És ez az írás, a mely följegyeztetett:
Mene, Mene, Tekel, Ufarsin!
Ez pedig ezeknek a szavaknak az értelme:
Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak!
Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál.
Ufarsin, azaz elosztatott a Te országod és adatott a médeknek és a persáknak!
Dániel könyve 5. 24 – 28
.
Kulesch úr
Kulesch úr iszonyú f?fájásra ébredt egy majdnem elviselhetetlen hajnalon Régbayernben. Álmára nem emlékezett, csak a hangulata körözött tovább testében, de az se volt könnyen elviselhet?. Holmik üldözték, elkapogatták, macskaegeret játszottak vele, és ez a sok rohangálás hajnalra teljességgel kifárasztotta, mintha nem is aludt volna, olyan gyötört volt teste-lelke.
Aztán meg, hogy ennyire szürkeségesre sikerült a hajnal, hogy ennyire hiányzott bel?le a reggel velejáró napsütése, hogy ennyire semmi volt ez a hajnal, eszébe jutott el?z? napi bántódása is. Az egyik f?nöke – (kefeagyú csinosság, ragyogó fogsor, széles vállak) – sokak füle hallatára kijelentette, hogy Kulesch úr igazán semmirekell? ember!
“Azám” – vélte a piszokzatos hajnalban Kulesch úr -, “semmire kel? vagyok! Mert hogy mire?”
Ludiszte
A sziporkáktól csillogó ég alatt vissza-visszatér? álmaiban Ludiszte mindig ugyanazt a ragyogó, idegen várost látta. Azaz hát dehogyis volt idegen: meleg-barátságosan ismer?sebb volt, mint bárhány lélegz?-eleven város, ahol valaha Ludiszte járt, éppen csak az ébred?-álmodó tudta, hogy ebben a városban még nem járt soha.
Tejszínkék üvegkupolaként feszült a város fölé az égbolt, türkiztenger fürdette partját: tágas és leveg?s volt. Alacsonyra épült, legfeljebb egy-két emeletes, egymástól épp elviselhet? távolságra rakott házak emelkedtek benne, sz?ziesen csillogó ablakszemeiken mosoly ragyogott, és a nap hárfadalokat pengetett tiszta falaikon. Gumiágyakon lépkedtek a lakosok, gurultak különös járm?vek, énekek úsztak a csöndes leveg?ben. A nap özönében és a langy es?kben lila, sárga, kék és piros virágok bontották puhán telt, nagy kelyheiket embermagasságú szárakon, bennük dalosmadarak fészkeltek. Nektárt ittak és ambróziát ettek.
H?bele Balázs
A nappontot innen senki sem látta. A nemlátvány ijeszt? volt H?bele úr számára. A napkelte pontjának még ebben a cs?dtömegben, ebben a Hóttvárosban is látszania kellene, de hát nem. Hát nem látszik. “Ha nem, hát nem” – döntött H?bele, aki nem mostanában született. Hogy nem mostanában született, azt két napja tudja csak úgy igazán: egy 25 évvel fiatalabb n?t nézegetett egy id? óta a hivatalban, és szép lassan belészeretett, de amikor hosszas er?gy?jtés után ezt megmondta, hát… Hát nem mostanában született.
Ludiszte
Közvetlenül ébredés után Ludiszte cigarettára gyújtott, és bambán-hosszan nézett a mennyezet felé szálló füstcsík után. Ott, ahol a felszálló dohányfüst a fehér festéket érte, ott – éppen az ágy fölött, a feje fölött – halványsárgás barna folt terpeszkedett pökhendin. Évek, évek óta szállt oda már a füst. Vonalban, csíkban szállt, és ahogy a mennyezethez ért, szétterült. Szabálytalan köralakban terült szét.
Ludiszte az ablak felé fordult. Innen és túl mocskos szürkeség. Le kellene mosni az ablakot, de a kinti szürkekosz örökkévaló. Le kellene mosni egyszer ezt a várost, ezt az Egykorómát!
Egykockányi fürd?szoba a tizenkettedik emeleten. Alatta tizenegy, fölötte három böfög így reggeltájt egydallamra. A rosszíz? éjszaka emlékén nem javít a fogkrém, Ludisztenek hányingere támad, s amint a zuhany alá hajtja fejét, lapockáinál enyhe szúrást érez. Fájó, nyomó, tolakodó szúrást.
A hányinger reggeli közben sem múlik. Egyenétek. Tizenöt emelet minden olajszagú lakásában – kilencven olajszagú konyhában – száznyolcvan ember ropogtatja ugyanazt a pirítóst, szürcsöli ugyanazt a teát a mosogatóléíz?t, falja ádáz képpel ugyanazt a kukoricátsohasemkóstolt tyúkok tojta lágy tojást, hogy aztán pontban hétkor egyszerre özönöljenek ki ugyanazon a kapun a zajterm? utcákra, a kutyapiszkos terekre és a dermeszt? hangú járm?vekre szálljanak.
Lapockáinál, mindkét oldalon fáj az élet. Két tükör segítségével szemléli meg a fájó helyeket. Két kicsi dudor. Dudoróda. Orvosra tartozó. Majd rádiumt?vel, kobaltágyúval, pengeéles szikékkel esnek nekik. Ó, jambikusan növekv? dudoródám! Téged aztán nem fog bántani senki! No pasaran!- gondolja Ludiszte.
H?bele Balázs
“Ha nem, hát nem” – vélte H?bele a meg nem ébred? hajnalban, amikor a nappontot nem lehetett látni; tele volt korábbi emlékekkel, úgy nagyjából a hatvanas évek remekeib?l, és els? ébredésében ezek az emlékek tolultak agyának ágyára.
elszédültem attól, hogy mennyire nagyon szédülök
szétdülök?
a fal meg ott el?ttem
föld és fal fölfal
faló phallo
nem itthoni – trójai
jól megrója itt
NEGRO A TOROK KÉMÉNYSEPR?JE
hány lépés a határ mesterházilajos?
Tejis fijambrutusz?
Igen, a pám!
SZERVUSZSZALVUSZ
GYÓGYÍT ÓVÍZ!
Felafejjel FALAFEL dö vóll iz vell
a falon meg ott az írás
menjetek el ufarzinba
Kulesch úr
“Valahányszor” – elmélkedett Kulesch úr a kicsiny helyiségben – “hagymakompótot vacsorázom, mindig ilyen büdös szarral telek meg reggelre.”
Aztán az ajtót bámulva verset fabrikált:
“B?zszékletre kel? vagyok,
Nem kellek már senkinek!”
És csak nézte az ajtót, meg a centikre lév? falat. A falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2010.02.20. @ 13:26 :: Kavyamitra Maróti György
