Sarlós Boldogasszony napján, 1951-ben születtem Budapesten, és még most, megvénülten, 2010-ben is eljárogatok olykor alternatív rock-zenakarok (Balaton, PUF, Európa Kiadó, Korai Öröm, Sziámi stb.) koncertjeire, ahol bizonyos ifjak kicsit furcsállva nézik ?sz hajamat, szakállamat, szemüvegemet, és meglep?dve veszik tudomásul, hogy halkan magamban végigénekelem nevezett zenekarok számait. Más ifjak, akik ismernek, szívesen akár szóba is elegyednek velem.
Átéltem tehát a huszadik század második felét, és tíz évet a huszonegyedikb?l is.
Rákosi Mátyás elvtárs, pajtás országlása idején jártam óvodába; megéltem Kádár kemény és puha diktatúráját, megéltem a rendszerváltásból immár húsz évet.
Így és itt éltem, élek, de – hej! – álmodozásaimban, álmaimban mindig másutt éltem, és másként éltem.
Elmondom, hol és miként.
Giorgio Veneziano
Mondjátok! Létezik-e nyelv Európában – de tán azon is túl – melyben Velence neve ne a csodának, az egyedülállónak, a különlegesnek lenne szinonímája?
Itália lakói nagy szeretettel adtak neveket Városaiknak, és lett Nápoly az „édes”; Róma „az örök város” meg egyebek.
De Velence esetében a beszédes olaszoknak is megállt a tudományuk, és csak annyit mondanak: „Venezia é unica.”, vagyis hogy Velence egyedülálló, Velence különleges, megismételhetetlen, rendkívüli.
Velence kicsiny, kecses ékszeres szelence, Velence az.
Firenze pedig az Arno zöld vízének két partja mentén hosszan terített királyi palást vagy nyakravaló, melynek egy-egy ékszere Firenze egy-egy palotája, egy-egy villája, egy-egy temploma, szobra.
Giorgio Veneziano a Velence melletti Chioggiában született, de élete nagyobb részét Firenzében töltötte el.
Felkel? jegye is, Napja is születésekor – 1471. július második napján – a Rák jegyében állt: ez tette érzelemgazdag, alkalmazkodó, becsvágyó emberré. Els? szava, gesztusa sohasem támadás, sohasem a mások megváltoztatására, befolyásolására tör? szándék. Ellenkez?leg! ? volt az, aki mindig odafigyelt, aki alkalmas volt arra, hogy embertársai visszhangjául szeg?djék. Ennek oka a rendkívül gazdag érzelemvilága, amely dönt?en befogadásra irányult. Mindent észrevett, és élménnyé tudott varázsolni magában. Sosem törekedett arra, hogy el?térbe kerüljön, nem akart ? középpont lenni. Ez a beállítottság tette alkalmassá arra, hogy tudjon alkalmazkodni másokhoz, dönt?en persze azokhoz, akiket szeretett.
Ha túl keménynek érezte a külvilágot, álomvilágba menekült.
Mid?n megszületett, a Hold a rendszerez? Merkúr uralma alatt állt, mely jelezte, hogy a szülött majdan belemerül a részletmunkákba, meggondolt, szerény, értelmes, m?vészi és tudományos érdekl?dést mutat.
Így is lett.
Nevét Sandro Botticellinek köszönheti; Chioggiában, a kis halászfaluban, ahol született, az volt a szokás, hogy az újszülöttet csak az apjáról nevezték (esetleg valamilyen tulajdonságáról), így Giorgio di Giuseppe néven ismerték, és így is cseperedett tizennégy éves koráig.
Rajzkészsége nagyon fiatalon nyilvánvaló lett: tizenegy éves volt, amikor egy javításra és festésre partra vetett halászbárka tatjára csuda képet festett, tengerrel, égbolttal, vízbe merített halászhálóban ficánkoló ezüsttest? halakkal.
A kor hírneves, agg mestere, Bartolomeo Vivarini – ki épp Chioggiában tartózkodott (egy ottani templom oltárképét festette) – megpillantotta a festeget? gyereket, és apjával való megegyezés után (melyben némi aranyak is szerepet játszottak) magával vitte velencei m?helyébe.
Három évig tanította a fiút, aztán elküldte Firenzébe, Sandro Botticellihez, hogy ? nevelje tovább az ifjú Giorgiót.
1486-ban tehát Giorgio az arnóparti Városba érkezett Sandro Botticelli bottegájába, és ott tanulta a festés m?vészetét; Sandro Botticelli akkor 41 éves volt, és neves m?vésznek számított, és bejáratos volt a Mediciekhez; oda az ? révén hamarosan tanítványa is bebocsáttatást nyert.
Múltak az évek, és rövidesen Firenzében megjelent egy bizonyos vincibéli Leonardo, majd meg Michelangelo Buonarotti is.
Bármily tehetséges volt Giorgio Veneziano, bizony „csak” mesterember maradt; az efféle zsenik közt neve elhomályosult; jelleménél fogva azonban csöndesen fölmérte, hogy bármilyen nagyszer?en fest is, örökre másod- vagy harmadosztályú lesz.
Életének két – mondjuk így – szelíd tragédiája volt. Az egyik éppen az említett bölcs belátása annak, hogy a nagy fest?k sorából mindig ki fog maradni. Nem aggasztotta túlságosan – ezért is neveztem tragédiáját „szelídnek” -, örült, hogy kisebb, környékbéli templomok kifestésére olykor kapott megbízást, meg az új Medici, Giulio is adott feladatokat; örült, hogy Botticelli, Michelangelo, Leonardo kortársa lehet, olykor elbeszélgethet e nagyságokkal. Irigy féltékenységnek nyoma nem volt Giorgióban, tudta a helyét, ismerte korlátozott képességeit.
Életének másik szelíd tragédiája épp Giulio de’ Medici egyik megbízásával kezd?dött.
Egy nap – negyven éves volt ekkor már Giorgio – feladatul kapta, hogy Giulio húsz éves szeret?jének, Nicoletta Padovanának portréját készítse el.
És eljött Nicoletta, és magával hozta lagúnazöld szemeit, karcsú kezeinek szépséges mozdulatait, ébenhajának szell?röpülését.
Giorgio hamar szerelemre lobbant, és aztán így, szerelembe bódultan festette meg a lány arcmását; és amikor befejezte – pontosabban: késznek nyilvánította – a képet, sokak füle hallatára azt mondta:
”Soha többé ilyen arcot, ilyen harmóniát nem lelhetek, nem találhatok sehol: soha többé ecsethez nem nyúlok!”
És így lett: reménytelen szerelemmel telt szívével elhagyta Firenzét, ahol túl közel volt hozzá a túl távoli: Nicoletta.
Certaldóba költözött, és valóban nem festett többé.
Ellenben: pennát fogott, és szép sorban megírta barátai, kortársai, nagy fest?k, építészek, szobrászok élettörténetét.
1526-ban egy ivóban összet?zésbe került bizonyos ifjakkal: szó szót, ütések ütéseket követtek, és az ifjak lelkesen lábát szegték az öreged? Giorgiónak.
Majd három évig élt még: tört, nyomorék lábbal, tört, üres szívvel, nicolettanélküliségben vackolódva.
1529 április elején döntésre jutott: értelmetlennek találván minden további létföltételt meghívta magához a halált.
M?vészi, esztétikai érzéke ódzkodott az öngyilkosságtól: méregt?l, vért?l, önakasztástól.
Egy áprilisi reggelen úgy döntött: többé nem kel föl ágyából, nem vesz magához sem ételt, sem italt.
Április tizenegyedik napján, alkonyat tájt váltotta meg gyötrelmeit?l a halál.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.04. @ 08:01 :: Kavyamitra Maróti György
