Kóbor szél csavargott a sínek közt, mikor a vonat nagy fékvisongás közepette megállt az állomáson. Nem volt ott semmi, csak egy kis egyszobás, lepergő vakolattal borított bakterház. Se egy váltó, vagy legalább egy peronféle valami. Semmi, csak a gaz, ami benőtte a sínek menti töltést, s a csend, ami csak úgy ölelte az egész környéket. Persze, ilyenkor, mikor a vonat megállt, ami napjában négyszer történt, akkor volt némi mozgás. De az is csak olyan volt, mintha szellemjárás lenne. A legközelebbi falu is pár kilométerre volt, s oda is csak a vonatfütty üzent néha, hogy itt vagyok…
Tehát ott tartottam, hogy a vont megállt, s a kóbor szél besurrant a másodosztályú kupé alá. Persze, csakis az alá mehetett, mert első osztály nem volt. Valami kucsmás juhászfélék szálltak le a vonatról, s lassan lépegetve nézelődtek az állomáson. Mintha azt kérdezték volna a tekintetükkel, hogy jó helyt járnak-e? De nem felelt nekik senki. Nem is volt ott senki, csak a bakter, aki mellesleg nem hiszem, hogy józan volt, de nem is hiszem, hogy részeg. ő ilyen volt mindig, ivott, hogy ne kelljen a másnaposság bajaival szembesüljön. S ezt annyira jól csinálta, hogy már évek óta képes volt tartani a szintet. A bakteron kívül még két női alak is feltűnt, akik éppen a vonat fele mentek, azzal a szándékkal, hogy felüljenek rá, s utazzanak. Az egyik egy öregebb, ráncos arcú néni volt, a karjában egy kosarat szorongatott, a másikban pedig egy szatyrot. A másik nőalak pedig egy fiatal lány volt. Göndör hajával a szél babrált, ahogyan a mama mellett lépegetett, s a hátára akasztott hátitáska pántját szorította.
A mama a vonat lépcsője előtt megállt, majd a kosarát letette a földre.
— Gyárë mán, Mesike, segítse fëladni a kosarat, miután fëllíptem — szólalt meg a mama, s ahogy kimondta, már lépett is fel a vonat első lépcsőjére.
A lány csak bólintott egyet, s ahogy a mama kérte, úgy tett. Miután fellépett, a kosarat felkapta könnyedén s nem várta meg, hogy megforduljon a mama, egyszerűen felugrott vele ő.
— Itt van a kosár, Róza mama — mondta mosolyogva a lány. Aztán lassan elindultak a vonat folyósólyán a csomagokkal a kezükben.
Ahogy az első kupé elé értek, a mama már nyitott is volna be az ajtaján, de mihelyt meglátta, hogy valami kalapos, nagybajuszos cigányemberek ültek benne, a kezét visszarántotta gyorsan.
— Ide nem ülök bé — szólalt fel. Mire az ajtót az egyik fiatalabb kalapos, akinek még a bajusza csak most kezdett pihézni, belülről kinyitotta.
— Tánti né, kaigeascseő Ha gyüjjön ide a kis lëannyal, van még két hely, bestele tánti — mondta a legény elég furcsa kiejtéssel.
Ekkor a vonat elindult, s ahogy megmozdult az ajtó becsukódott. Emese ellibbent a kupé előtt, s már a másodiknál voltak, mire a cigánylegény újból kinyitotta az ajtót.
A fejét kidugta, s újból megszólalt, de már jóval hangosabban.
— Tánti né, há nem vagyok én rossz csávó, bestele cse!
De a mama csak ment, Emese meg utána. Annyira siettek, hogy elkerüljék az eféle népeket, hogy a második kupéba be sem néztek.
A harmadik kupéban csak két férfi ült. Jóravaló embereknek tűntek, s ezért az öreg Bróza Róza oda már magabiztosan benyitott. Szépen belépett, s a szatyrát a lába alá nyomta, mintha valamit őrizne benne. Emese is belépett s leült a mama mellé. A két alak csak beszélgetett, fecsegett valamiről, de nem vettek tudomást róla a mamáék, mint ahogy a két idegen sem foglalkozott velük.
— Róza mama, aztán várni fog-é valaki minket ott fën a nagyvároson? — kérdezte a lány.
— Há gondolom, Mesike, mëghagytam a fiamnak, hogy ott lëgyën, mëg a Pista is, me nem fogom fëlcipelni a tyúkot hozzájuk, meg a tojást is, amit a piacra hoztam, azt së bírom magamban.
— De segítëk én, Róza mama — szólalt meg a lány.
— Ne segíts nekëm, Mesike, te csak látogatóba lëszël itt, még jó, hogy apádék vélem elengëdtek ide a fiamni ëgy kicsit. Úgysë sokszor mënté ki a falubúl. Igaz Mesike?
A lány egy kicsit összehúzta a szemöldökét, majd valamit motyogott az orra alatt.
— Ne szólítson mán engëm mindig Mesikének, mondja, hogy Emese!
— Jól van na Mesike, jól van na — dünnyögte a mama.
Csend lett a kupéban. Csak a vonat zötykölődése hallatszott a síneken, na meg a két idegen alak beszélgetése, amire most már felfigyeltek a mamáék is.
— Te hallottad, mi törtínt a Lakatos Kálmánnal? — mondta az egyik férfi.
— Nem én, de mintha valamit hallottam vóna, csak… — válaszolt a másik.
— Há elmënt az asszonya valakive, osztán csak úgy ni otthagyta.
— Ha az én asszonyom elmënne, akko én utána mënnék és úgy elverném, hogy még a lovam së kapott akkora veríst, pedig az mán tuggya milyen az öklöm ha mírges — mondta kielégült arcal a történetet mesélő férfi, aztán folytatta.
— Pedig Kálmán váltig álította, hogy aztán az ő felesíge nem köll sënkinek. Még úgy mondta ha fëlidézëm: “Én nem sajnálom az asszonyt, ha mëgy, akkor mënjën. Csak nem hiszëm, hogy lësz valaki olyan hülye bódogtalan, hogy elviszi azt a száznegyvën kilós üszőt. Ha belékiáltok a… szóval, oda, akkor visszhangzik, há kinek köll ëgy ilyen perszóna, vagy mi”.
— Így mondta? — kérdezte mosolyogva a történtetet hallgató férfi.
— Így biza, s még levelet is hagyott néki, amibe az vót írva, kíkbe, hogy lëgyën boldog ezután is, és a bankot ne felejtse el fizetni minden hónapban.
— Az igen — mosolygott a másik az orra alatt.
— Mégis nem szígyellik magukat! — szólt bele a beszélgetésbe Róza mama. — Így beszílni valakirül, aki ilyen szerencsétlenül járt, s így beszílni ëgy ilyen kisleány előtt.
Erre a két férfi összerezzent, és megdermedve néztek a mamára, de Emese is mérgesen nézett kifele az ablakon, hogy őt még mindig kislánynak nézik.
A mama felállt és mérgesen kinyitotta a fülke, vagyis ahogy errefele szokták mondani, a kupé ajtaját.
— Gyere, Mesike, mënjünk innen — moytogta a mama.
Emese felállt, s a mama után indult kezében a kosárral. A vonat folyósólyán pár lépést tettek meg, mikor az egyik férfi kidugta a fejét a fülkéből.
— Néni, itthagyott valamit! Egy szatyrot, ami olyan, mint maga! — kiáltott a férfi.
Ekkor a mama a fejéhez kapott, hogy ott maradt a szatyor, amit a lába alá rejtett a fülkében, de nem mert visszamenni oda, ahol az ördög fészkel.
— Mesike, mënj vissza írte, addig fogom én a kosarat. — És mérgesen kivette a lány kezéből a kis vesszőkosarat, amiben a tojás volt.
A lány lassan visszasétált és a nyitott ajtón bedugta a kezét, hogy elérje a szatyrot. Megfogta, s óvatosan kihúzta a szék alól. Valami nem volt vele rendbe, mert eddig egy kék spárgával be volt kötve a teteje, de most nem. Na de mit sem számított ez, ahogy megfogta, óvatosan felemelte és már vitte is a mama után. Még annyi ideje volt, hogy egy utolsó pillantást vetett a két alakra, kik mosolyogva nézték a lányt. Az egyik pedig egy kék spárgát tekert épp az úja köré.
Emese elindult lassan visszafele, s már ott volt a mama hátánál, mikor a szatyor a kezében megmozdult. Mintha egy hatalmas szív akart volna kitörni egy testből, olyat mozdult. A lány megijedt s ledobta azt. Ekkor egy tyúk ugrott ki belőle, hangos rikácsolással a mama fele szaladt. Róza mama is megijedt, de nem attól félt, hogy a tyúk esetlegesen megcsípi, hanem hogy baja esik az állatnak. Megpróbálta az útját állni, de nem sikerült. A tyúk egyenesen a válla fölé repült, amitől a mama kilendült az egyensúlyából s a kosarat pedig, amiben a tojás volt, elejtette. A félredőlt kosárból csak úgy gurultak kifele a tojások, már amelyik nem tört össze az esés következtében. A tyúk pedig egyenesen a vagon végéig ment, ahol aztán eltűnt.
— Jaj, Mesike, gyárë sëgíts! — óbégatott a mama a földön ülve.
A lány odalépett mellé és segített felállni a mamának, kinek a fenekén csak úgy nyúlt a tojás sárgája. Erre a zajra már több fülke ajtaja is kinyílt. A kalapos cigányok úgy nevettek, hogy az aranyfoguk még a vonaton kívülről is látszott. Mások is azt tették, akik látták, ahogyan az öreg mama mérgesen szedegeti a tojásokat a lánnyal.
— Kié ez a tyúk?! — kiáltott fel valaki. Ekkor megfordultak mind a ketten s látták, hogy a kalóz jön a tyúkkal a hóna alatt.
— Az enyím ez, csak kiszabadult — mondta pityorogva a mama.
— Tegye el, és tekerje ki a nyakát, mert megbüntetem, ha ilyeneket csinál — szólalt meg újból a kalóz.
— Mesike, tëdd el a tyúkot én vigyázok a tojásra — utasította a mama a lányt. Ekkor a kalóz, látva azt, hogy a folyosó tele van törött tojással még mérgesebb lett.
— Hát ezt most maguk fogják feltakarítani, de azonnal — ordította.
A mama már nem tudta, mit tegyen szégyenében, lépett párat a kosarával, s a tyúkot kivette a kalóz kezéből. Megfogta a nyakát, s megszorítva, hogy éppen ne haljon meg, tartotta maga mellett. Azt nem tudni, hogy kínjában, vagy csak azért, mert éppen eljött az ideje, de ekkor a tyúk engedett egy jó nagy sárgás kakit magából, ami a tojáshéjba keveredve a folyosót illatosabbá tette. Még lehet, hogy a kalóz cipőjére is ment egy iciripici, de azt már nem vette észre senki, szerencsére.
A mama arrább lépett, és szomorúan nézett Emesére, aki már azt sem tudta, mitévő legyen.
Arra gondolta lány, ahogy a göndör haját éppen hátrafogta, hogy ha a nagyvároson ilyen nehéz az élet, s ilyen veszélyes, mint a vonaton, akkor biza ez neki nagy falat lesz, s lehet jobban tette volna, ha otthon maradt volna.
A kalóz megfordult, s elment. De nem telt bele fél perc, már újból ott volt, a kezében egy darab rongy és egy veder. Azt letette a lány elé, aki letérdelve felszedegette a tojáshéj, majd feltörölte a földet.
Mire befejezte, már látszottak a nagyváros épületei. Egyre több sín futott a vonat mellett, s mindenki pakolászott, s készült a leszálláshoz.
A mamának és a lánynak még ideje sem volt csodálkozni azon, ahogy a vonat elsiklik egy-egy látványos épület mellett. Az egyik a tyúk nyakát szorította, a másik meg a hátsóját tartotta a tyúknak. Hát így készültek a leszálláshoz.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Thököly Vajk
