A lövészárokban a halál oly mindennapos volt, hogy senkit sem zavart már társa elvesztése. Külön is egyformák lettek volna? Nem láttuk a reszkető létért vívott küzdelmeiket…
Mikor megbízást kapott, az ellenség közelében felderítőként, hol semmi más, csak ő, meg az ideget forraló nyű, szálló maradék életét kínnal bevégezze, mint mikor télen esik a réten a hó, ölje a sárba – már remegni sem bírt.
Épp ott volt, ahol a part szakad. A nagyon is anakronisztikus jó és rossz fogalmak vajon megbízhatóbbak annál, semhogy ne mindig tudd, amit teszel, vagy nem, az jó-e, vagy sem? …Félt!
Nem feledte, a lelkiismeret hatására, az ember érdekeinek ellenére is képes dönteni… Hatalmas kísértés a kényelmeset választani, ha lehet. Komfortos! Vajon mi a szabad akarat következménye?! Az elmúlás nem óhaj! Emberi ésszel, izzadva, tűző napon, gerincedből sikító félelemmel sem volna. Halálos! Lemondani az ételről?… Lehet?
Gondolkodott…, hogy ott kell megpróbálni keresni, ahol készek esetleg nem álarc mögül segíteni neki.
Mindig ilyen volt?
Nem mindig!
Sokszor bolondozott! Megvoltak a saját igazságai. Az előítéletei is rögzültek legbelül. Léteznek, így fenntartásai vannak. Élni akar!!! Még nem tudta miként, de már döntött az életben maradásért megtesz mindent.
Lassan elkezdett kúszni az ellenség felé. A parancs az parancs…
Legutóbbi módosítás: 2010.02.26. @ 10:39 :: Boér Péter Pál