Amikor az éj ezer szemét a köd
Eltakarta, tudtam, ómen az, egy jel,
Amihez az ész soha nem ér fel.
Tudtam, hogy holnap Longinus felém bök
És csak a rémület, meg a gyengeség
Ami elhiteti, van több is ennél,
A sötét varázs eluralta testnél.
Úgy hívtalak téged, és most tessék!
Magam, magam vagyok a teremtésben!
Te nem gondolsz rám, én pedig siratlak!
Hogyan hihettem akkor a mesében,
Mikor a véremet és testemet adtam?
Nem hagyjuk el egymást soha! Nem, és nem!
– Aztán mégis nyílik a föld alattam.
