I.
Mintha magasan, mintha mélyen
ringatóznék a semmiségben,
egy idegszálra kifeszítve,
egy istentelent istenítve,
bambán, betegen, üres aggyal
viaskodom a pillanattal,
alattam semmi, fölül semmi,
de elszántságom végtelennyi,
nincsen közel se, nincsen távol,
kitántorognék a világból,
de gúzsba kötnek, láncra vernek
a fogcsikorgató szerelmek,
s kiszipolyozva, hétrét görnyedt
testtel tiltom, hogy összetörjek,
mint, aki lázadná is sorsát,
s igényli is, hogy ostorozzák.
Csúcsok, magasok, tengermélyek,
rongy mocskolódás – bűn, tömérdek,
szakadt viszonyok, kötelékek
– de élek, élek, élek, élek.
S kis mocskaimat összefogva
lódulok egyre rosszabb rosszra,
s hogy vergődésem meg ne lássák,
magamra én kötöm a pányvát.
II.
November vége. Hó lapult a
fagy-keményített gödrös múltra,
fejemen sapka, nyakam sálat
melenget. Fázom. Ritkán járnak
egyedül erre. Lámpák fénye
remeg az úttest csont-jegére,
havat csikordul minden léptem,
bent is hideg van, mégsem érzem
saját viharom, hófúvásom
– csak fázom, fázom, fázom, fázom.
III.
Nézem a tükröt borotválkozás közbe n.
A villanymotor megkönnyebbülten forog.
Zúgás.
Sercegés.
Gépzene.
S én rezzenéstelen nézek farkasszemet egy
idegennel.
Nincs közölnivalóm.
IV.
Lehet, hogy egyszer megtalálom
egy széjjelpattant idegszálon,
amit kerestem, ami volt tán,
mi farkasordítón sikolt rám,
lehet, hogy rálelek – de akkor
se mástól sem, se önmagamtól
nem kérem számon, mért így éltem,
hisz többre futja, mint reméltem:
kihantolt gödrök, körben árok
– és várok, várok, várok, várok.
