Úgy este tíz múlhatott, mikor Pisti elérte a szőlőhegy alját. A szíve hevesen dobogott és zakatolt odabent. Bosszankodóan kapkodta a levegőt, hogy már megint balul ütött ki a dolog. Most biztosan a szomszéd át fog menni, és elpanaszolja a tatának, hogy micsoda pernahajder ő, s az Emese ablakában ücsörgött. Na, de az se valami jó hír, hogy Emese apja úgy vette észre, hogy elszellentette magát. Egy ilyen tizenéves suhancnak biza ez kicsit szégyen, vagy ahogy divatosan mondják, ciki. Most el fog terjedni róla az a pletyka a faluban, hogy leselkedik is, és szeles is.
Mérgesen állt a hegy alatt, s a falut nézte. A fényei beleolvadtak az éjszaka alattomos sötétjébe. A csillagok is őt figyelték, legalább is a fiú úgy érezte.
— Aludjak itt, a sorok alatt? — tette fel magának a kérdést. — Mert haza, Róza mamáni nem megyek, az tuti.
Aztán a szeme egy villogó neonfényen akadt meg. A távolból váltogatta kétszínű testét. Egyszer piros, egyszer meg sárga volt. Kíváncsivá tette ez Pistit, s elindult, hogy megnézze a fény helyét. Valahol a falu közepe fele vélte beazonosítani, de nem tudta, mi lehet az.
Lassan lépkedett vissza a faluba, s minden lépése mögött ott volt a koncentráció. Nem-é lesi valaki, aki őt keresi, mondjuk az Emese apja? De ilyen veszélyt nem vélt felfedezni. Egyszer-kétszer látott fiatal lányokat, meg fiúkat a falu központja fele menni, de ilyenkor Pisti átsomfordált az út másik oldalára, s ott kullogott csendesen.
Pár perc elteltével megérkezett a villogó fényekhez. Megdöbbenve tapasztalta, hogy egy ismerős helyen van. Már korábban is volt itt az apjával, de akkor csak simán annyi volt kiírva a fény helyére, hogy „Kocsma”. De most, most mintha már messziről csalni akarná az embereket, s villogva két színben, jelezte az arra járóknak, hogy igen, ez itt egy kocsma. Közelebb lépett, az ablakon át bekandikált. Minden asztalnál férfiak ültek általában. Volt egy kis sarok, ahol ült pár suhanc, és pár fiatal lány, de abban a füstben, melyet a cigaretta átjárt, nem lehettet jobban látni.
Nem teketóriázott a fiú, belépett a kocsmába, hogy jobban szemügyre vegye a mozgást. Már jóval tisztábban látta az embereket, mint az ablakon keresztül, de igazán senkit sem ismert. Az a kis költőpénze, meg amit az anyjától kapott, ott volt mamáni a kisszobában.
Még egyszer körbevezette a tekintetét az asztalok között, s úgy döntött, jobb, ha megy.
— Hé, Bróza Róza unokája! — kiáltott fel valaki az egyik asztal mögül.
Pisti megfordult s keresni kezdte a hang forrását. Egy kezet látott, aki neki integet a kocsma túlsó sarkából. Kicsit közelebb lépett, hogy megkeresse a kézhez járó arcot is. És igen, ott volt egy ismerős arc. Ugyanúgy, mint eddig, szakállasan, piros arccal ott ült egy hozzá hasonló baráti körben. Lackó!
— Jer ide të fiú, gyerë mán ide — kiáltott Lackó.
— Üjj lë csak, hadd mutassam bé a barátaimnak az én munkatársam. Mámma ezze a gyerëkke húzattam mëg az egísz határt. Mëg utána mëgpermetëztük az egísz hëgyódalt — mondogatta dicsekedve Lackó.
A hallgatóság csak némán ült, s ahelyett, hogy valaki szólt is volna egy szót is, inkább meghúzták az üveget.
— Hozz ide ëgy sört ennek a fiúnak is, Ica! — kiáltott fel megint Lackó. És kezeivel a pult mögötti nőnek integetett.
Fél perc elteltével egy üveg sört tettek le Pisti elé. Úgy gondolta, mégsem sértheti meg Lackót, ezért jól meghúzta az üveget. A társaság tovább beszélgetett, erről-arról, amihez a fiúnak konyítása sem volt. S ebben a nagy figyelemfelkeltő tudatlanságban meg is itta a sört. Lackó rögvest hozatott még egyet, de ezt sem utasította vissza Pisti.
Ahogy kortyolgatták a Lackó barátai, úgy iszogatta ő is. Hiszen Lackó neki is barátja — gondolta Pisti.
Ekkor megjelent egy idegen férfi, ki a hegyoldalról jöhetett, mert a táskájából egy nagy üveg bort vett elő. Azzal végig kínálta a társaságot az asztal körül. Persze Pisti jókedvében, amit a söröcske okozott, nem utasította vissza. Sőt még Lackó rá kellett szóljon, hogy: „elég mán, jusson másnak is”.
Éjfél fele lehetett, mikor az asztaltól már jó páran felálltak. A fiú előtt elmosódva mozogtak az emberi alakok. Szeme csillogva ütötte vissza a rá vetülő tekinteteket. Lackó is elment. Ott maradt az asztal mellet egy idegen férfivel, ki hozatott neki még egy pohár pálinkát. Érezte, hogy egy kicsit sok volt ez már neki, de nem akarta megsérteni ezt az alakot sem. Így hát keserű szájjal, de lekapta a kupicát. Pár perc múlva a feje akkora lett, mintha egy hatalmas súlyt akasztottak volna rá. Az asztalra tette a könyökét s a fejét próbálta tartani rajta, de mintha egy idegené lett volna, nem akart engedelmeskedni. Az idegen arc is eltűnt. Ott gubbasztott magában, megtörve. Nem érezte, hogy a világ, mely körülöleli, egyre ritkább. Inkább azt érezte, hogy egyre nyomasztóbb.
— Záróra van, fiatalember! — szólt rá egy női hang. Nem volt ereje sem megnézni, kié az. Érezte, valaki, vagy valakik megfogják a válla alatt, s elvezetik valahova. Lábaival próbált lépkedni, de nem volt könnyű tartani a lépést. Valahol elengedték, de csak annyit vett észre, hogy egy fal tartja meg, s a csillagok a feje fölött cikázva ragyognak. Lecsúszott a földre, s oldalra dőlve elfeküdt. Nem érezte az idő múlását, csak azt, hogy az élet minden mozdulata nehéz.
— Úr Istën, hogy nízël ki — mondta valaki. Szemeit próbálta szétfeszíteni Pisti és látni, hogy kivel kell szembesüljön.
Egy angyal jelent meg előtte. Göndör hajával a szél babrált. Pisti mosolyogva bámulta, de nem szólt hozzá.
— Gyere, segítëk, mënjünk. Gyere mán — szólt megint az angyal.
Kicsit megerőltette magát a fiú, s amennyire tudott, lábraállt. Belekapaszkodott az angyal vállába, s lépésről lépésre próbált a nagymama háza fele haladni.
— Nem mehetek haza, így nem — morogta az orra alatt. De nem ő irányította az útját. Minden lépését az angyal vezette. Érezte Pisti néha-néha, az angyal göndör haja az arcába csap. Illata akár a mennyországé is lehetett volna. Nem tudta eldönteni, hogy ez a szárnycsapkodása lehetett neki, vagy csak az érzékek játszadoztak vele.
Egy jó félóra elteltével egy kapun léptek be. Mintha a Róza mama kapuja lett volna. De nem a ház fele mentek, az angyal valahova más helyre vitte őt. Csendesen elmentek a ház mellett, s hátralopakodva bemásztak a tata szénatartójába. Ott az angyal elengedte Pistit, aki magatehetetlenül lelesett a puha szénába és hátrafordulva próbált a jelenben maradni. Érezte, az angyal mellette marad. S mintha kezeivel simogatná őt.
— Jobban vagy mán, Pisti? — szólította a nevén.
— Te tudod a nevem? — kérdezte a fiú csendesen, aztán egy nagy levegőt véve folytatta. — Az én nevem nem tudja senki… Én nem vagyok Pisti, én Pista vagyok. Nagyapám is azt mondja, hogy Pista, s még az a lány is, aki itt lakik a szomszédban. Aki annyira tetszik, akár… Az is úgy szólít, hogy Pista. Pista.
Érezte, mintha az angyal közelebb hajolt volna hozzá, s a szájára egy csókocskát adna. De az is lehet, hogy ez csak álom volt, és a valóság majd az lesz, mikor felébredve a kisszobában a dunyhában fog feküdni.
— Mennem kell, késő van, te maradj itt reggelig — szólt hozzá az angyal.
Majd újból mintha megcsókolta volna. Pisti csak feküdt mozdulatlanul, szemit szorította, a világ körülötte forogva lebegett. Érezte, hogy az angyal elszáll mellőle, s magára marad. Ott fent, a nagyapa szénatartójába.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Thököly Vajk
