Mindenki örvendve hagyta el az osztálytermet, mikor megszólalt az utolsó csengőszó. Itt a vakáció, méghozzá a nyári. Három hónap szabadság. Se könyv, se füzet, csak játék, csavargás, móka és kacagás a terve mindenkinek. Persze voltak kivételek is, kik azt tőzték ki maguknak, hogy elolvasnak egy kisebb könyvtárra való könyvet, de Bajki Pistinek nem ez volt a célja. ő, mint mindig, vidéken töltötte a nyári vakációt. Maga mögött hagyta a város zaját és fényeit, inkább a nagymamáékhoz ment ki vidékre. Persze, ahogy cseperedett, egyre nehézkesebben és egyre keserűbb szájízzel. Kisebb korában mindenki körbetáncolta, és a kedvébe jártak a nagyapáék, de most, ahogy nőtt, hát csak a munkát adták neki. A tavaly nyár még eltelt valahogy, hiszen csak kisebb munkálatokra fogták be, de az idei nyár, hát az már komolyabbnak ígérkezett. A nagyi, név szerint Bróza Róza, már egy hete üzent, hogy feltétlen menjen a fiú, mert az öreggel nem bírják a munkát. Ott a húzatni való, meg a forgatni való. Ezért is jobb lett volna Pistinek ott, a paneldzsungelben kóborolni és elütni az időt, de nem volt választás. A szülői parancs az parancs. Tehát irány ki mamáni, már első nap!
Vonattal indult el Pisti, de már a peronon állva haza akart fordulni. Vissza a kis szobába, mely úgy ölelte őt körbe, hogy a lélegzetét is szinte megfojtotta. De akkor is, legalább becsületben henyélt benne, s aludt addig, míg a déli harangszó fel nem keltette. Hátha csak egy-két nap lesz munka, aztán mamáni is a déli harangszóra ébred majd. Így kerülgette a gondolatai társaságában a reményt, és ezzel a fanyarú tekintettel nézte a fákat, miként visszafele szaladva elsuhannak előtte.
Egy jó órányit kellet zötykölődnie, mire megérkezett. Persze ez még nem az a falu volt, csak a szomszéd falu. A nagyi falujának nem volt vonatmegállója, csak egy buszmegállója. De a busz jóval drágább volt, mint a vonat, s lassabb is. Leszállt, a vállára akasztva a kis szatyrot, mibe pár nadrágot, s valami felsőruha félét tett az anyja, elindult a kis falu fele. Ahogy távolodott az állomástól, egyre jobban látszott a templomtorony, minek a tövében nem egyszer már csintalankodott. Még el is mosolyogta magát, ahogy elmélázva a távolba merengett. Még egy autó is elrotyogott mellette, miként az út szélén baktatott, s az eredmény az lett, hogy az orra elé kellett nyomja a kezét, hogy kapjon egy kis levegőt is a felkorbácsolt porfelhőben. Aztán már csak a füttyét lehetett hallani a vonatnak, s az állomás a háta mögött beleolvadt a tarlókon ide-oda táncoló délibáb mosolyába.
Egy jó félóra gyaloglás után beérkezett a faluba, s a falutáblától még úgy vagy tíz percet ment, mikor a nagyiék háza elé ért. Pillanatra megállt, s a kapu előtti földet nézte, miként azon szétszóródva csiháncsot vélt felfedezni. Aztán belépett az udvarra, ahol a nagyi éppen paszulyt fejtett, a nyári konyha előtti padládán.
Pisti lépéseire egyből felkapta a fejét. Ráncos arcán, melyet az idő öreggé tétett, a boldogság s a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak.
— Hát itt vóná mán, mán azt hittem, hogy valami baj írt tígëd utazásod közben — szólalt meg először a mama.
— Nem, itt vagyok, a vonattal jöttem — válaszolt Pisti, s ezt kimondva megölelte a mamát.
— Na de akkor, ha mán gyütéé, tëdd bé a zsákodat a kisszobába, s gyerë ëgyé ëgy kis törtpaszulyt. Aztán ha ëtté, ki köllëne szalaggy nagyapádhoz a mezőre. Oda ki a Récsëibe, hogy segíts néki, mer ott forgat künn magába.
Pistiben egy apró méreg lobbant fel. — Tudtam, tudtam, hogy már az első percben menni kell, gondolta.
Aztán, ahogy a nagyi mondta, vagy utasította, bevitte a csomagját a kisszobába, majd a nyári konyhába leülve, bekanalazott egy nagy tányér törtpaszulyt. Jól is esett a fiúnak, mert ha törtpaszulyt akart enni, akkor azt csakis a mama tudta így megcsinálni. Aztán tele hassal elindult ki a Récseibe.
Jól ismerte a vidéket, hiszen minden évben körbecsavarogta a határt. Úgy tizenöt perc gyaloglás után már ott is volt. Már hallótávolságba érkezett, mikor a nagyapát látni lehetett a nagy szalmakalapjában, ahogy a villáját forgatja a kezében. Aztán közelebb, s egyre közelebb ért. Más embereket is látni vélt nem messze a földtől, ahol a tata dolgozott, de azokra ügyet sem vetett.
— Szia, tata! – kiáltott fel Pisti először, ahogy az öreg hátához ért. De az eddig úgy bele volt merülve a munkába, hogy tudomást sem vett a körülötte lévő világról. Lassan felemelte a fejét, s a napfényt beljebb és beljebb engedve, s a szemét megcsillantva a kalap alatt úrrá lett rajta az öröm.
— Há szia, Pista, gyütté, no lám, akko pont jó hogy gyütté! Ott é ëgy villa a boglya tövin, ott künn a sánc mellëtt. Kapd elő izibe, s gyerë, futtassuk mëg a munkát.
Kicsit mérgesen indult el a gyerek a villa után. Éppen csak, hogy köszönt, s már égnie is kellett a keze alatt a munkának. De ami még ennél is jobban zavarta, azaz, hogy a tata őt nem Pistinek nevezte, hanem Pistának. Úgy érezte, hogy ha Pistinek szólítják, akkor abban még van egy kis úrias hangzás. Vagy, ahogy a barátai mondták, Isti. De a Pista, ahogy az öreg tata mondta, a Pista… Az olyan földönfutóan hangzott.
Két perc sem telt bele, s már az öreg mellett állt, s forgatta a szénát. Jól haladtak így ketten, s a nap is jól szárított ebben az órában. Néha az öreg mintha a szemével azt kémlelte volna, hogy jól át lett é fordítva a rúdas, de nem szólt egy szót sem.
Két óra, húsz sor, vagy kétezer mozdulat után meglett a munka. A nap már nem pirított úgy, mint mikor nekilendültek, de így is vörös lett a Pisti nyaka és a két karja.
— Na lásd, mëg is vónénk. Ha hamarabb kezdtük vóna, akko még raktunk vóna két rudast is — mondta az öreg. De szerencsére ez elmaradt mára.
Lassan hazaballagtak mind a ketten,a villával a vállukon. A kis falu lámpafénybe bújva kergette el a világosságot. Pisti éhesen ült le a padládára nagyapja mellé. Meleg lepényt tett ki nekik a mama, s mellé egy jó bögre frissen fejt tejet. A pohár tetején, kicsit bebőrözve lebegett a pille. Nem szerette a gyerek, s ezért egy mozdulattal az asztalról felkapta a kést, majd, óvatosan beledugta a pohár közepébe, hogy a ráragadt tejpillét kihalássza.
— Mi tëszël te Pisti! — kiáltott fel a nagymama. Pisti értetlenül nézett vissza a mamára. Erre az öreg is odakapta a fejét, s neki is, akár a mamának, a szemeiben méreg düledezett.
— Nem szabad a kést a tejës pohárba dugni, mer kihasad a tehén csëcse. Kiszúrod a tőgyit! — ordított fel az öreg.
Pisti gyorsan visszarántotta a kezét, s mérgében az ujját dugta bele a pohárba. Amint a pille ráragadt, azt egy mozdulattal lecsapta a földre, egyenesen a Cirmi elé, ki örömmel nyalta a vinílinről.
Ekkor kopogtatás hallatszott, s egy fiatal lány lépett be a kiskonyhába.
— Jó estét kívánok, Róza mama, jöttem a téjírt — mondta illedelmesen a lány.
Erre a hangra már a fiú is felkapta a fejét. Szemét nagyra nyitva nézte az ismerős lányt. Igen, a szomszéd lány volt az, Emese. Pisti eddig soha nem beszélt vele, mert eddig Emese csak babákkal játszott. De most mintha másabb lett volna, mint eddig. Minta gyermeteg vonásai leestek volna róla, s göndör hajában, formás testében a nő kezdett alakot ölteni.
— Szia, Pisti, hazajötté të is — szólt Emese.
Kicsit tétovázva bámult a fiú vissza, de valahogy csak kibökte magából azt a szót, mit ilyenkor kellett.
— Haza — mondta a meglepetéstől remegve.
A mama kitöltötte a lánynak a tejet, aztán leült ő is a padládára, az unoka mellé.
— Hazagyütt a Pista, segitsën nékünk. Mer el köll a házkörül — motyogta a tata.
A lány ekkor egy kicsit elmosolyodva a fiúra nézett, s már indult is haza, de előtte illedelmesen elköszönt.
— Jó estét akkor, Róza mama, és nékëd is, Pista.
Ekkor hirtelen a fiú felugrott a ládáról, s mérgesen elindult kifele a nyári konyhából.
— Nem vagyok Pista, Pisti vagyok! — kiáltott fel mérgesen.
Két lépés volt az egész, míg kilépett. Ellibbenve Emese mellett, egyenesen be a kisszobába. Zavarodott állapotában ledobta magát az ágyra, s a dunyhát magára rántva, a fal fele fordult. Nem eset jól neki, hogy Emese előtt úgy nevezte az öreg, mint egy csordást. És erre ráadásul még a lány is ugyanígy nevezte. Mérgesen aludt el, s imádkozás helyet is csak azt motyogta magában:
— Nem vagyok Pista…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Thököly Vajk
