Válláig érő, őszbevegyült haját két varkocsba újrafonta, úgy ment ki a sírokhoz. A keskeny ösvényt rég tapodhatta ember. Kétoldalt kiszáradt, szúrós királytövissel, tapadós bogánccsal, embermagas gazzal volt benőve minden. A földbe süppedt sírokat, jeltelen halmokat, sárgult falevelek takarták. Kavarogtak, sodródtak, játszott velük az októberi szél. Az emlékül ültetett fügefa már szinte kopasz volt, az igazította útba.
A legnagyobb halom előtt megállott, levette kopott fövegét, térdre ereszkedett. Imádkozni akart, elbúcsúzni, de nem jutott eszébe semmi. Gondolatai éji denevérként csapongtak, összefüggéstelen szavakat mormolt, könnyei végigfolytak az arcán, bánat fojtogatta a torkát, facsarta a szívét. Némán felkelt, felvett egy-két száraz rögöt, szétmorzsolta a markába, és lassan beleszórta a vászonzacskóba, amit előzőnap az inge ujjából készített. Még egyszer le akart hajolni, mert a porrá vált idegen föld nagy részét kifútta kezéből a szél, de aztán legyintett. Ez is elég lesz emléknek, meg a feje alá is, ha majd odahaza eltemetik. Szállásukra, a nagy kőhodályba már nem ment vissza, nála volt minden, ami a hosszú útra kellett. Két nagy, lapos kenyér az átalvetőben, kecskebőr tömlőben friss víz, tüszőjében a török szultán fermánja, négy régi, súlyos ezüstpénz, és félmaroknyi megzöldült réz piaszter. Nem nézett hátra, nem akarta már látni a végtelen kék vizet, amit annyira szeretett, amikor jó reményekkel idevetette őket a sors. A tenger egyhangúan morajlott, az évek teltek, az emberek sorra meghaltak és a remény is meghalt. Utoljára Tyukodi Imre billentyűs furulyája hallgatott el, de akkor úgy sem élt már senki a bujdosók közül, aki a csillagos eget bámulva pirkadásig hallgatta volna a furcsa szerszám jajgatását. Pedig de sok meleg nyári esten ültek össze hazai dalokat dúdolva hangjai mellett, áhítattal lesve a Nagyfejedelem hazatérésben bizakodó szavait. Aztán a török kiegyezkedett a német császárral és róluk mindenki megfeledkezett. Elfeledve, elhagyottan, csak néhány hű emberére hagyatkozva meghalt a Nagyfejedelem és nekik keserű szívvel idegen földben kellett őt eltemetni.
Finom gyolcsba csavarva, fúvó széltől is óvva, a tárogató ott volt az átalvetőjében, bár ő sohasem tudta megszólaltatni. Inkább faggyúgyertya mellett vakoskodva a lúdtollat forgatta, mártogatta a kalamárisba, írta a hosszú, soha el nem küldött leveleket haza. Körmölte, lejegyezte a történéseket, remélve egyszer majd elolvassák a historikusok, vagy otthon elmondhatja valakinek. A papirosok is belefértek az átalvetőbe, meg még egy pár erős bivalybőr bocskor is, ha a hosszú köves utakon szétmállana, ami a lábán van.
Több mint negyven éve, mikor jöttek, lóháton feszítettek a vitézek. Sarkantyús, piros kordován csizma volt a lábukon, fringia, tűzfegyver, rézfokos kinél-kinél. A szepességi városokban a polgárok még süvegelték a bujdosásba menőket, a fejedelem előtt mélyen meghajtották magukat. Az oszmán agák, bégek sűrűn vendégelték őket, hordták a faggyús piláfot, bárányhúst, kínálták a sörbetet, a tatár őrökkel savanykás kumiszt ittak, és Tyukodi Imre muzsikájára együtt búsongtak velük. Lassan, mint a csizmáik talpa, a ruháik bársonyszövete, kopott az együttérzés, a tisztelet is. Nem jöttek a francia király aranyai, a magas porta küldöttei semmitmondó szóvirágokat, réz piasztereket hoztak. Elhagyta őket mindenki, még a Nagyfejedelem kutyái is máshol kerestek ételmaradékot.
Hazafelé nehéz volt, hosszú ideig eltartott az útja. Lábai nem szolgálták már úgy, mint hajdanában. Révészeket, úti kalauzokat megfizetni, karavánszerájokba megszállni, nem volt pénze. Pásztoroktól vett kevéske sajton, túrón, fekete árpakenyéren, dércsípte bogyókon, gombákon, gyökereken élt. Markába kimert patakvizet, néha olvadt hólevet ivott, hegyekre kaptatott fel, völgyekbe ereszkedett alá, folyók gázlóin taposott át, sokszor utat is tévesztett. Didergős éjszakák, fáradságos nappalok sokasága tellett el, mindig a Zágon felé mutató csillag vezette, de egyszer csak mégis ismerősnek kezdtek tűnni a behavazott ormú hegyek. A hágókat már nem őrizték granicsárok, nem kellett a bégeket, agákat udvarolni, hajlongani, hogy továbbengedjék. Egyik nap aztán, mintha mennyei csengőhang szólalt volna, egyik távoli völgyből halk, szaggatott harangszót sodort feléje a szél. Úgy elgyengültek a lábai, hogy térdre rogyott. Mondani akart valamit, mint a búcsúzásnál a Nagyfejedelem sírja felett, de megint csak nem jöttek szájára a szavak. Csak befelé, lélekben mormolta az imát.
Aláereszkedve kitaposott ösvényre lelt, majd köves szekérútra. Néhány ormótlan nagy, zsindelyes palota gőgölt a földbesüllyedt zsuppfedeles házikók fölött a sötétségbe burkolózó, alvó falu közepén. A korcsma ablakaiban azonban világ égett. Duhaj, idegen hangzású muzsikaszó áradt ki a sáros utcára. Németmódit majmoló ruhákba öltözött gőgös urak tántorogtak, jártak ki-be pálinkabűzösen okádni, vizelni az árokpartra, az utca túloldalára. Keresztülnéztek rajta, nem szóltak hozzá, hát ő sem törődött velük. A bujdosásban annyit megálmodott, hófehérre meszelt, muskátlis ablakú templomsort, nénjének házát kereste, de a ház nem volt sehol. A templomsor sem. Kétoldalt végig a kihalt utcán lefútt tetejű szalmaviskók, berogyott falú kis házak, vak, kitört ablakszemek tekintettek vissza rá. Az egyik viskóban mégis, mintha lidérc lett volna, pisla fény billegett. A kocogtatásra fekete nagykendőben, fogatlan ínyével kenyeret majszolva, madárcsontú kis öregasszony jött ki a leszakadt galambdúcos kiskapuhoz.
Hát élt! Mégis élt! Nem csak a képzeletében létezett és megvárta őt. Kiáltás szakadt ki a szájából, amint magához szorította, átkarolta, de nénje a szájára szorította csontos-eres kezét.
— Még meghallják édes lelkem. Csendesülj egyetlen megmaradt vérem.
— Hát miért lenne baj, ha hallanak, ha látnak? Hiszen régen halott már Caraffa generális! A Majtényi síkon bocsánatot hirdettek még a portyázóknak, a szabad legényeknek is, ha nem zaklatják többé a császári seregeket.
— Az a császár rég meghalt már fiam, de nálunk, a völgyben megállt az idő! Ide visszajött, itt megkövesedett a gyűlölt labanc világ. Igaz, ma már nem verik vasra, nem vetik tömlöcbe legalább azokat, akik meglapulnak, de titkos poroszlók járnak minden ablak alá, már ahol még van ablak, és lehallgatnak mindenkit beárulás végett. Tudod-e, mi történik azokkal, akiket beárulnak? Nem mehetnek ki erdőirtásra! Már pedig aki nem keresi meg azt a napi fél kongót, az nem tud ordát, tűzifát venni az oláh hegyi pásztoroktól az megfagy, vagy éhen pusztul. De főként nem tud cujkát, méregerős, gyilkos szilvapálinkát beszerezni, pedig mindenki, férfi, nő egyaránt azzal kábítja, gyilkolja magát, mert ezt csak így lehet kibírni. A bűneikkel, labancságukkal ma már fennen dicsekvő titkos poroszlókat pedig nem érdekli hányan pusztulnak el, hogy fogynak, ritkulnak a népek, mert hiszen van ember elég a hegyeken túl Oláhországban, aki a fél kongó feléért-harmadáért is elvégzi a munkát. A hegyeket lekopaszítják. A gyönyörű, büszke fenyőket kidöntik, lecsúsztatják a folyóhoz, viszik idegen városokba a tengerig, ahol arannyal ér fel minden szálfa. Az arany, pedig a labancok ispánjainak feneketlen zsákjaikba hullik. A kopasz hegyekről lezúdul a víz, elmossa a termést, a pálinka elhomályosítja az eszméletet, elmossa az emlékezetet. Érdekel még valakit is a szép borovi fenyőből kézzel faragott galambdúcos táncház? Ahol farsangolni, később május-ünnepelni találkoztak legények lányok. Lánykoromban, de menyecskeként is szüreti mulatságokon, kukoricafosztáskor, haj, sokat mulattunk, vigadtunk ott. A te anyád is ott szerelmesedett bele az apádba. Hát a táncházat maga a fő-fő Titkos Poroszló játszotta kezére egy szász lókupecnek negyed áron, tűzifa áron. Milliomszor annyi pénz ütötte a markát, milliomszor annyi ezüstöt keresett rajta, mint amennyit az Iskarióti a Megváltónk elárulásáért kapott. Most az idegen zsoldosok, vámszedők, császári biztosok ott kártyázzák, ott isszák el, amit a népről lenyúznak. Édes vérem! Nekem még van a kihűlt banyakemencében néhány falás vakarókenyerem, tedd az általvetődbe, van a kamrában pár nyelet borom, töltsd a bőrtömlődbe és indulj meg visszafelé Rodostóba. Jobb, ha ott halsz meg pár év múlva keserűséggel a szívedben, mintha most itthon hasad meg a szíved a keserűségtől.
— Mit is mondott Imre bátyám a tárogatóról, amikor rám hagyta, hogy visszahozzam a Hazába? Hogy nem a lélegzet fuvallata, de a szív keserűsége, a lélek ereje tudja azt csak megszólaltatni. Annak a billegtetői nem járnak a vidám nótára. Rodostóban nem tudtam bánni vele, mert még nem volt elég erős a lelkem, elég keserű a szívem. Ott még éltetett a remény, amely mindig utoljára hal meg az emberben. De most…
Emberek! Halljatok csodát! Éppen hajnalodott, mikor Mikes Kelemen szájához emelte, megszólaltatta a tárogatót. Keservesen sírt-rítt a szerszám, mint réges-régen, sok-sok év előtt, az Úr melyik évének melyik havában is Krasznahorka bástyáin? Búsongó jajszavát visszhangozták a hegyek, feleltek rá a patakok a ködös völgyekbe lapuló falvak kis harangláb csengettyűi aztán megkondultak a síksági büszke városok tornyaiban az öregharangok. Hangjuktól kinőttek a fák, a kidőlt dúcokra visszaszálltak a galambok, fények gyúltak az ablakokban, mint halk imádság, újra vékony fehér füst szállt égnek a kis lakok kéményeiből. A romos házakból baltás emberek jöttek elő, sápadt arcukat pír öntötte el, amint meglátták, hogy a hegyek ormain újra a Nagyfejedelem libertás, lukas zászlait lengeti a szél. A völgyekben, Esze Tamás talpasai gyülekeztek, dobbant a föld Vak Bottyán János hajdúinak léptei alatt, vad huj-huj kiáltással panyókára vetett párducbőrös kacagányban brigadérosok vezették rohamra portyázó lovasaikat… mint egykor régen kocsonyás térdekkel alázkodva, bűneiket bánva bújtak, tántorogtak elő a poroszlók. Senki sem emelt kezet rájuk. A halott vitézek körbefogták őket, rájuk mutattak. Igen, csak rájuk mutattak és azok porrá, hamuvá váltak szempillantás alatt.
A hegyek fölé felkapaszkodott a Nap, friss szél támadt, sodorta a tárogatószót mind a négy világtáj felé, hegyen völgyön át és könnyedén, mintha sohasem lettek volna, elfútta a labancokat, a poroszlókat, titkosakat, nem titkosakat egyaránt a semmibe…
Legutóbbi módosítás: 2010.02.12. @ 11:56 :: Csomós Róbert
