hátha éppen szemet vetnek…
Majd’ harminc éve ismerem ezt a hajléktalan embert, aki az utcán él, a parkban egy padon lakik. Jut eszembe, harminc évvel ezel?tt is pont ilyen öregember volt, mi ma. Ez nem öregszik, vagy eleve öregnek született? Mit gondolsz?
Mondom, „ismerem”, pedig hát ki ismerhet kit? Azt is, aki a hármas sorszámot húzta nálam, majd’ húsz éve ismertem, aztán… megzakkantam, amikor kismertem. Olyat, de olyat csalódtam magamban! Hú, ne tudd meg, milyen az, ha saját magadban csalódsz! Tudod? Nem hiszem! Magában csalódni az embernek a legnagyobb csapás. Túl vagy rajta? Vagy el?tte? Hogyan kerülöd el, hogy szembejöjj magaddal?
Maradjunk a skype-nál. Rákapcsoltam Nicolas69-re dacos bátorsággal, majd megmutatom én ennek a francia lúzernek, milyen a magyar képz?m?vészet! Láthatja majd él?ben ez a pogány túzok, hogy kik voltak a modelljei Székely Bertalannak!
Ámulva néztem Nicolast, öltönyben, nyakkend?ben, jólfésülten ült egy elegáns íróasztalnál. Láthatóan zavarban volt, jobban dadogta a franciát, mint én alapjáraton.
Bemutatkozott, családnév, családi állapot, lakhely, munkahely. Bocsánatot kért az avatar miatt. Biztosított tiszteletteljes hódolatáról.
El?jött a sértett arisztokrata n? bennem, tudod a pinty?ke-énem, és h?vösen bólintottam, hogy tudomásul veszem a bocsánatkérését, és egy szó nélkül lekapcsoltam. Kérdem a tudókat, vajon miért nem menteget?zött a hazugsága miatt ez a Nicolas, ez az úriemeber, hiszen minimum 59-esnek látszott, miért tagad le tíz évet?
Mondják a tudók nekem, hogy pinty?ke létemre butatyúk, vagyok: a 69 nem a születési évszámot jelenti! Nézzek utána egy szex-lexikonban! Kikerestem, elpirultam, azóta nem fogadom idegen Nicolasok partnerlistámra való kéretszkedését. Hanyagolom honleányi kötelességeimet. Megértesz?
Most, hogy tudom, hogy a legjobb a szingli életben, hogy senki sem csámcsog az asztal túloldalán, amikor ebédelek, és a legislegjobb, hogy senki sem teszi gázkamrává a hálószobámat, mint a hármas sorszámú tette minden este, erre tessék, megint randevúm van! Kivel? Gondolod nem? Igen, Marcival, a vadgalamblelk?vel.
Ott áll a kuka mellett, hihetetlen, de elmosolyodik, amikor meglát. Már mondja is:
„Szépasszony! Olyan jó, hogy látom!” … és folytatja, éhes, szomjas, fázik.
Én állok, egyik fájós lábamról a másikra, és fél kezemmel kotorászok a táskám alján, egy kis aprópénz után.
„Fáj a keze?” veszi észre Marci óvatosságom okát. „Fáj.” – mondom neki tömören, mert Marcinak nem szabad panaszkodni. Egyszer mondtam neki, ha én elkezdenék neki panaszkodni… erre fogta magát elszaladt, és azt kiabálta vissza: „Nem azért vagyok hajléktalan, hogy fájdalmakat hallgassak, azért vagyok hajléktalan, soha ne halljak a más fájdalmáról!” Most meg azt kérdezi: „Nagyon?” Bólintok. Szokásom ez a bólogatás, neked is? „Miért fáj?” – firtatja. Marci csupa aggodalom! Láttál már ilyet?
„Megpattan egy ér ma éjjel a bal karomban.” „Orvos, mit mond?” Marci szeme könnyes.
Istenem, de sajnálom, tényleg nem szabad neki semmir?l panaszkodni, de hát ? kérdezte, mentem magam, magam el?tt gondolatban.
„Semmit, nem mutatom orvosnak.” „Nem?” „Nem.”
„Szépasszony…” – sóhajtja Marci, a hajléktalan. „Egy randevút kérhetek?” Nem bólintok, várok, mire akar ez kilyukadni, ez a cingár, diderg? lelk? ember. Mit mondtál volna a helyemben? Néha jobb válasz a csend, mint szó, igazam van?
„Ha hírét veszem, hogy maga felment… – fejével az ég felé intett. Én maga után megyek. Ott találkozunk. Jó lesz? Hiszen mi ketten igaz szeretettel vagyunk egymás iránt… és ott csak annyi számít, tudja?”
Lélekben magamhoz ölelem. Érzi, elmosolyodik ismét.
„Elmegyek orvoshoz!” – ígértem meg magamnak és Marcinak, a vadgalambnak.
„Ha pedig ott leszünk majd – most én intek felfelé, a magasságba – várom Marci, várom. Tudja, a türelmemr?l vagyok híres, nem kell sietni, várom majd türelmesen.”
„Könny? lesz ott egymást megtalálni, mert ha a mennyországba jutunk, ott nem lesz olyan tömeg, mint a plázákban!” – vigyorog fogatlan szájával a hajléktalan.
„Imádkozzunk, hogy odajussunk!” – mondom neki halál-komolyan.
„Magáért én egy egész zsoltáros könyvet is megtanultam volna,… ha nem lettem volna… ha nem váltam volna… mindegy no, megtanultam volna!”
Még utánam kiáltotta, amikor az kaput nyitottam: „Végre engem is vár valaki, valahol!”
„Valamikor!” – mosolyogtam vissza rá, lakótársn?m ?szinte döbbenetére. Éppen jött kifelé, földbe gyökerezett a lába, amikor meghallotta a párbeszédünket. Juj, de jó kis pletyka lesz ebb?l, nem gondolod?
Nem tudhatja, hogy a „maison de passe” , a találkahely, az a jók túlvilági lakhelye. Lehet Marci odajut majd. De hová kerülnek a butatyúkok?
Legutóbbi módosítás: 2010.01.08. @ 13:00 :: Tasa Tamara
