Érettségi után voltam és még mindig nem tudtam túltenni magamat apám halálán. Meg azon sem, hogy csak tengtem–lengtem, és nem tehettem azt, amit éppen akartam. Anyám talán meg nálamnál is rosszabbul viselte el, hogy elvesztette apámat. Közben betöltöttem a tizennyolcat. Nagykorú lettem. Sajnos csak papíron, mert belegondolva még egy ugyanolyan taknyos kölyök maradtam. Szeptemberben minden haverom elkezdte a főiskolát vagy az egyetemet. Én nem adtam be sehova jelentkezést, lévén magam sem tudtam mi lesz. Kín–keservvel leérettségiztem. Munkát kellett volna keresnem, de ahhoz meg végképp nem volt kedvem. Mire vesznek fel egy szar érettségivel? Anyám falazott, ugyanis abban az időben nem lehetett valaki hosszú ideig munkanélküli, mert KMK–nak nyilvánították/közveszélyes munkakerülő/. A személyi igazolványomban még mindig a gimnázium szerepelt, mint munkaadó. Anyagi gondom nem volt ugyan, mert apám után kaptam egy évig az árvaságit, illetve félárvaságit és anyámnak is volt befolyó jövedelme. Egyébként is anyám kezelte a pénzt és mindig adott, ha kellett.
Egyik nap Attila haverom savanyu képpel keresett meg.
– Segítsél már rajtam, mert nagy slameszban vagyok.
– Ha tudok, akkor segítek, de nyögd ki végre mi a gond? Baj van a fősuliban, vagy mi? Olyan képet vágsz, mint akit elítéltek húsz évre.
– Figyelj ide. Margót ismered ugye?
– Összerúgtad vele a patkót? Nem vesztettél vele semmit szerintem, mert egy nagyképű, hülye csaj. Papa mama hülyére kényezteti, és pénzük is annyi van, mint égen a csillag. Maszek a papa és annyit kereshet, amennyit csak akar. Rózsadombi maszekok és pártfejesek a megrendelői, meg művészek.
– Ne gyere ezzel a rizsával. Te nem tudtad megfűzni magadnak, ezért mondod ezt. Margó nem nagyképű,
– Nem azért mondom. Engem sohasem érdekelt. De tudhatnád ezt magadtól is. Na elő a farbával, mi a gáz?
– A húga!
– Mi van a húgával? Tizenhét éves kis csitri, még suliba jár.
– Pont ebben kéne segíteni. Nagyon szarok a jegyei és főleg oroszból. A másik idegen nyelvvel, az angollal is bajai vannak.
– Mit tudok én ezen segíteni? Nem vagyok hajlandó oroszul tanítani senkit sem, mint ahogy beszélni sem. Az angolt, azt meg gagyogom gimnáziumi szinten.
– Nem tennél az én kedvemért most kivételt? Hülye a nyelvtanhoz, nem tud szótárazni és nem tanulja meg a szavakat sem.
– Aki nem tanul szavakat, az nem is akar beszélni, és magas lóról letojja az egész orosz nyelvet. Már Vlagyimir Iljics is megmondta, ami nem megy, nem kell erőltetni.
– Ne hülyéskedj bukásra áll, legalább egy érettségit ki kell csiholni belőle. A nővérét, Margót nyúzzák, hogy segítsen neki és foglalkozzon vele. Margó meg tudod mit segít neki? Ő maga sem tanul pedig kettőből is UV–ra vágják félévben.
– Aha. Így már értem. Foglalkozzak a húgával és akkor te tudsz foglalkozni vele. Így érthető!
– Nehezen járnak a kerekeid hallod. Majd ha megnövök, honorálom.
– Miért te? Majd a szülei. Ha van nekik, akkor igazán adhatnak valamit, mondjuk kis zsebpénzre valót.
– Az már a te gondod. Csak ezt vedd le a vállaimról.
– Hozd ide a kiscsajt valamelyik nap, a többit majd vele intézem
Attila majd kiugrott a bőriből. Én meg átkoztam magamat, hogy a legjobb haverom rá tudott venni egy hülyeségre. Aztán meg azt gondoltam, nem is rossz legalább kicsit visszazökkenek az iskolai kerékvágásba.
Másnap délután Attila beállított Zsuzsával, Margó húgával. Én éppen az ágyat nyomtam, mert pocsékul voltam. Megfáztam rendesen, noha előző nap még semmi bajom sem volt. Anyám benézett a szobámba miután beterelte a látogatókat, hogy mit kérünk, kávét vagy teát.
– Anya ne fáradj miattam. Attila meg majd kiszolgálja magát meg a Zsuzsit. Meséljetek, miben tudok segíteni?
Zsuzsi a táskájából kihalászta a gimnáziumi oroszkönyvét.
– Ez a házi feladat ezt kéne megcsinálni…
– Mit akarsz? Oldjam meg a házi feladatod? Nem nekem adták fel, és ha én megcsinálom helyetted, attól te még nem leszel jobb oroszból, csak rosszabb. Van egy ötletem. Segítek neked megcsinálni, sőt segítek a tanulásban is, de együtt kell működnöd velem. Másképpen nem megy. Utálatos dolog tanulni, én is utáltam, de nem tudsz kibújni alóla. Egyszer valamire biztosan jó lesz.
Zsuzsa hatalmas szemekkel bámult rám. Gondolom, nem először hallotta ezt a lelki dumát, csak más szájából.
– Jó rendben van – adta be a derekát. – Hányszor kéne idejönnöm?
– Hányszor van orosz órátok egy héten?
– Négyszer.
– Melyik gimibe is jársz? A Rákócziba?
– Igen oda. Ismersz ott valakit?
– Én nem. Attila járt a Rákócziba meg a nővéred. Szóval most akkor elkezdhetjük és kialakul majd.
– Akkor megcsinálod most a leckémet?
– Megcsináljuk! Együtt! Én csak segítek neked.
Nem nagy lelkesedéssel. de belefogtunk. Nehezen ment, azt várta, hogy majd én kikeresem a szavakat helyette. Még az orosz ábécét sem ismerte igazán, mert képtelen volt rendesen lapozni a szótárt.
– Zsuzsi! Mióta is tanulsz oroszt?
– Nem tudom. Ötödik általános óta talán.
– És hogyhogy nem tudod még az ábécét sem? Eddig hogy írtad meg a leckéket és a dolgozatokat?
– Általánosban a padtársam jó volt oroszból. Mindig róla másoltam és a tanárnő tudta, nem tudta, de megadta a négyest. Gimiben is egészen mostanáig volt mellettem valaki, akiről tudtam másolni. Idén új tanárnőt kaptunk és rájött a turpiságra. Így most bukásra állok.
– Tudod, hogy ezt nehéz lesz behoznod, mármint a hiányokat?
– Utálom az oroszt, minek kínoznak vele.
– Az angollal is így állsz?
– Nem vagyok sokkal jobb abból sem. Nem tudok nyelvet tanulni.
– Az nem igaz, csak nincs türelmed, és nem látod értelmét kínozni magadat.
Mentek a hetek és valahogy rá tudtam venni a tanulásra. Kezdte kicsit élvezni is. Egy nap sugárzó képpel jött.
– Képzeld, a dolgozatom hibátlan volt, ötöst kaptam rá. Meg is dicsért tanárnő!
– Na látod, nem is vagy olyan tehetségtelen, ahogy hitted.
– Ez a te érdemed is – azzal elkapta a fejemet és egy puszit cuppantott a homlokomra. – El kéne menni, megünnepelni ezt, nem gondolod?
– Elmehetünk de nem tudok bulizós helyre menni. Tudod gubancos a személyim. Nincs munkahelyem, és ha igazoltatnak, akkor bajban lennék. Az utolsó munkahelyem a gimnázium. Pontosabban már csak volt, be lett írva, hogy leérettségiztem.
– És miért nem dolgozol? Vagy tovább akarsz tanulni?
– Szeretnék, de ahova be akarok kerülni, oda nagy a túljelentkezés, esélytelen vagyok. Eddig el tudtam bliccelni, hogy anyám tart el, de lejárt az úgynevezett türelmi idő.
– Akkor nem is jöhetsz?
– Lenne egy lehetőség mondjuk, de meg kell kérdeznem a haveromat. Ő a Hotel Wien–ben recepciós. Ott van disco, de csak a külföldi vendégeknek. Ha be tud minket vinni, akkor nyert ügyünk van, oda csak ritkán járnak igazoltatni. Felhívom és megpróbálom vele elintézni. Ha jó, akkor szombatra beszélem meg vele.
Sikerült megbeszélnem a barátommal a szombati bulit.
– Gyertek ide hétre, nyolckor nyit a disco. Megvacsoráztok az étteremben, aztán felviszlek titeket.
Mikor Zsuzsinak elmondtam oda volt az örömtől.
– És előtte elmegyünk vacsorázni is?
– Igen, de mitől vagy így feldobva?
– Én még nem voltam sohasem így fiúval vacsorázni, csak a szüleimmel.
– Bocs, de én nem vagyok a fiúd! Én csak segítek neked a tanulásban és ennyi.
– Jársz valakivel? Már bocs, hogy kérdezem.
– Nem. Senkivel sem járok, és ha akarod tudni, nem is nagyon akarok. Volt valaki komoly, akivel nem jött össze. Azóta nem kerestem senki komolyabbat.
– Bocs, hogy kérdeztelek, nem akartam régi emlékeket felszínre hozni. Kérhetek valamit azért tőled?
– Miért ne kérhetnél? Ha tudom, teljesítem.
– Tudnál adni egy képet magadról?
– Minek az neked? Utálok képet adni bárkinek is és nincs is rólam kép. Ami van, azt annó szegény apám készítette, azt nem adom senkinek sem.
– Láttam az érettségi tablótokat, mert még kint van valamelyik üzletben most is. Nem tudnál egy olyat adni?
– De minek kell az neked? Kinek kell engem megmutatni? Vagy csak „úgy” kellene?
– Nem csak úgy, de nekem kéne.
– Megnézem van–e még, és ha van, akkor szombaton megkapod. Jut eszembe a szüleiddel nem lesz gond, hogy eljössz?
– Na, pont erre kell a kép is. Mondtam, hogy el akarok menni veled kicsit szórakozni. Anyám persze rögtön kérdezett jobbra–balra, ki vagy mi vagy, mit csinálsz, de most mit magyarázkodjak, ismerheted a lányos anyákat?
– Nem nagyon ismerem, de biztosan ilyenek. Gondolom, mondtad, hogy tanítalak.
– Azt tudja a nővéremtől.
– Akkor miért nem kérdezi őt?
– Margót? Margó neki soha nem mond el semmit, még ha kérdezi, akkor sem. Kész tények elé szokta állítani. Velem hamarabb beszél meg mindent.
– Ám legyen. Várjál, megnézem, hogy van–e egy kép, amit kértél, és akkor azt meg is kapod.
Volt még kettő, az egyiket oda is adtam neki mindjárt.
– Nem dedikálom, ha nem haragszol.
– Nem is kell.
Szombat este már hatkor beállított. Nagyon kitett magáért. Kosztűm, kikenve, kifenve.
– Húha, hova készülsz?
– Nem megyünk vacsorázni? Valami közbejött, csak nem akartál szólni?
– Nem, dehogyis, de úgy kicsípted magad, mintha valami esküvőre vagy fogadásra lennénk hivatalosak. Én utálok öltözni, pláne ha öltönyt kell vennem. Akkor volt rajtam öltöny, amikor érettségiztem, meg apám temetésén.
– Akkor most itt az alkalom. Legalább az én kedvemért.
– Legyen, na.
A Hotel Wien kint volt a jófenében, az akkor még csak épülő autópálya elején. Busszal azért ki lehetett vergődni. Botond barátom már várt minket.
– Gyertek, foglaltam asztalt nektek. Teltház lesz, de semmi vész. Ja, egy kis kellemetlen kérdés. A barátnőd elmúlt már tizennyolc éves?
– Ez miért fontos? Még nem egészen.
– Az kicsit gáz. A discóban csak szeszes ital van, max cola és ugye tizennyolc év alatt nem adhatunk szeszes italt.
– Kezeskedem, hogy nem fog szeszt inni, max egy White Ladyt, de azt is csak az én poharamból.
– Nem nekem kell te hülye, hanem van még ott egy dromedár, aki a kidobó fiú. Annak kell tudnia.
– Majd elboronáljuk vele. Gondolom, ha kap valami jattot, akkor oldalra fog nézni, amikor bemegyünk.
– Erről van szó.
– Csak nem gondoltad, hogy először vagyok ilyen helyen. Ismerem kicsit az éjszakai helyeket. Nem nagyon „csak kicsit”.
Leültünk vacsorázni az étterembe. Hozták az étlapot és természetesen Zsuzsának adták oda először. Nagyon meghatódott ezen és szerényen anélkül, hogy belenézett volna, egy winersnitzelt rendelt.
– Édesség? – kérdezte a pincér.
– Somlói galuskájuk van?
– Hogyne. Akkor két somlóit utána. Italt, mit szabadna?
– Köszönjük majd utána.
Jó volt a vacsora és kellemes volt az este. Már a somlói is elfogyott, amikor Botond jelent meg egy üveg borral.
– Ha meg nem sértelek vele ez az én ajándékom.
– Tedd el máskorra. Borra nem megy csak bor. Márpedig a White Lady az nem bor.
– Van bor is fent, és jobban jártok, ha egy–egy ugyanilyent kértek. Valódi badacsonyi.
– Akkor legyen. Elvégre te vagy itt ismerős. És légyszi szólj a főúrnak is, hogy fizetni.
– Küldöm a srácot, aztán mehetünk is fel a discóba.
Zsuzsi az asztalra tett két százast.
– Ez minek? Rakd csak el. Én még soha sem fizettettem ki a vacsorámat mással, és tudtommal ma az én vendégem vagy. Tedd el rosszabb időkre.
A disco az utolsó emeleten volt. Már sokan álltak az ajtóban. Senki sem beszélt magyarul. Inkább a német szót lehetett hallani.
– Most kipróbálhatod az orosz tudásod – böktem oldalba Zsuzsit. – De az angolnak jobban fognak örülni.
Át is váltottunk olyan magyaros angolra, mert kilométerekről hallani lehetett a magyaros akcentet.
– És mi van, ha papírokat kérnek? – aggodalmaskodott Zsuzsi.
– Azért van itt Botond. Ő majd intézkedik. Adtam neki jattot is amit majd annak a dromedárnak fog a kezébe nyomni, aki az ajtóban áll.
Be is értünk és egy kis sarokasztalnál kaptunk helyet.
– Itt a borotok, még majd kaptok egyet, ha elfogy az is az én számlám. Jó szórakozást. Mikor haza indultok majd, nem biztos, hogy a portán leszek, mert valamikor egy kicsit szunyálni is akarok. Nem fizetnek annyira jól, hogy ne jöjjön rám a lógás az éjszakai műszak idején. Háromig van nyitva a discó. Addig durmolok majd egy kicsit.
Jó volt a zene, csupa olyan szám, amit a rádióban nagyon ritkán lehetett hallani. A borunk, amit még az étteremből hoztunk, lassan kifogyott, de a figyelmes pincér már hozta is a másikat. Adtam neki egy ötvenest, amit vonakodva, de elfogadott. Előkotortam a cigimet és rágyújtottam.
– Te ilyen pocsék bűzrudat szívsz? – nézett rám korholóan Zsuzsi.
– Miért, mi bajod van vele? Kicsit illatos nem mondom, meglehet, hogy nem illik ilyen flancos környezetbe. Nem régóta dohányzom, csak mióta apám elment. Füstszűrő nélküli Symphónia. Kicsit erős, de nem rossz. Még mindig jobb, mint a Fecske vagy Filtol. Szoktam néha Portit is szívni, de azt nem mindig lehet kapni.
Zsuzsi előkotort a táskájából egy doboz originál arany Malborót.
– Kóstold meg ezt.
– Te már dohányzol?
– Néha. Margótól csórtam el. Ő is amolyan kocabagós még. Ez sem az ővé volt, hanem apámé, de úgysem veszi észre. Tedd le ezt a büdös Symphóniát.
Azzal már bontotta is ki a dobozt és kivett magának egyet, és rá is gyújtott.
– Én maradok a saját füveimnél… majd legközelebb.
Éppen egy lassú, akkor igen ismert számot tett fel a dj: J`taime. Egész nyugaton ez volt a legmenőbb szám, amit hallani lehetett nap mint nap.
– Gyere, menjünk táncolni.
Kicsit elnosztalgiáztam, mert Icára gondoltam. Valószínű, ez lehetett az oka, hogy magamhoz húztam Zsuzsit és megpróbáltam megcsókolni. Nem ellenkezett, de kénytelen voltam rájönni, hogy még életében nem csókolózott. Jól nézek ki – gondoltam magamban. Én vagyok az első ebben is. De rögtön magamhoz is tértem és úgy, alaposan leszúrtam magamat gondolatban. – Nem vagy eszeden. Még csak most múlt tizenhét éves és már el akarod csavarni a fejét?
– Bocs nem akartam – szabadkoztam.
– Nem történt semmi, csak én még nem próbáltam ezt. Ne haragudj.
Nem mondtam semmit, de még jobban leszidtam magamat. Most mi lesz, ha komolyan vette a közeledésemet? Ennek nem lesz jó vége. Sajnos aznap este még egy párszor csókolóztunk, igaz egyszer sem én kezdeményeztem. Fél háromkor – mikor már mindenki kezdett szedelőzködni – mi is arrébb álltunk. Rendeltünk egy taxit és hazahajtattunk. A kapuban még enyelegtünk egy kicsit, aztán ő felment, én meg ballagtam két utcával arrébb, ahol laktunk.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2010.02.11. @ 17:38 :: Avi Ben Giora.