Egy naplemente mindig rejt magában valami romantikus közhelyet. A tollforgató vadásznak nagyon ügyelnie kell arra, hogy ne csábíttasson valami elcsépelt szófordulatra.
Ülök a zsákomon, hátamat egy széles törzsű fának támasztom, jobbról és balról végiglátok a nyiladékon, de velem szemben is művelő út van, melynek a végét a Nap tölti ki. Olyan, mint egy nagy pirosra sült kenyér. Olyan békés, olyan szerethető, és úgy illatozik, hogy nehéz megállni, mellé képzelni egy kérges tenyeret, melynek gazdája késsel szeli majd meg a családi asztal fölött. Már nem vakít, csak úgy terpeszkedik és dagad. Hmm… az alja mintha kicsit gyűrődni kezdene, ahogy erőlteti bele magát a horizont dombjaiba. Az erdő bogarai zúgnak egy kicsit, és ökörnyálat fújdogál a lágy szellő. Kalapom karimáján meg is állapodik egynek a vége. Figyelem, ahogy méterekre tőlem lágyan lengedez. Biccentek egyet-kettőt, hátha leesik, de persze nem, így inkább a fák közé célzok vele és hagyom. Küzdök magamban, hogy ez az idilli látomás ne ragadtasson valami romantikus ömlengésre, de nehezen megy, és folyvást csak érzelmes, szeretetteljes dolgok jutnak eszembe. Feladom, jöjjenek. Vigasztalom magam, hogy a szépség és harmónia még nem giccs. Jó dolgom van, akár boldognak is érezhetem magam.
…egy órája nem történik semmi. Lassan a Hold helyet cserél a Nappal, és trükközni kezd. Foltos arcán száj és szem jelenik meg. Néha még kacsint is. Gyermekként sokszor néztem a felhőket, s mindenféle dolgokat képzeltem a formájukba. A Hold arca ugyanezt a játékot kínálja. Csak fantázia kell hozzá.
A gyomrom tájékán szorító fájdalom kel életre. Kezdetben émelygősen és csak jelzés értékkel, majd egyre erősebben és erősebben. Nem akarok tudomást venni róla. Attól elmúlik. A betegség vagy a fájdalom gyakran attól válik érzékelhetővé, ha tudatosítjuk magunkban, hogy van. Régi praktika, amiről nem veszünk tudomást, az nincs is. Magányos vagy? Megsértettek, vagy nem értenek meg? Hiányod van szeretetből, jó szóból, egy érintésből. Tégy úgy, mintha nem is lenne, mintha nem is lenne szükséged rá! Micsoda álságos megoldás…
…mellényem alatt a hasam markolászom. Már túl vagyok az első kísérleteken, hogy felálljak. Mobiltelefonom a fenekem alatt a zsákban, egyébként sincs térerő. Úristen, hogy fáj! Még sosem ájultam el…
…képzelődöm! Egy fekete ruhás lány jön felém a nyiladékon. Hosszú haja balra-jobbra libben a válla fölött. Ismerem ezt a lányt, habár nem látom az arcát, de tudom ki az. Bárhol, bármilyen messziről felismerném egyetlen mozdulatból, egyetlen sóhajból, egyetlen érintésből, az illatából. Felismerem, ahogy a fejét tartja, ahogy lép. Nagyon szép! Istenem, de jó hogy itt van…
…jéghideg verejtékcseppek csorognak végig az arcomon, érzem a sós ízt a szám sarkában. Fázom. A Hold fénye hideggel veri az arcomat. A lány még mindig jön, de valahogy nem ér közelebb. Látom, ahogy jár, hallom a lépteit, de mégis ugyan olyan távol van, mint amikor észrevettem. Miért nem siet már? Egyetlen érintéssel eltüntetné az összes fájdalmat a gyomromból, ha magához ölelne, nem fagynék halálra.
…lehet, hogy meghalok? Ilyen nyomorultul? Micsoda hülyeség azt gondolni, hogy az erdő lágy ölén a halál szép lehet. Hány vadásztörténetben írták már le, ahogy az öreg vadász utolsó lesén szépen örök álomba szenderül. Fenébe az összes íróval!
… nem találom a puskám. Ha lőnék a levegőbe, akkor értem jönne valaki? Nem, és nem jön a lány sem. Egy helyben jár, nem segít…
… tényleg meghalok? Az nem lehet, de most már félek. Mitől? Furcsamód sosem gondoltam még erre. Most tényleg félek, de nem a haláltól. Nem jártam még az Andokban, pedig akartam. És olyan jó volt az az abált szalonna hagymával a hajtás pihenőjében. És ki lesz Nanni férje? Dorcsa tényleg Angliában fog egyetemre járni? Én még akarok vadászni! És az a lány ott fekete ruhában, olyan puha volt az ajka… Istenem, semmim sincs! Még oly sok mindent nem kaptam meg. Koldus vagyok. Nincs semmim az életből… És nekem még annyi minden jár. Az nem lehet, hogy ne kapjam meg… Hát ettől fél egy haldokló?
Fülembe zúg az a furcsa dal: „Az erdő mélyéről nézzük az eget, s összekeverjük a csillagképeket. Sosem álmodtam, hogy Ő az enyém lehet, de most mégis nekem nyújt kezet”. Mondjunk Ámen-t, hogy életben vagyunk!
Kétségtelen, hogy a fájdalom tudatmódosító szer. Olyan tiszták a gondolataim, mégis tudom az eszemmel, hogy képzelődöm. Vagy a tisztának tűnő gondolataimat is csak képzelem? Egy bika áll előttem. Engem néz. Tudom az eszemmel, hogy nem lehet itt. Nincs az a vad, aki önszántából az ember közelébe menne. Pedig itt van. Ha megszólalok, akkor biztosan elmegy, és akkor megnyugodhatok, hogy nem őrültem meg. Nyögve megkérdezem, hogy miért néz. És a bika válasz helyett visszakérdez: „Miért nem hoztad a puskádat?” Ezek szerint tényleg az őrület határán vagyok, pedig logikus a kérdése, kijöttem vadászni, de nem tudom, hol van a puskám. Aztán rájöttem, hogy mi történt pontosan. Elvitte a lány, most már emlékszem, hogy itt volt. Nem szólt semmit, nem is nézett rám, csak fogta a puskámat és elvitte…
Nagyon fázok. Hallom magam körül az erdőt. A fejem a földön van és érzem, hogy ragacsos a sár az arcom alatt. Felülök vissza a hátizsákomra. Sötét van és rettenetesen hideg. Elájultam, és most itt ülök a verejtéktől csurom vizesen az éjszakai erdő közepén. Az arcom és a kezem sáros. A kezem a nadrágomba, az arcomat pedig a pulóverembe törlöm. A gyomrom háborog, de már nem fáj. Megpróbálom összerakni a történteket. Valami nagyon rosszat ehettem és rosszul lettem, még jó hogy nem hűltem ki. Kabátot és kesztyűt húzok elő a zsákomból de mielőtt magamra húznám leveszem a csuromvizes pólómat. Miután felöltözök, karomat keresztbefonva térdre hajtott fejjel ücsörgök még egy kicsit. Álmos vagyok, jó lenne már a meleg házban, de nehezen szánom rá magam, hogy elinduljak, mert a lábam még remeg, és legalább egy kilométert kell gyalogolnom az autóig.
Hirtelen rámtör a nevetés. Előbb egy mosoly, majd hullámokban rázkódok, végül hangosan kacagni kezdek. Istenem, egy szarvassal beszélgettem az éjszaka, és egy lányról képzelődtem, aki magas sarkú cipőben járta az erdőt. Hát, erről nem biztos, hogy mesélni fogok. Egy agykurkász biztos messzemenő következtetéseket tudna levonni az esetemből. Bizonyára megtalálná az összes elfojtott vágyamat és a lidérceimet, majd levonná a szükséges konzekvenciákat, miszerint táplálkozzak óvatosan, és próbáljam élni az életemet, és ne törődjek a félelmeimmel. Ja, és hogy egy lány elvitte a puskámat? Hát erről inkább nem hallgatnám meg a véleményét.
Megtalálom a puskámat a fa mellett eldőlve. Még kuncogva magamhoz húzom és rátámaszkodva – akár egy mankót – megpróbálok felállni, de mivel a csövével lefelé tettem le, így majdcsak távcsőig nyomtam a földbe. Húúú, hát ezzel ma már biztosan nem lövök!
Ahogy megrogyott lábbal, bénán a puskámra támaszkodom, hirtelen bevillan egy gondolat. Koldusbot! Koldusbotra támaszkodom. Előkúszik minden őrült képzelgésem a félelemről, a veszteségekről. Le kellene vonni valami tanulságot ebből. Hiszen nyilvánvaló az üzenet. Nem tisztelem és nem értékelem az Életet, és csak akkor válnak fontossá a dolgok, amikor veszély fenyegeti őket. Közhelyes, viszont nem véletlenül az. Nyílván nem én vagyok az első, aki erre ráérzett.
A vadászház tornácán barátom áll szembetűnő nyúzott arccal és nyöszörgősen mondja:
– Barátom, valami nagyon rosszat ehettünk, azt hittem elpusztulok!
Nem tudom megállni, hogy ne törjön fel bennem újra a nevetés.
– Nekem mondod! Én egy kapitális bikával beszélgettem ma éjjel. Szerintem menjünk el holnap valami orvoshoz, de addig is becsüljük meg a meleg ágyunkat. Szeretnék valami szépet álmodni…
Legutóbbi módosítás: 2010.02.27. @ 11:20 :: Bűdi Gábor