Szarvascsapáson, tétova lépttel
portyázni indul a reggel.
Héjasra hízott tört havon,
patanyomokban vizek születnek,
sz?rt fényben, ködként
aludni mennek ó-temet?kbe
baglyokba rekedt, itt ragadt lelkek
és a sötétség.
Piros rügyeken pattan a fagy
maradéka, viasz reped,
fázik a levél alatta,
megigazítja szület? ráncait
ezerarcú új lombja a fának.
A mának élek.
Zenének.
Tények csak részben alakítják
kel?-dagadó, estente fogyó
napjaim.
Az álmaim is ébren, a mind.
Rigófüttyben és nyitnikékben
várom a gólyát kelepelni.
Ennyi elég.
Erdeimben már sok a szálfa.
Fejszére, új viharokra,
várva hatvan er?s tölgy.
Házam-hazám.
Jól idegyökereztem.
Volt id?m. Kilestem évszakok ébredését,
tanultam,
tudom fájni a f? növését,
t?rök aszályt és nem félek
semmi árvizekt?l.
Kérgeim összes repedését,
arcon a ráncot magamnak szereztem.
Tavasz jön.
Most gy?jtik a reggeli fényt,
idei ?sz születését ,
és dobozolják
kandi mosolyba
úton a fecskék.
Hazafelé.
-csataloo-
BGJ.2010.02.23.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.23. @ 08:50 :: Balog Gábor -csataloo